KÖNYVAJÁNLÓ

Laura meséi – 1. Kötet – Íku, Kesu és Tincsi mókusmeséi

Ha ma valaki azzal a szándékkal megy be a Libri, a Líra vagy más könyvterjesztő hálózatok boltjaiba, hogy meséskönyvet válasszon a gyermeke számára, esetleg bevezette azt a szokást otthonában, hogy elalvás előtt legalábbis egy mesére összekuckózik a csemetéjével, akkor nincs könnyű dolga. Különösen igaz ez, ha egy szülő számára nem volt megszokott a saját gyermekkorából sem az olvasás, így még annyi támpontja sincs, hogy mit jelentett az ő generációjának a mesék világa.

Az évek során, és különösen az utóbbi időben azonban egyre nagyobb hangsúlyt kapott és kap a mesélés, a történetek fontossága. Rengeteg színes kötet sorakozik a polcokon már az egészen aprócska csöppségek számára is, mondhatnám, nem lehet elég fiatal korban elkezdeni a szókincs és a fantázia gazdagításának ösztönzését. Nem kezdem most el itt sorolni a régi nagy klasszikusokat, sem az újonnan megjelent nagy favoritokat. Van belőlük jó néhány.

Ehelyett inkább egy olyan kötetre hívom fel a figyelmet, amely nem csak tetszetős és tartalmas, hanem ráadásul egy olyan szerző tollából származik, aki jelentős hangsúlyt fektet a mesék terápiás fontosságára. Nem olyan régi keletű ez a dolog, mégis nagyon fontos szerepet kaphat a gyerekek mentális egészségének pozitív alakulásában. Laura intenzíven foglalkozik ezzel a módszerrel, és a jövőben is arra a törekszik, hogy népszerűbbé tegye.

Amikor először hallottam tőle a meseterápiáról, természetesen nem arra gondoltam, hogy beteg gyerekeket gyógyít vele. Mert a terápia szó tud negatív felhangot kapni, ha az ember nincs tisztában vele, vagy nem olvas utána, miről is van szó. Ez esetben a gyógyítás vagy inkább nevezném problémamegoldásnak a mentális és lelki gondok, élethelyzetek feloldására, kezelésére irányul, legyen az olyan hétköznapinak vagy az élet velejárójának nevezhető esemény, mint a szülők válása, egy haláleset, testvérek közötti viták, stb. De ide értem azt is, ha egy gyermeknek nehézséget okoz a tanulás, figyelemzavara vagy viselkedési gondja van. Nem is hinné az ember, micsoda pozitív folyamatokat tud elindítani a fiatalokban egy-egy ilyen meseterápiás alkalom, amikor többféle formában lehetőség nyílik arra, hogy kiadják magukból az őket ért sérelmeket.

Egészen elképedtem, hogy a meséknek micsoda széles tárháza áll rendelkezésre a meseterápia módszerének alkalmazásához úgy, hogy az a gyerekeknek a legkomfortosabb legyen. Egy klasszikus Grimm meséből is ki lehet hozni egy nehéznek tűnő élethelyzet megoldását, ha a szakember jól végzi a dolgát. Ezt pedig maximálisan állítható Lauráról.

Jelen kötete, mely szám szerint az első, három kis mókusgyerek és családjuk történeteit mutatja be nagyon szórakoztató formában. A gyermeki találékonyság - mint tudjuk – kifogyhatatlan, és nem marad el mögötte a felnőtteké sem, ha arról van szó, hogyan tanítsanak az életre vagy pozitív szemléletre. A 6 történetet akár az életből is vehette volna szerző, egyikük sem a valóságtól elrugaszkodott, ugyanakkor egy kedves, közvetlen, a családi életet jól ismerő felnőtt fantáziájával és humorérzékével íródott valamennyi.

Az illusztrációk is dicsérik a készítőjüket, a színes képek nagyon szépen kiegészítik az aranyos történeteket. A folytatás készülőben van, és remélem, hogy abban még több mesét olvashatunk Laurától, akinek weboldalán (https://lauramesei.hu/) nem csak meséket, de verseket, és még sok érdekességet találhatnak az érdeklődők.

Jó olvasást kívánok hozzá!

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 09. 23.) - Olvasnivaló

Egy pályázat margójára... ("Egymásra lépni tilos!" - nem lettem díjazott, de aki szeretné, elolvashatja.)

FESZT

 

A sátor éppen az emlékmű alatt kapott helyet idén. Őshajónak nevezte el az alkotója ezt az öntött vasból készült szobrot, és tulajdonképpen afféle kilátó funkciót is betölthet azok számára, akik a teret egy hosszabb létra magasságából szeretnék belátni. Igencsak bizarr látvány, amikor a szárnyas angyal hatalmas feje mellett, amely alakját adta az Őshajónak, időnként egy gyermek vagy egy felnőtt feje tűnik elő a sátor ponyvája fölött. Ha nem is nevetek fel, de most meghökkent mosolyra ösztönöz a látvány, és csak kis híja, hogy hangot adjak a furcsa élménynek. Mire elővenném a telefonomat, már el is tűnik az eleven ember, s csak a szigorú arcú angyal marad ott, mintegy figyelmeztetve, hogy ne űzzek gúnyt a művészet e nemes megnyilvánulásából.

Ha ezt a szobrot látom, mindig elgondolkodom groteszk testhelyzetén, melyből csupán törékeny, de határozott vállai, és nőiességének hangsúlyozása adja meg a bizonyságot, hogy mégiscsak egy műalkotásról van szó. A tér az év nagy részében üres. Pontosabban fogalmazva, kevesen lépnek füvére, talán csak a gyerekek, s az őket vigyázó felnőttek. Egyébként a pázsit uralkodik rajta, mely bokrokat nevel, közepén ússza öröknek tűnő útját az Őshajó, és mint egy uszály, húzza maga után képletesen a mögötte megbúvó játszóteret, parkot, fás sétányt.

Évente egyszer itt gyűlnek össze a kerület nemzetiségei, hogy megünnepeljék létezésüket a fővárosban. Gyűrűszerű kört alkotva állítják fel nekik a fehérlő sátrakat, amelyek arra az egy napra hirdetik ilyen látványosnak mondható módon eredetüket, hovatartozásukat, s mindezt díszes sokszínűséggel. Értendő ez mindazok számára, akik betérnek ebbe a gyűrűbe. Oly sokan vannak ugyanis, szám szerint tizenhárman, hogy a színpaddal együtt – mert ugyanis az is van – már egyre inkább záródik a kör, de legalábbis úgy kell elhelyezni az ünneplőket, hogy csak egy némileg szűkebb bejárat marad az érdeklődőknek. A látványt ez mindössze annyiban korlátozza, hogy nem szűrődik be olyan erősen a tér mellett elhúzódó forgalmas út zaja, az látogatónak pedig be kell sétálnia, ha szeretne bámészkodni, enni-inni, nem elég csak végigsétálnia a járdán.

Egészen korán érkezem idén, rögtön azzal kezdve a ténykedésemet, hogy megkeresem a német nemzetiség sátrát. Életem girbegurba útjain át ugyanis szegről-végről ide tartozom. Sok éven át voltam tanítója egy sváb településnek, és mikor a fővárosba költöztem, rögtön egy nemzetiségi iskolában tudtam kamatoztatni német ismereteimet. Itt talált meg a felkérés is, hogy része legyek egy kisebb, ámde igen jelentős közösségnek, így a velük eltöltött öt év volt az, ami miatt most a feliratunkat keresem, s csakhamar meg is találom az Őshajó angyalának feje alatt.

Nincs még itt senki, már-már korainak is nevezhetném az órát, amikor érkezem, ha nem tűnne fel rögtön, hogy más nemzetiségek, bár csak kettő-három, jórészt el is készültek a sátraik díszítésével. Az sem igazán jellemző, hogy találkozásainkra én érkeznék elsőként. Most mégis üresen hallgat a ponyva, alatta egymásba csúsztatott kempingszékek árválkodnak a két nagy fehér asztal mellett. Elhatározom hát, hogy teszek még egy kört, hátha közben befut valaki társaim közül. Így is történik. Ahogy visszaérek a gyerekek számára éppen berendezés alatt álló játszótérről a park másik oldaláról, megpillantok egy férfialakot. Egy ismerőst. Hirtelen átfut rajtam egy mosolygós gondolat: hát íme, így találkozik a múlttá váló jelen és a jövő. Kedves régi ismerőshöz közeledek, aki éppen idén ősszel veszi majd fel annak a kötelességnek a fonalát, amit én ugyanabban az időben letenni készülök. Máris nem érzem magam egyedül. Barátsággal üdvözöljük egymást, beszédbe elegyedünk, s mintha az a néhány közvetlen szó feloldotta volna a körülöttünk lévő tér magányát, egyszerre megtalálnak bennünket a szervezők egy-egy kérdéssel, s a szomszédos sátrakból is odaintegetnek nekünk.

Ez a rendezvény mindig kíván némi kompromisszumkészséget a résztvevőktől. Teszi ezt úgy, hogy az minél kevésbé legyen feltűnő, s mindez inkább hasson teljes egyetértésnek és természetesnek. Hisz voltaképpen az is. A sátrak ugyanis mondhatni intim közelségben vannak egymáshoz. Épp csak annyi a távolság, hogy ha feltámad a szél, akkor az egyik sátor fala képes arra, hogy leheletfinoman megbirizgálja a másikét. Itt nincsenek kordonok, amelyek elválasztanának minket egymástól, gazdálkodni kell a térrel, és lehetőség szerint helyet is adni a másiknak. Egy jól elhelyezett fapad, egy megfelelő irányba állított és rögzített paraván szolgáltatja a térelválasztót, amely mégis világosan különválaszt németet és románt. Közben pedig összeköt a készülődés során egymás felé küldött intés vagy mosoly, hogy azért tudomást is veszünk egymásról, sőt csodáljuk a másik kultúráját.

Van, aki már évek óta komoly háttéranyaggal készül, amelyet csak fel kell akasztani, a görög nemzetiség szinte odavarázsolja a háttérbe a kék-fehér tündöklést, amely olyan jellegzetesen a sajátjuk. Előkerülnek a népviseletek, amelyek mára csupán ilyen alkalmakkor csinosítják viselőjüket vagy a sátor egyszínűségét. Képek, feliratok, zászlók, logók, transzparensek mutatják be a múltat, csalogatják közelebb az utca emberét. Kvízjátékkal még nyerni is lehet, ezért jönnek egyre többen, nem restellnek kérdezni, bátran fülelnek az elejtett idegen szavakra.

Különös ez az idei alkalom, mindegyre a levegőt szimatoljuk, az eget fürkésszük. Felhőszakadást, de legalábbis záporokat ígértek, így van ez már napok óta. Felhő sincs felettünk, olyan legalábbis egy sem, amelyből eső eshetne, s mégis aggódva várjuk az idő alakulását. A következő órában megérkezik mindenki, a padok, asztalok elfoglalják a helyüket, előkerül a féltve őrzött sokéves dekoráció. Azzá vált mára nagymama kendője, a nagynéni köténye, a szomszéd falvédője, mind hímzett, kékfestő anyagból, a házi áldás német szóval ékeskedik a sátor falán, s ugyanilyen színnel kerül fel az intézmény német neve. Ahogy szépülünk, úgy egyenesednek ki a hátak, úgy ragyognak fel a szemek, úgy költözik egyre gyakrabban büszke mosoly az arcokra. Jelentős a szerep, és az a múlt is, ezt minden jelenlévő tudja.

A sátor mellett elsétáló látogatók mind papírral a kezükben fürkészik a fotókat és a szövegeket. Válaszokat keresnek, mi pedig csendes mosolygással várjuk a segítségkérés percét. Ahogy nézem őket, feltűnik egy érdekes dolog. A máskor oly önfejű és nagyszájjal méltatlankodni tudó magyar most tiszteletteljes alázattal lép oda egyikünkhöz-másikunkhoz, mert nem tud vagy nem ért valamit. Jól eső érzés ez ebben a világban, ahol az udvariasság ritka vendég, ahol a nyelvtudás hiánya olykor röhögős mentegetőzésbe csap át a tanár képzelt vagy valós hiányosságai miatt. Itt, most nem kell szégyelleni azt, ami nincs, mert gyermek újra a kérdező. Érdekeseket hall, élettörténet hangzik el, és ez közelebb hozza egymáshoz az embereket. A német sülő kolbász csalogat, és a szomszéd nemzetiség jó bora látogatóba hív. A színpadon kéz kezet ráz, ezúttal is remek az egymással töltött idő.

 

NAPLÓBEJEGYZÉS (2024.09.20.) – Duna

Szikrázóan kék ég, mérsékelt meleg. Éppen le lehet venni a pulcsit egy kicsit, de ha hosszabb árnyékos részhez érek, rögtön leveszem a derekamról, ahová kötöttem, és borzongva bújok vissza bele, mert annyira jól esik a melege. Ez maradt Borisz után. Nem nálunk tombolt a legerősebben, az ítéletidőből más, körülöttünk lévő országok többet nyertek meg, ott most sokkal rosszabb a helyzet. Persze megúszásról szó sincs, tudhatnánk már, hogy az ilyesfajta időjárási jelenségeknek utóélete van, nekünk meg szép hosszú, sok országot átszelő folyónk, amely ez esetben is szolgált némi „ajándékkal”.

– Ti a Duna közelében laktok? Milyen messze vagytok tőle? Feljebb vagy lejjebb, mint a vízszint? – Ilyen kérdések érkeznek otthonról, és én nem teljesen értem elsőre, miért olyan kardinális kérdés ez. Nagy szégyenemre nem követtem különösebben a híradásokat, merthogy nem volt szükség rá. Pedig a fülemig azért eljutott a reggeli készülődés közben, hogy Ausztriában drámai a helyzet, és az áradás most kishazánk felé indult, de nem foglalkoztam vele. Árad a Duna. Volt már ilyen.

Most itt ülök a gép előtt, és azon tanakodom magamban, hogy kimegyek a Marina-partra, ha tudok, hogy legalább némi képet nyerjek a helyzet állásáról. A lakóhelyünkről ehhez is buszra kellene szállnom, és négy megállót utazni, és még onnan is jó kis séta a part. Néha szeretünk kimenni oda, mert nyugalmas, békés környék, pedig az új építésű társasházak egész külön kis városa épült a partra, tiszta mediterrán feelinget árasztva.

Nehezen szánnám rá magam, maradok egyelőre a Facebook csatornákon, több XIII. kerületi csoportban is tag vagyok, inkább azokra a fotókra hagyatkozom, amiket oda feltesznek. Az sem semmi. Amúgy sem igazán szeretem a katasztrófaturistáskodást, mindig kellemetlenül érzem magam, ha ilyen szerepbe csöppenek.

Az említett oldalakon mindenféle tájékoztatás van, nekem az is éppen eleget mond, hogy lezárták Budapest jó néhány részét, ami a Dunához közel van, hogy nem járnak buszok, villamosok, a HÉV vagy csökkentett, elterelt irányba. Hány embernek okozhat ez most nehézséget a munkába járás miatt egy ilyen hatalmas városban és a külvárosaiban? Rengetegnek. Borisz alapos munkát végzett, ha fel akarta hívni a figyelmet a klímaváltozásra. Merthogy ezt is emlegetik, mellesleg jogosan.

Ez egy fura ősz kezdet. Az elmúlt évek nem ilyenek voltak. Többre is úgy emlékszem vissza az utóbbiak közül, hogy csendes és langymeleg volt, a vényasszonyok nyara majdnem novemberig húzódott ki, most meg azon gondolkodtam még pár napja, hogy írok a közös képviselőnek a fűtés beindítása érdekében. Manó is megfázott, máskor október közepén jelentkezett az első megfázás, idén már egy hete hurcolászom a szobák között az orrszívó porszívót. Negyvenből tizenöt lett pár nap alatt. Tiszta cidri volt, és nagyon nem esett jól. Most már újra elviselhetőbb, még előkerül a rövid ujjú poló, de már nem sokáig. Idén nem kegyes az időjárás.

Emlékszem alkalmakra, amikor a Dunánál voltunk. Egyszer a már említett Marina-parton sétáltunk, ahol csak egy nagy, aránylag meredek, zöldellő töltés választott el a víztől, és a világ minden kincséért sem mentem volna közelebb hozzá. Így is szédítő volt a mérete. Egy másik alkalommal, tavaly a villamos innenső oldaláról csodáltam a kőkorlátnak dőlve, miközben mögöttem az Ünnepi könyvhét forgataga araszolgatott. Minden olyan monumentális volt. A műemlék épületek a két parton, a Budai vár, mint háttérdíszlet egy-egy készülő fotóhoz, az embertömeg. És a lassan hömpölygő szürke víz. Hajók úsztak rajta, és a hangját nem lehetett oda hallani vagy semmiféle csobogást, mert elnyomta a város zaja.

Épp így állnék most a Marina-parton, és biztos vagyok benne, hogy nem egyedül, mert mást is vonz ez az attrakció. Döbbenet, elképedés, talán iszonyodás is. Még csak azt is hallani vélem, hogy valaki felveti, milyen jó lett volna ebből öntözni nyár derekán, most meg két lépés, és máris vele együtt sodródnánk. Megborzongok a gondolattól. Veszély. Ez jut róla most eszembe, ahogy látom, hogy a sötétszürke, sárgáspiszkosra váltott, mintha itt-ott kicsit szaporábban folyna, de a legmélyebb részen, most olyan ravasz lomhasággal mozog, hogy sejtem, aki oda bemerészkedik, az csak bajosan juthatna kijjebb. Van valami rémisztő abban, hogy ahol tegnap még emberek sétáltak, ott most már nem látszik a pad, sem a sétány, az utcai lámpák burája nagyjából mindössze húsz centire magasodik a sodor fölé. Azon tanakodom magamban, mi történik majd a jelzőlámpákkal, ha a zöld jelzést elérve vagy eltakarva, azokat is ellepi az ár.

Van ebben a messziről látszólag lomha folyamban valami lenyűgöző és egyszersmind félelmetes. Mekkora hatalma tud lenni. Máskor csak békésen, a rakpartok alatt viszi a sétahajókat csendesen csobogva, az emberek futólag néznek rá, ha átutaznak rajta vagy elmennek mellette. Most emberek sokasága játszik a vakmerőséggel, hogy fotózhassa, és ő büszke öntudattal vagy éppenséggel tehetetlen súllyal vonul közvetlenül a hidak pillérei alatt. Attól függ, melyik hangulatomban látom. Most éppen valahol a kettő között. Mert úgy érzem, nem ő kérte hatalmas többletterhét, de ha már vinnie kell, hát megmutatja a világnak, hogy felér az emberi civilizációig. Ilyenkor figyelni kell rá.

Miért is építették az Országházat a Duna-partra? Olyan, mintha máris vízben úszna, az ember mindig attól tart, hogy ázni fog a Kossuth tér. A dunai szigetek már le vannak zárva, ott most valószínűleg lesz elég parkoló a hétvégén, talán több is a kelleténél. Ezt iróniának szántam.

Ma reggel is láttam a homokzsákpakolást a tévében. Védekezés, az folyik. Kérdés, mennyire lesz hatékony, és mennyire lesz szükség rá. 850 cm. Ennyivel tetőzik a legnagyobb folyónk. A családom és én nem látjuk közvetlen közelről, elég nekünk a média. Az elárasztott területeken lesz mit csinálni, és külön tisztelet és elismerés mindazoknak, akik most ott dolgoznak.

Van nekünk is egy patakunk itt a közelben, a Rákos. Olyasmi, mint a Rátkát és Ondot elválasztó Szerencs-patak. Az év nagy részében csendesen csobog az alján a víz, vadkacsák úszkálnak rajta, és úgy benövi a fű és a gaz, hogy majdnem nem is lehet látni a vizet. Sokszor szólalok meg miatta, hogy mikor fogják már kitisztítani. Nos, ez most a nyáron megtörtént. Szép lett. Így most látható rajta, hogy mit jelent számára, hogy a Dunába torkollik. Megduzzadt, jól láthatóvá vált, és nincs rajta élet. Vinne most mindent a sodrás. Ilyen a Duna is. Ezért is tűnik olyan fenyegetőnek. Mert a kiszámíthatatlan sodra miatt, csend öleli körbe, hatalmas, letört faágak úsznak rajta. Feszült figyelem és várakozás arra a néhány percre, amikor megfordul a kocka, és megindul a lassú apadás. „Szombat” a varázsszó, addig kell várni, és sok helyen valahogy kitartani.

Addig is egy emlék a múltból: az esőzések után otthon megáradt a patak. Kiskoromban soha nem foglalkoztam vele. Nem volt dolgom még a környékén sem. Aztán elkezdtem dolgozni egy olyan kistelepülésen (Rátkán), amelyet éppen ez a patak választott el a lakóhelyemtől. Hosszú éveken át csak a burjánzó növényzet tudatta az emberekkel, hol folyik. Vizét akkor lehetett látni, amikor keresztülhaladtunk rajta. Egy éven aztán megmutatta erejét és hatalmát. Porták veteményesei kerültek víz alá, és homokzsákokkal pakolták körbe a lakóházakat. A belvíztől így sem lehetett őket teljesen megvédeni. Volt azonban a két település közti bekötő útnak egy olyan része, amely mélyebben volt a patak szintjénél. Egy reggelen arra ért oda a busz, hogy egy meglehetősen széles sávban kiöntött rá víz. Megrökönyödve néztük az árt, amely tóként csillant meg a reggeli napfényben. A busz lefékezett a víz előtt, a sofőr felállt, és kiment megszemlélni a helyzet súlyosságát. Sok éven át volt ez az útvonala, valószínűleg nagyjából fel tudta mérni, milyen magasan áll az áradás. Azért mesélem ezt, mert egyszer csak visszaszállt, és a meglepett, félelemtől hangos felkiáltások és reakciók ellenére lassan, lépésben áthajtott a vízen. Hallottuk, ahogy a kerekek és az alváz hasítja a víztükröt, és borzadással vegyes elismeréssel figyeltük, ahogy sofőrünk uralja a helyzetet.

– Max. két nap alatt levonul, de azért tessenek megnézni a vonat menetrendet. Nekem meg nem ártott egy kis alvázmosás! – viccelődött látszólag laza és nyugodt hangon, de biztosra veszem, hogy volt benne némi fenntartás. Ezt aztán az is alátámasztotta, hogy estére lezárták arrafelé az autós forgalmat. Valóban két nap múlva indult újra.

Rákos-patak

 

KÖNYVAJÁNLÓ

Justine Picardie: Miss Dior

Ez a könyv számomra a nagybetűs „Hűha!” kategóriába esik. Amikor egy mű sokkal többről szól, mint amit a címe és a fülszövege sugall. Talán még egyetlen könyvajánlónál sem aposztrofáltam úgy az adott kötetet, mint művet, de ezúttal az érdem kijár. Több szempontból is más, de pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy alaposabb megvilágításba helyezi azokat az embereket és kort, amelyről szól.

Amikor jó néhány nappal ezelőtt feltettem a kérdést több helyen, hogy mi lenne a reakció, netán hozzászólás arra a hívószóra, hogy Dior, (nem is annyira) meglepő eredményt kaptam. Csendet. Hallgatást. Érdektelenséget. Kettő, azaz kettő darab megnyilvánulásnak nevezhető valami érkezett, egy kacagó emoji (ennek később utána jártam, és világossá vált a miértje, és egy ostoba megszólalás, amelyet gazdája talán inkább meg sem tett volna). Hozzáteszem, valószínűleg én sem voltam teljesen világos, de mentségemre szolgáljon, nekem is az volt a kiindulópontom, ami másoknak. A Dior névhez fűződő divatmárka, világhírnév, és egy előző olvasmányomból már némiképp megismert meleg divattervező alakja. Azt hittem, mások többet tudnak róla, azt hittem, ha felteszem a kérdést egy olvasói csoportban, némiképp használható hozzászólásokat kapok. Nem így lett. De akkor most hadd legyek átmenetileg én ennek a témának a szócsöve.

„Felütős” téma – ez volt a jelző. És drága régi jó osztálytársnőm talán nem is tudja, mennyire igazat szólt. Csak talán nem teljesen abban az értelemben, ahogy azt eredetileg gondolta. Neki is ajánlom ezt a könyvet!

Nagyon össze kell most szednem a gondolataimat és a benyomásaimat ahhoz, hogy megközelítőleg hűen visszaadjam a könyv mondanivalóját. Mert bár Miss Dior a címe, de csak részben szól a divattervező Christian legfiatalabb húgáról, sokkal inkább egy jelenségről, melyet ez a család, jobban mondva annak egy része jelentett abban a korban, amelyben éltek.

Először és mindenekelőtt több helyen is szépirodalmi leírásokat tartalmaz, gyönyörű a fogalmazásmód, amikor a család lakhelyeit mutatja be a szerző. Érzékletes, kifinomult, tökéletesen átadja azt a harmonikus légkört, ahová mindketten egész életükben vágytak, bár különböző okokból. Christian Dior kettős életet élt, ő legalábbis így érezte, és ez nagy súlyként nehezedett a vállára. Volt Christian, a vidékért rajongó, kertészkedést, falusi életet igen kedvelő egyszerű, visszahúzódó ember, és Dior, a zseni, aki a ruhák és divat iránti szenvedélyes szeretetével visszahozta Franciaországot a második világháború utáni letargikus állapotából. Két idézet a könyvből, ami igen szemléletesen mutatja meg ennek a jelenségnek az extrémitását:

„… az újságok azonos terjedelemben foglalkoztak azzal, hogy Dior „négy centivel megrövidítette a szoknyáit”, és azzal, hogy a szovjetek hidrogénbombát fejlesztenek…”

„… Ugyanezen a héten Dior a Paris March címlapján szerepelt, egy mérőszalaggal a kezében, egy igencsak rövid szoknyát viselő modell megvágott képe mellett. A magazin belül bejelentette, hogy „Dior megkezdte a szoknyák csatáját”, ugyanabban a számban egy másik cikk pedig beszámolt a legújabb kelet-berlini eseményekről, ahol az emberek az élelmiszerhiány és a növekvő árak miatt tiltakoztak…”

Egy szó, mint száz megvoltak a háború utórengései, és ezek közé tartozott az is, hogy az emberek felálljanak zombiállapotukból, és újraépítsék szétrombolt életüket. A francia mentalitásra különösen igaz volt ez, hiszen itt már a megszállás alatt is jelentős és kiterjedt ellenállási mozgalom alakult ki. Itt jön a képbe a húg, Catherine, aki ennek aktív és igen jelentős tagja volt, még ha sok helyen említést sem tesznek róla. Ennek legfőbb oka talán a személyiségében rejlik, sosem volt nagyhangú, magamutogató, ellenben bátor, határozott, erős jellemnek bizonyult. Éveken át dolgozott az ellenállásnak, majd amikor letartóztatták, az igen kemény, brutális és kegyetlen kihallgatások során sem árulta el társait, hallgatott. Okosan, talpraesetten viselkedett, és bár a poklok poklát állta ki, mert minden kínzást elszenvedett, amit egy nő kiállhat, továbbá kényszermunkára vitték Ravensbrückbe a háború végén, még ott sem adta fel. A könyv leírása szerint mindvégig a szabadság eszméje tartotta benne a lelket, rózsakertjének kék ege lebegett szeme előtt, hogy érezhesse a napfény erejét, az illatokat, a szabad életet.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, egy meglehetősen nehéz sorsú család képe bontakozott ki előttem. Az öt gyerek közül több testvér küzdött mentális, pszichés problémákkal. Ezért is érdekes, hogy Christian és Catherine olyan életpályát futott be, amilyet. Catherine érdemrendeket és kitüntetéseket kapott a háború alatt végzett bátor és eredményes munkájáért, és azok közé a haláltáborokból visszatért emberek közé tartozott, akik sosem beszéltek részletesebben az őket ért szenvedésekről. Csak ott és igen szűk keretek között nyilvánult meg, ahol ennek szükségét látta.

Eleinte volt bennem egy olyan érzés, hogy ez a tanulmány nem is közvetlenül a Diorokról szól, mert annyira részletesen mutatja be a történelmi hátteret, a megszállás alatti életet, a nácizmus könyörtelen, őrült világát, majd később a divat alakulását. Aztán rájöttem, hogy hiteles és érhető, igazán áttekinthető képet így kaphatott róluk az olvasó. Egy előző könyvajánlómban már kifejtettem, mennyire kerülöm a náci korszak könyveit, mert azok túlságosan nyomasztó hatással vannak rám. Nos, ebben a könyvben megint teljes, elementáris erejével szembejött ez a szörnyűség, és benne azok az emberek – köztük Catherine – akik vállalták a legkeményebb megpróbáltatásokat, így akár a halált is, és szembenéztek vele.

A Miss Dior úgy is érthető, mint egy illat, hiszen ezt a nevet adta a divattervező annak a parfümnek, amelyet húga után nevezett el. És ez ugyanúgy hozzátartozik az egész Dior jelenséghez, mint a ruhák, amelyeket tervezett. Igyekeztem megérteni a vele szemben tanúsított ellenérzést. Több okot is látni véltem erre, de számomra valójában egyik sem elvetemültség. Dior meleg volt, ez tény. Minden bizonnyal volt egy extravagáns személyiségvonulata is, melyet nem mellesleg ő maga is szégyellt, talán megrészegítette a világhírnév. Emlékirataiban azonban kifejezte azt a vágyát, hogy a végén majd visszavonulhasson a vidéki élethez, amely több-kevesebb sikerrel meg is valósult, tekintve, hogy milyen luxusban élt akkor is, és még hatalmas adósságokat is felhalmozott ezért.

Olyan ruhamodelleket hozott vissza a köztudatba, amelyek nem minden nő számára arattak zajos tetszést, lásd Coco Chanel, aki a „fűzők és az egy ruhán sokméternyi anyag” ideálja után saját, egyszerű szabásaival szabadította fel a női testet a sanyargatásból. Dior ruháit sok esetben csak úgy lehetett viselni, ha a modell, akire feladták, előtte vett egy nagy levegőt, hogy ezáltal kisebb legyen a derékbősége. Érdekes. Mégis nagyon híres lett ez a vonulat. Köszönhető ez talán annak, hogy nagyjából ez volt a tendencia a háború előtt, mert olyan volt a szabásvonal, hogy abban viselője – bármilyen adottságokkal rendelkezett is – csinosnak érezhette magát. Ráadásul visszanyúlt a háború előtti ideálokhoz, amelyet egy teljesen új iránnyal szemben mindenki jobban a magáénak érezhetett, s talán meghittebbnek, ismerősebbnek is az ezt megelőző időszak létbizonytalansága után. Ez tulajdonképpen hihető is.

A botrányokat azzal kavarta Dior, amit fentebb is idéztem, hogy egy olyan korban nyújtotta tálcán a luxust, és harcolt a csúcskategóriás anyagok birtoklásáért, és amelyben csupán megrokkant aggastyánként botorkált a társadalom nagy része. A jegyrendszer még javában zajlott, mindenből szükséget szenvedtek az emberek, és gyászos hangulat uralkodott, mert nem volt olyan család, ahol ne halt volna meg valaki így vagy úgy a háború során.

Ez a könyv mégis meggyőzött a Diorok nagyszerűségéről, mert a maguk módján mindketten valami rendkívülit nyújtottak a hazájuknak. Valamit, amiért érdemes volt élni és munkálkodni. Tartás, bátorság, géniusz, kitartás és nagy-nagy szeretet. Ezek a szavak jutnak eszembe róluk.

Most, így végezetül az jut még az eszembe, hogy ezt a kötetet a Tesco polcán találtam. Oldalt, alig észrevehető helyen állt, végigpásztáztam előtte az egész sort. Ez volt ott az utolsó. Addig alig nyúltam a könyvek után. Amikor ezt megláttam, egyből felcsillant a szemem, hogy újra olyasvalamiről olvashatok, amit jobbára homály fed a művészetben, de legalábbis megosztó téma az emberek szerint. Örülök neki, hogy ez a könyv nem arról az oldalról közelített, ahonnan ezt negatív tapasztalatokat sejtő gondolataimban várhattam volna. A rengeteg fotóval és tényleírással, mégis sok helyen olvasmányos formával engem meggyőzött arról, hogy érdemes volt elolvasni, és másnak is szívesen ajánlom.

 

 

 

NAPLÓBEJEGYZÉS (2024. 09. 17.) – Tévé

Mostanában éppen jobban előfordul, hogy leülünk együtt a tévé elé. Van egy műsor, amelyik némiképp felkeltette az érdeklődésünket, ezért néhány hét erejéig bekapcsoljuk a kereskedelmi csatornák egyikét, hogy nyomon követhessük a szereplők ténykedését. Az esti fürdetést követően jól esik leülni a kanapéra, és amíg Manó játszik vagy mesét néz, mi is elfoglaljuk magunkat.

Nem túl sűrűn fordul elő, hogy megtaláljuk az érdeklődésünknek megfelelő programot a kábel TV-n, és ezúttal sem a műsor kimagasló minősége miatt ülünk le megnézni. Az a ritka eset áll fenn, hogy két olyan szereplőpáros is van benne, akikkel kapcsolatban a kialakult bennünk a szimpátia érzése. Manapság talán nincs is olyan tévés személyiség vagy bizonyos esetekben egyszerűen csak celeb (merthogy ez a szó számomra már egyértelműen a pejoratív kategóriába tartozik), aki ne lenne ilyen-olyan oknál fogva megosztó. Mindkét párosban is van olyan tag, akinek életében volt olyan esemény, amiért negatívan került be a köztudatba.

Hogy ne legyek olyan rejtélyes, a Krausz-Mikes és a Tilla-Stohl párosokról beszélek most. Az előbbi egyértelműen pozitív megítélés alá esik úgy általánosságban, Krausz Gábor azzal ront mostanában a megítélésén – ami a Séfek séfében még nem derült ki - mennyire lobbanékony és mondhatni, hisztis. Ennek ellenére nagy emberségről, és igen komoly magas szintű empátiáról és értékrendszerről tanúskodik néhány cselekedete, és ez a pozitív kategóriába emeli. A másik párosból Stohl Andris az, aki múltban elkövetett, börtönnel is büntetett ballépése miatt bűnhődik még most is sokak szemében, mégis annyira érződik rajta, hogy tudatában van, és szerintem a mai napig bűntudata van, hogy nem tudok rá ferde szemmel nézni. Valami hatalmas fegyelmezettséggel és önuralommal éli az életét, mert tudja, hogy hajlamos arra, hogy rossz útra lépjen, ami meghatározza az egyéniségét is.

Ez a két páros az én számomra magasabban áll, mint a többiek. Hogy milyen ranglétrán értem ezt? Legfőképp a hozzáállásukban, az emberségükben, ide sorolnám az intelligenciát is, és egyszerűen szimpatikusabbak, mint a többiek. Stohl Andris időnként igazi színészi adottságokkal játssza meg szó szerint a kemény legényt, hogy kendőzetlen véleményt alkosson, aztán kiderül, az egész csak poén volt, nem szándékozik ő senkinek sem alátenni, egyszerűen élvezni akarja azt, amiről az ő számára ez az egész szól, a játékot. Tillával együtt. Az, hogy a rohanás kellős közepén elvonulnak egy kávéra vagy hűsítőre, egészen elképesztő lazaságról árulkodik, és nem veszik tragédiának, ha emiatt fontos dolgokról maradnak le. Mindenesetre, ha ők kiesnek, ezt a műsort sem nézzük tovább, akkor ennyi volt. Nem mondom, vannak jó feladatok, és mi szeretjük az értelmes, gondolkodtató, logikai vagy taktikai feladványokat, de azért nem ennyire.

Most azonban visszatérek az eredeti kiindulópontomra. Maga a tévézés. Ó, Jézus ereje! Mi ez már jó ideje? Duplanulla. Ott tartottam, hogy leül a család a fürdetés után. Az elmúlt napokban olyat esett a hőmérséklet, hogy a klímát ezúttal nem hűtésre, hanem fűtésre használjuk. Csak néhány perc erejéig. Csakhogy meglegyen az illúzió, hogy nem fázunk. Nincs is hangja, de ha a szoba egy bizonyos pontjára állunk, akkor határozottan érezhető, hogy özönlik a meleg levegő, amely aztán szétoszlik a szoba valamennyi zugába. Manó szobazokniba és meleg mellénykében fekszik köztünk a világos, bolyhos tapintású kanapén, és még éppen elkéri a szokásos esti nasiját egy tálka kukoricapehely formájában, amikor megkezdődik a főcímzene.

„Tiszta mi kis falunk feeling!” – szól a párom, és valóban, ezt nagyon jól megcsinálták az alkotók, valószínűleg nem csak nekünk tetszik. Betakarózva ülök a helyemen, lábaim felhúzva a puha pléd alatt, és közben máris megy az előző nap összefoglalója. Igyekszünk követni az eseményeket, és egy teljes fél óra hosszáig sikerül is, amikor bevágják az első reklámot. Akkor kezdődik a bosszankodás. Mi ez már? Semmit sem változott a szórakoztatásnak nevezett iparág ezen formája, pedig ritkán, elég nagy időközökkel követjük a kereskedelmi csatornák tevékenységét. Mitől is változott volna? Az igény sem változott semmit, vagyis inkább csak romlott, silányodott. A reklámokkal még elvagyunk, vannak egész tartalmasak, a Szent Hubertus-t például kifejezetten kedveljük, az nagyon jól sikerült. A parfümöket is magas minőségben készítik még mindig, és itt most nem az illatokra gondolok, hanem az őket bemutató snittekre. De végül is a rosszak is olyan rövidek, hogy túl lehet őket élni.

Igen ám, de azután következnek a műsorajánlók. Na ott aztán van elképedés! Nagyjából öt másodperc alatt döntök úgy többnyire, hogy ott tartok ivó- vagy mosdószünetet, mert egyszerűen nem bírom nézni. Borzasztó! A színvonal valahol a béka popója alatt. Bizonyára van, akit ezek érdekelnek, különben nem lennének műsoron, csak éppen az a kétségbeejtő, hogy úgy sejtem, nem azok vannak többen, akik elkapcsolnak egy-egy ilyen „sikerműsorról”. Ha ez a mai magyar kultúra, akkor nagy bajban vagyunk.

Van egy másik műsorkategória is, a reggeli beszélgetősök. Kezdetben nagyon kedveltem a Reggelit és néha átpillantottam a Mokkára, ha tehettem, de mára ez a kettő is kikopott a gyakorlatomból. A Reggelinél most már csak azt csekkolom, hogy Szabados Ági vezeti-e éppen, mert őt nagyon sokra tartom. Ha valaki nem tudná, az elmúlt időszakban egészen mostanáig és a jövőben is rengeteget tesz az irodalomért. A NIOK (Nincs Időm Olvasni Könyvklub) alapítója, mely tevékenységét a You Tube-on folytatja, és nagyon érdemes követni. Budapesten és több nagyobb városban is könyvesboltja van (Libertine), és könyvkiadója is. Jó ideig volt hírolvasó, és ezen médiás múltjával (is) nagy ismertségre tett szert. Mostanában a Reggelit szokta vezetni másod magával. Őérte még bekapcsolom átmenetileg a tévét reggelente, de igen hamar ki is, ha azt látom, hogy szinte mindig ugyanazokat hívják meg, és igazából ennek nincs nyomós oka. Sokszor vagyunk úgy a párommal: „Ez meg ki, és miért van most itt?” Aztán kiderül, hogy egy újabb celeb, vagy feltörekvő, médiába vágyó valaki. Ok és teljesítmény nélkül. Mi pedig még az a generáció vagyunk, akik úgy vélik, az odakerüléshez valamit le kell tenni az asztalra. És nem a csizmát, ha értitek, mire gondolok. De rég elmúlt az az idő. Nyilvánvalóan tudjuk mi is. Csak belenyugodni nem olyan könnyű. A Mokkáról csak annyit, hogy amikor az ember odakapcsol, lát egy nagyon igényes környezetet, nagyon igényes műsorvezetőkkel…. és tele politikával. Na nem!

Csak egy apró megjegyzés: emlékszik még valaki arra, amikor a Reggelit Alföldi Robi és Stohl Andris vezették? A You Tube-on még fellelhető egy-egy adás, és élmény volt nézni. Az embert megmosolyogtatta ennek a két embernek a színes egyénisége, egymással való játékos kötekedése, határozottan szórakoztató volt. Sok évvel ezelőtt.

Az az igazság, hogy a színvonalas műsorszórás - ha létezik még egyáltalán ez a fogalom – számunkra színteret váltott. A tévén mi már csak a mese- és a sportcsatornákat használjuk. Azok még rendben vannak. Persze, ez egyik sem az én kategóriám, de az nem a kábel TV-n található meg. Hanem az interneten. A már fentebb szóba hozott You Tube-on. A teljesség igénye nélkül: ide tette át székhelyét Friderikusz, itt ad interjút Jakupcsek, itt készít nagyon jó műsorokat a Telex és a Partizán, és itt lelhetőek fel Kadarkai Endre műsorai, ahol végre hallok azokról, akikről máshol már nem. Ma is vannak színészlegendák, régi nagyágyú médiás személyiségek, írók, költők, sportolók, tudósok, csak meg kell őket találni. Itt meg lehet. Mert ők már nem mennek a köztévébe. Miért is tennék? Még annak is feltűnik, mennyire megváltozott az egész, aki sosem foglalkozott ezzel.

És ha nincs más, akkor még mindig ott van egy jó könyv, legyen az nekem való felnőttes, vagy a Manóé mese változatban. És a szórakozás garantált… sokkal jobb színvonalon.

 

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 09.13.) – Bolondos szeptember

A hajnal, mint a reggel. Semmi különbség. Szürke egyhangúság telepedett a városra, a pénteki hangulatot nagyban fokozza, hogy az embernek már nincs kedve semmihez. Nehézkes az ébredés. Első utam szokás szerint az ablakhoz vezet, az eget kémlelem. Esőt ígértek, eső érkezik. Egész hétvégén. Hogy lesz-e benne pár órás megszakadás, az ott és akkor derül ki, de a játszóterek éppen alkalmatlanok lesznek az önfeledt mókázásra. Talán majd megyünk biciklizni, ha lesz kedvünk.

A szürkeség egyre nyomasztóbb, s igazán lehangolóvá akkor válik, amikor a dél felé eső ablakokon nézek a társasházak fölé. Egyre sötétülő felhők, esővel terhes mindahány. Ha arra gondolok, mint írtam le gondolataimat az egynapos őszről, mosolyogva színeztem a hűvösebb idő futó beköszönését, s most nicsak, visszaint az őszidő, közben mindjárt fejbe is kólint. Mint dorgáló anya butácska gyermekét, úgy figyelmeztet komoly szigorral, nem vicc a szava, sem a szelei, amelyeket küld.

Egy hete még kánikula volt, szokatlan őszi hőség, rendkívülinek érzett forróság. A mosott ruha órákon belül megszáradt a teraszon, sarkig nyitottam az ablakokat, hogy átszellőzhessen a fülledtségben rekedt lakás. Hirtelen olyan hihetetlennek tűnik mindez. Ha most kinézek az ablakon, ég és föld tökéletesen összeillik. A sárguló lombok éppen kellően megszínesítik a föléjük húzódó szürkeséget. Az emberek esőkabátban vagy vastagabb kardigánban mennek az utcákon, a didergés előhúzza a szekrényekből a meleg ruhákat.

Ha így haladunk, tán vasárnapra már fűteni is kell. Bolondos szeptember. Most már nem kell attól tartani, hogy a nagy melegben nem tudnak majd figyelni a gyerekek az iskolákban, mert találkozni az újabb langyos napokkal majd csak tavasszal fogunk. Korán ért véget az indiánnyár. Én még visszavárom. Bár nem látom erre az ígéretet az időjárás-jelentésekben, de a remény még ott él a lassanként kihűlő házfalak párájában, és a parkok virágágyásaiban, amiket hirtelen ősziesíteni kellene. A nyári növények letaglózva ringanak az esőt üldöző szélrohamokban, és nem értik vagy inkább nem érzik, mit történt hirtelen.

Bár azt mondják, a természet tudja a dolgát, nem kell már azt locsolni, aminek évszak és idő szerint letelt az ideje. Amikor ezt először hallottam, elgondolkodtam rajta. Ne várj ott őszi termést, ahol nyári virág sarjadt. Most szemlélem a parkot, az fasort, a hátsó kertet, az utcát. Rá kell ébrednem, alighanem igazuk van. Eljött az augusztus, és bármily meleg volt is, idegenkedve, viszolyogva követtem szememmel a hideg évszakok eljövetelének ígéretét sejtető első lehulló faleveleket. Sokféle fajta fa van errefelé. Nem mind őszül egyformán. Ezért is feltűnő, amikor a burjánzó, érett nyárutó sötét vagy éppen élénkzöld lombjai között, megmutatja magát a barna, sárga vagy éppen a vörös. Mind közül legszembeötlőbb, amikor a barnássárga veszi át az uralmat a levelek színében, s az épp az én ablakomon kinézve ötlik legelőbb a szemembe.

„Vegyél tudomásul!” – parancsolja kérlelhetetlenül, és én sóhajtva gondolok mindarra, amit az ősz magában hordoz. Sosem vagyok felkészülve rá. Még csak azt sem mondhatnám, hogy semmilyen átmenet nincs, mert hiába, hogy egy hete még nyár volt látszat szerint, de a tudatunk szorgosan számolta a szeptemberi napokat, még ha kelletlenül is. Észre kellett venni, hogy hamarabb sötétedik, hogy megfáradt már a nyár tikkasztó hősége. A szeptember eleji kánikula már nem volt olyan minőségű, mint a júliusi, valahogy távolibbnak, idegenebbnek, és bármily furcsa, ridegebbnek éreztem. Nem volt ott a helye. Már nem. Eltűnt a legfeltűnőbb dolog a gyümölcsös standokról, a görögdinnye halmok helyét átvette a szőlő és a körte, kibővült az almakínálat. Tehát észrevettem a változást. Tudtam én, hogy érkezik szép kitartón, s egyszer majd ideér, akkor pedig fájni fog, és én panaszosan rácsodálkozom majd, hogy máris? Ő pedig szép, elmúlást idéző, színes ősszel válaszol majd ellentmondást nem tűrőn: „Éppen ideje volt!”

Otthon mindig az a szó járta, hogy augusztus második felében megtörténik a változás, hogy az ünnep a válaszvonal, azután megváltoznak a napok. Akinek valamilyen kapcsolata van az iskolával, még erősebben érzi ezt, mert ott indul meg a tanév, ha nem is jelez még a csengő, de dologra hív az egyre közeledő szeptember 1. Ez egy másik világ. Anélkül is hatalmas szakadék tátong a két időszak között, hogy az embernek bármi köze is lenne az oktatáshoz. Emlékszem, folyvást dekorációt gyártottunk vagy kerestünk a szertár dobozaiban, lyukas órák sora telt el azzal, hogy őszbe forduljon az iskola folyosója is, és az oly híven sikerült, hogy mindegy volt már, kint vagy bent tartózkodott éppen az ember.

Itthon csak itt-ott dekorálom a lakást. Inkább csak az ünnepeknek, s nem az évszakoknak megfelelően. Mindig úgy érzem, ha behozom az őszt vagy a telet a faliújságra vagy a polcokra, akkor feljebb kell venni a fűtést, mert már a látványtól is hűvösebb lesz. Mégis díszítünk valamicskét, mert Manó lelkes résztvevője a dolognak, rendszerint az ő művei kerülnek ki, ha pedig bolti a girland, akkor legalábbis ő mondja meg, hogy hová és milyen formában tegyem fel. Nagyon fontosnak és ügyesnek érzi magát tőle, és nekem jól esik örömet okoznom.

Ismét kinézek az ablakon. Nem lesz ma már melengető napsütés. Annak is örülhetünk, ha az eső szünetel valamicskét. Nehézkesen imbolyognak a fák, a bokrok sárguló lombjai, ellenállnak még a feltámadó szélnek. A kettő együtt – szél és eső – igen kellemetlen párosítás. Igazi nem szeretem időjárás. Nagyot ásítok. Ez a velejárója. Ha sütne a nap kellemes korai őszi langgyal, eszembe sem jutna álmosnak lenni. Azon gondolkodnék, melyik játszóteret válasszuk délután. Így viszont marad a diavetítő és a benti játéklehetőségek.

Otthon, vidéken tegnap reggel köd szállt a völgyekre. Sűrű, tejfehér köd. Szerencséje volt annak, akinek nem kellett utaznia sehová. Ez a másik, amitől ódzkodom. Nem mondom, van gyönyörű arca is az ősznek. Nincs még egy olyan évszak, amelyiknek ilyen színei lennének, ennyiféle azúrkékje, lámpafényes hangulata. Amikor még vannak napok, hogy kiülhetsz a parkba vagy a teraszra egy jó könyvvel vagy egy forró teával vagy kávéval a kezedben vacogás nélkül. No azért egy meleg pulcsi nem árt. De még van ereje a napnak, ha fogyóban is.

Ezekre a dolgokra jó most gondolni, mert eljönnek majd azok is, amikor mindez elmúlik, és csak a kopár szürkeség marad, az igen korai sötétedés, és a dermesztő vacogás. Akkor majd a havat várjuk esdekelve, és örülünk, ha annyi esik, hogy épp fehérbe boruljon a világ. Jut eszembe, szánkót kell szerezni valahonnan… azt hiszem, az én régi pajtásom még megvan otthon valahol a kamrában.

 

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 09.09.) – Bilincsben

Nem egy témát fogok érinteni, hanem egy életérzés mélyére megyek. Ha nem érdekel az elmélyült gondolkodás, vagy ha úgy tetszik, a filozofálgatás, akkor ne olvass tovább. Meglátásaimat nem neked szánom.

Neked sem, akinek rendben zajlik az élete, végzi munkás hétköznapjait, és úgy bele van merülve a mindennapok sodrába, hogy még a szemét sem képes földre szegezett státuszából felfelé fordítani.

Szánom viszont neked, aki érzi, hogy valami nagy baj van ezzel az egésszel, amit mi értelmes társadalomnak, élhető országnak, jólétnek kellene, hogy nevezzünk. Merthogy nem az. Hatalmas gáz van vele. Fura ez, mert úgy tűnik, hogy minden rendben.

Szeptemberben kinyitottak az iskolák, és zajlik a tanév. Az árak vagy rövid ideig stagnálnak, vagy szépen kúsznak felfelé továbbra is. Az állami egészségügy szép csendesen haldoklik, míg a magánpraxisok virágzanak. A kultúra a fejére állt, hatalom- és pénzorientáltabb, mint valaha, és az is úgy van rendben. Minden úgy van rendben, ahogy van.

Hogy is van ez? Szép lassan, birka módra megszokunk mindent. Próbáljuk ki, vegyük tudomásul. Működik még? Igaz, hogy nyikorog, vánszorog, ezer sebből vérzik, szabályozva van a szabály is, de még húzni, vonni lehet. Akkor meg jó’ van.

Engem most két kérdéskör foglalkoztat, azokról írom a továbbiakat. Az egyik az oktatás legújabb őrülete, a mobiltelefon használat, a másik az irodalom, és annak kevésbé lírai vagy prózai oldala.

Kedves, drága Olvasó! Itt még mindig megállhatsz, ha eleged van. Isten áldjon!

És akkor, akiket érdekel:

Kíváncsi vagyok, mi történik akkor, ha egy olyan szürke, kisegér szólal meg, mint amilyennek, én számítok.

Annyi visszásságot látok az elmúlt időszakban, hogy csak lesek. Aztán megindul felfelé a vérnyomás tőle. Értelmes, tisztességes, okos emberek esetében szerintem ez a normális. A mobiltelefon korlátozás volt talán most egy kis időre az utolsó. Néha hálát adok az Istennek, hogy nem látok már bele annyira a közoktatás berkeibe, mint korábban. Nekem ez is bőven elég egyelőre.

Egészen elképesztő. Mintha kedves, nagyra becsült kollégáim köztörvényes bűnözők lennének. Bilincset rájuk! Mivel azonban nem lehet ezt megtenni velük, különben gúzsba kötött kezükkel nem tudnák használni a KRÉTA igen hatékony, eredményes, és jó kifejlesztett rendszerét, mindenféle értelmetlen intézkedésekkel képletesen kattan hát rajtuk.

Igen, egy dolog az én fejemen is átfutott: ne lehessen visszaélni a mobil használatával, sem diáknak, sem tanárnak. Ezt aláírom. És bizonyára számtalan példa lehet a személyiségi jogok megsértésére. Az mindig van! Személyiségi jog. Érdekes módon, ez a fogalom leginkább csak a diákokat érinti. A tanárnak marad a kötelesség, elégedjen meg vele!

A pandémia óta azonban megváltozott a világ. Ezt azért úgy észrevették a mélyen tisztelt törvényalkotók? Jobban előtérbe került a digitális világ, mint valaha. És nagyrészt úgy is maradt. A tankönyvekben bizony most már előfordul az az utasítás a feladatok szövegében, hogy vedd elő az okostelefonodat, és nyisd meg az alkalmazást? Kérdem én, hogyan is? A készülék jobb esetben a kulcsra zárható szekrényben van, rosszabban egy nagy dobozban egymás hegyén-hátán összegyűjtve, és akkor reméljük, hogy a sok kiosztogatás és összeszedés közben nem sérül semmilyen része. Azt ki fogja kifizetni? Vagy talán biztosítson az iskola megfelelő minőségű és felszereltségű eszközt, ha kell valamelyik tantárgyhoz? Újabb kíváncsi kérdés: milyen pénzből? Abból, amit az állam ad neki? Abból még arra sem telik, hogy ugyanabban a hónapban egyidejűleg legyen WC papír és folyékony szappan a mosdóban.

A tanárnál se legyen ott a mobil! Fő az egyenlő bánásmód, vagy mi a szösz? És mi van, ha az egyik gyerek rosszul lesz órán, és én nem szaladhatok ki a majdnem 30 fős osztályból, mert szétszedik a termet már csak a hangjukkal is? Kinek és hogyan szóljak mobil nélkül? Volt rá példa, és az több mint 4 éve volt, tehát nem ma. Mintha hátrakötötték volna a kezem, pedig a XXI. században vagyunk, még ha a vármegyék és ispánok „nosztalgikus” korszakát éljük is. Újabb átgondolatlan eszetlenség margójára írtam most ezt. Ezt IS át kellett volna gondolni jobban, és nem a minisztériumban. Egyelőre ennyit, de a téma lehet, hogy még visszatér.

Most lássuk a másikat. Az irodalom romantikus, felemelő világában járok sokszor mostanában. Járnék pontosabban, ha nem lenne annyira kiábrándító a mai magyar kultúra. Jól van, nem esem ennyire túlzásba, van felemelő, boldogító része: maga az írás. A történetalkotás egy csoda. A múltba vagy éppen a fantáziába repít, és az varázslatos. Az igen.

Aztán jön a csúnya nagy valóság, amikor mindezt meg akarjuk mutatni másoknak. Amikor jön a repülőszőnyeg az író vagy költő keze nyomán, és nincs, aki ráüljön. Közel 1000 ismerősöm van, de köszönöm Facebook, ez nagyon ritkán nyilvánul meg. Na nem akarom teljes egészében a rendszerre verni a balhét, a mai magyar érdektelenség és fásultság talán még nagyobb vétkes. Kevesen olvasnak. Kevesen vesznek észre. Nem voltam soha jóban a matekkal, de a maximum 30-40 egy írásnál, az az 1000 közelébe sem ér.

 Itt jegyzem meg, keresem már az egyéb lehetőségeket, és rá is akadok időnként. Az elszántság megvan, és nagy-nagy tisztelet azoknak, akik megosztanak, lájkolnak, netán hozzá is szólnak.

Nagy újdonságot fogok mondani: egy szerzőt az visz előre, ha visszajelzéseket kap, nem a süket, olykor sunyi csend. Nem csak elismerést várok, persze abból lenne jó, nagyon sok. A kritika is jöhet, mert épít szemben a sértődős hozzáállással. Csak bilincset ne rakjanak rám! Pontosabban ne rakjatok! Mert azt nem viselem el. A mai világban nem elég csak elolvasni, és továbblépni. Minden posztoló, osztó és hozzászóló ember reakciót vár. Az is, aki nem ismeri be.

Már csak azért sem könnyű, mert egy egyre bővülő világról beszélek, ha az olvasók és írók társadalmára gondolok. Kevés az olvasó ember, mondják sokan. Aha. Érdekes, én nem ezt látom. Minden fronton túlkínálat van, csak a pénz sosem elég. Boldog-boldogtalan könyvet ír, egyik nap Mari néni, másik nap Jancsi bácsi kötete lát napvilágot, és a kiadók jól élnek. Minőség duplanulla. A könyvkiadás költségei a csillagokban, és könyvesboltok pedig olyan jutalékot emelnek le, mintha ők maguk írták volna az összes könyvet. Tudom, nem mondok újdonságot. De el kell mondani. Itt is, ezen a blogon. Akkor is, ha a csapból is ez folyik, mert a hallgatás a legnagyobb bűn, amit elkövethetünk. Ez így nincs rendben! Az én szellemi termékemért ne más kapjon pénzt! Vagy ha már így van, akkor én is kapjak annyit, hogy érezzem, érdemes.

Nemrég olvastam két bejegyzést. Az egyik a helyesírás fontosságát próbálta lazítani, a másik megmagyarázta, miért olyan pórias a próza, hogy aki nem szereti az olvasást, lusta vagy buta, az olvasson novellát. Na, ácsi!

Nagyon vigyázzon az, aki helyesírás nácinak nevezi azt, akinek az fontos, netán a szívügye. Lesznek még, akik tiltakoznak az aposztrofálás ellen. Igenis fontos a helyesírás, a magyaros megfogalmazás. Csaptam már földhöz könyvet az igénytelensége miatt, még ha a tartalma rendben is volt. Tudom, hogy arrafelé tartunk, hogy ez az igény ne legyen olyan magas, de egyelőre még nem tartunk ott, hogy ezzel kapcsolatban is fát lehessen vágni a hátunkon. Mondom ezt az igényes olvasók nevében.

A próza pedig igenis tud olyan emelkedett lenni, mint a költészet. Nem annyira tömény, mégis sokat mond el, és a novella legalább enged fellélegzést. Én ezért is szeretem. Tudom, mikor rakhatom le egy kicsit az adott könyvet. Mondom ezt minden novellista nevében.

Egy szó, mint száz, igazabb-őszintébb világot szeretnék. Bilincsek nélkül.

 💓Kedves Olvasóim!💓

Felhívom a figyelmeteket új publikálási lehetőségemre.

Van egy közösség a Facebookon,  Angyalszárny írói csoport - A te álmod, a mi célunk a neve.

Alig 300 tagot számlál, de az adminisztrátorok sokféle módon lehetőséget biztosítanak a publikálásra a jelentkező szerzők számára, legyenek azok írói vagy költői természetűek.

Az elmúlt napokban már én is éltem ezekkel a lehetőségekkel, ezért fontosnak tartom, hogy valamennyi olyan ismerősöm tudjon erről, akik szívesen olvassák az írásaimat, kíváncsiak rám.

Két képet mellékelek a bejegyzéshez, az ezekhez fűződő novellákat keressétek.

Az első novella KONTRASZT címmel jelent meg a "#visszarázódásahétköznapokba" hashtag kihívásra. Az első képet ehhez tette fel az adminisztrátor.

A második egy erre a hétvégére vonatkozó írási lehetőség volt, 100 szavas novellát írhattunk arról, mit jelent számunkra az írás. Ennek nincs címe, de a következő képhez fűződően találjátok meg:

Ha pedig ügyesen tudtok keresni, akkor az alábbi linket a böngészőbe másolva máris a csoport oldalára juttok, és indulhat az olvasás a megfelelő helyre történő legörgetés után.

https://www.facebook.com/groups/1120229122277085

Köszönöm, hogy vetted a fáradságot, és elolvastad, az írásokhoz tett lájkok és kommentek pedig a szívem mélyére kerülnek! Ígérem, jól megőrzőm őket!💕

 

KÖNYVAJÁNLÓ

Romy Seidel: Anna Freud (Egy lány az apja árnyékában)

 

Kezembe véve a könyvet, sejtelmem sem volt a főszereplőről. Csak éppen annyi, amit a cím sugallt, és a fülszöveg előrebocsátott. Anna Freud, vezetékneve alapján a híres pszichiáter, Sigmund Freud lánya. Ennyi.

Az apáról sem tudtam eddig túl sokat, mondhatnám gyakorlatilag semmit. Közszájon forog az a szófordulat vele kapcsolatban, hogy ha valaki olyasmit mond ki, amit nem szeretett volna eredetileg, vagy egy szó helyett valami pikáns vagy megmosolyogtató másik kifejezés hagyja el a száját, hogy ez most egy freud-i elszólás volt, a tudatalattiból. Ez minden, amit én átlagemberként tudtam róla.

Ebből a szempontból nagyon jó ez a sorozat a Kossuth kiadó gondozásában. Foglalkoztak már sok mindenkivel, túlnyomó részben legendás női alakokkal. A teljesség igénye nélkül sorolok ide néhányat közülük: Coco Chanel, Frida Kahlo, Ėdith Piath, Grace Kelly, Madame Picasso, Diana hercegnő, Jane Austen, Estėe Lauder, Madame Curie és így tovább. Az elgondolás tehát remek különösen az olyan olvasók számára, mint amilyen én is vagyok. Akik rendszeresen követik a blogomat, ma már tudják, hogy nagyon szeretek olyan nőkről olvasni, akik letettek valamilyen nagy teljesítményt az asztalra, okosak, intelligensek, műveltek, elismertek.

Ebbe a sorba bekerül munkásságával mostantól Anna Freud is. Míg apja a felnőttek pszichés problémáival foglalkozott a pszichoanalízis módszerével, addig legfiatalabb lánya mondhatni a nyomdokaiba lépett, és ugyanezt tette a gyermekek körében. Kutatott, vizsgált, könyvet írt, óvodát alapított, tagja volt a Pszichoanalitikus Társaságnak Ausztriában, majd később Angliában is.

A könyv már a felnőtt életében kezdi a történetét, gyermekkorára csak apró morzsákkal emlékezünk vissza, emlékei és álmai által. Mindig is nagy hatással volt rá az apja, visszatérő álmai voltak vele, az árnnyal, aki megjelent álmában, de valójában nem tőle, az embertől félt, hanem a tudóstól, a professzortól tartott, és annak róla és tevékenységéről alkotott véleményétől. Álmaiban mindig kiderült, hogy az apja az, aki ott áll fölötte, és aztán nevet, kedvesen, természetesen szól hozzá. Felnézett rá, szerette, és nagyon tisztelte.

Az apa csökönyösségét lánya sokszor nem tudta kezelni, és volt két olyan nagy élethelyzet is, amely során az Olvasó számára is értetlennek tűnhet, miért rohan a veszte felé. Az egyik a betegsége, amiben csak az utolsó pillanatban ismeri be, hogy másképp kellett volna csinálnia a dolgokat, de ekkor már késő. A másik pedig a második világháború kitörésekor következik be, amikor menekülniük kellene a Gestapó rendszeres zaklatásai elől, hisz zsidó származásuk miatt pontosan tudják, mi vár rájuk, ha a Németország részévé olvadó Ausztriában maradnak, mégis csak az utolsó percben dönt úgy Freud, hogy távozik a hazájából. Ezúttal még nem késő.

És hogy zsidó származású volt, hogy többek között az ő munkáit is elégetik emiatt, ez csak most derült ki számomra. Ez a vonulat is nagyon érdekes volt. Itt jegyezném meg, amikor a könyvesboltban járok, mindig széles ívben kerülöm a zsidóüldözéssel és Auschwitz-cal kapcsolatos könyveket. Egyszerűen nyomasztanak, irtózattal töltenek el. Az utóbbi időben mégis mindig összetalálkozom velük az olvasmányaiban, hiszen a családtörténetek óhatatlanul is kitérnek rá, lásd ez a könyv és Náray Barbara trilógiája.

Kíváncsian kezdtem el olvasni ezt a könyvet, amikor kiderült a főhősnő munkássága. Szerettem volna látni, kitér-e egy-egy esettanulmányra, de ez igazán nem domborodott ki a kötet oldalain. Megemlíti, de nem mélyül el benne, pedig az legalább olyan érdekes lett volna, mint a többi cselekményszál.

Volt viszont egy olyan vonulat, amire egyáltalán nem számítottam, és megmondom őszintén, olyan volt, mintha pofon vágtak volna. Ez pedig a romantikus szál. Hát… vakmerő. Utánaolvastam az interneten (pl. Wikipédia), és a könyv szerzője olyan dolgokat kezel tényként, és bont ki szinte teljesen, amikről csak feltételezések vannak a szakirodalomban. Ettől kicsit megsavanyodott a történet édes íze a számban. Még ha igaz is. Számomra az volt kevésbé szimpatikus, hogy túl nagy hangsúly került a magánéletére, mert mostanában olyan felkapott, ha valaki más, és többet szerettem volna olvasni a többi aspektusról.

Arra már eleve készültem, hogy a könyv eredetileg német nyelven íródott, ezért nem lesz olyan színvonalas a magyar fordítás. Nem volt vészes, de azért át kellett volna nézni még egyszer. Érdekes módon azok a könyvfordítások jobban sikerülnek, amelyeket angolról ültetnek át.

Mindent egybevetve, érdemes elolvasni a könyvet, sok érdekes adatot, tényt, és módszert tartalmaz, és kitűnő egy nyári olvasmánynak, ha az ember nem nehéz életrajzi kötetet akar a kezébe venni, mégis többet szeretne tudni egy-egy ismert személyről. Számomra a kiadónak ez a sorozata kicsit ellentmondásos, mindig megfogadom, hogy nem tőlük olvasok ezekről a legendákról, mert úgy érzem, mondhatni „limonádé” stílusban írnak róluk. Sok mindent megtudunk róluk, mégis olyan egyszerűen olvasmányos, „két estés” könyvek.

Ugyanakkor nagyon jól csinálja a kiadó, mert a nevek már önmagukban is annyira vonzóak, hogy bármennyire is ellenkezik a józan, kritikus eszem, mindig újra és újra leemelek egyet-egyet a polcról. A különbség csupán az, hogy ezt nem a könyvesboltban teszem, hanem a könyvtárban, és akkor legalább azért nem kell mérgelődnöm, hogy kiadtam egy csomó pénzt egy szerkesztését, fogalmazását vagy helyesírását tekintve alacsony színvonalú kötetért.

 

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 09.02.) – Életünk lapjai

I have a dream… (Martin Luther King). Gondolatok egy elhívás margójára… érti, aki érti, és akit érdekel a ténykedésem.

Tavaly nyár vége és ősz eleje különleges helyet foglalnak el a szívemben. Olyan időszak volt, amit nem felejtek el, tele várakozással, izgalommal és a büszkeséggel. Fél éves keménynek és megerőltetőnek mondható munka után megjelent az első könyvem. Sokat gondolkodtam rajta, milyen formát, címet, ajánlást adjak neki, míg végül napvilágot látott.

Volt egy időszak, emlékeim szerint egy teljes nyár sok évvel ezelőtt, amikor leírtam ezeket a történeteket. Édesanyám még köztünk volt. Elsősorban ő volt az ihletadó, mert csodálta, ahogy odaültem, és másfél óra alatt novellát írtam, elképedt rajta, milyen egyéni megközelítésből írtam le az élet egy-egy mérföldkövét, és izgatottan segített újabb és újabb helyzeteket felidézni, amikről érdemes a gondolatokat leírni.

Valóban úgy zajlott, ahogy az a Kaleidoszkóp Előszavában áll. Kettesben osztoztunk a szobámon, ő a dohányzóasztal túloldalán lévő karosszékben üldögélt rendszerint, és nézte a tévét. Az enyém így a másik oldalon helyet foglaló, puha huzattal letakart fotel volt, onnan néztem ki az ablakon, és bámultam a szomszéd ház barackvirág színű tűzfalát, de a gondolataim többnyire messzire szálltak. Volt egy laptopom, azt tartottam az ölemben, és írtam.

Eleinte csak kisebb lélegzetvételű írások születtek, de mind szépirodalmi nyelvezetű volt, szeretem „magasra repülni”, és hosszan szemlélni onnan a világot, mindig másként, emelkedettebben kifejezni a dolgokat, mint amilyenek azok a valóságban voltak. Mert azt a sarki fűszeres is el tudja mondani úgy, nincs benne semmi speciális.

Én valami mást akartam. Sokkal jobban éreztem magam abban a világban, ahol a fű nem csak földig hajolva lapul talpam alá a nyári kánikulában, hanem élénkzölden lengeti a nekifutó szellő, és lágyan melengeti az érzékeimet bársonyos tapintásával. Mindig többet akartam érzékeltetni, de nem mindent.

Épp így voltam, vagyok az érzésekkel és a gondolatokkal is. Nem a hétköznapira vágytam, hanem arra, ami mögötte van. És akkor jöttek az ötletek. Helyzetek, nagy események az életből. Egy kezdő írópalántának ez sem egyszerű, mert amit olyan magasröptűen szeretne kifejezni, akár félreérthetővé is válhat. Nem egyértelmű. Mégis maradtam a saját szóhasználatomnál, mert később úgy éreztem, nem kell annak, mindig pontosan úgy állnia ott, feketén-fehéren, ahogy történik. Legyen az az én szabadságom és az Olvasóé is, hogy hogyan értelmezi.

Így született meg szépen fokozatosan az Életünk lapjai novelláskötet, merthogy kezdetben ez volt az általam elképzelt címe. Ám egy idő múlva nagyon közhelyesnek éreztem. Ezért Kaleidoszkópra változtattam. Lehet, hogy ennek meg utána kell nézni a jelentését tekintve, de talán ez az egyetlen dolog az egész könyvben, ami magyarázatot igényelhet. Ha lesz valaha utánnyomás – aminek igen csekély esélyét látom – akkor az eredetit is, megkapja a könyv alcímnek.

Nos, visszatérve a kiindulóponthoz, vannak jelenetek, amelyek mélyen az emlékezetembe vésődtek. Például az a kép, amikor elkészül egy írás, és odateszem édesanyám ölébe. Sokszor éreztem, láttam rajta, hogy alig várja ezt a pillanatot. Akkor betájolta magát a gépen, hogyan kell majd lefelé haladnia, melyik gombot nyomja meg, és indult az olvasás.

Alig bírtam nyugton ülni, próbáltam magam mással elfoglalni, vagy egyszerűen csak a fotel háttámlájának tetejére hajtottam a fejem, és a pihenés kivitelezhetetlen tevékenységével kísérleteztem. Annyira zsongott még a fejem, az írás utórengései méhkasként zümmögtek a tudatomban, hogy végül csak felpattantam, kimentem megmosni az arcomat, inni egy kortyot vagy egyszerűen csak járkálni egyet a másik szobában.

Amikor hosszú percek elteltével visszamentem édesanyámhoz, már nem a monitort nézte. Bármit is mondott, boldogan kacagtam fel, mert minden megnyilvánulásából a hitetlenkedő, álmélkodó büszkeség érződött. „Mondd meg, már Moncsi, hogy a jó életbe tudsz így írni?” „Ezek a gondolatok a hétköznapi életben is felmerülnek, de ha nem tudom mit csinálnának is velem, sem tudnám magam így kifejezni.” „Neked írnod kell!”

És ez az utolsó mondata akkor az agyamba vésődött, azóta is mindig itt zakatol bennem, és olyan örökséget és feladatot adott vele nekem, ami megkerülhetetlen, mert akkora erőt sugallt, és olyan belém vetett hitet, aminek nem lehet ellent mondani.  Nem tudom, talán csak az önérzetemet vagy az egómat piszkálta meg vele, és ez a két dolog egész életemben csak szunnyadozott bennem. Ez az egy megnyilvánulása annak hangsúlyával és a hozzá mellékelt tekintettel, amely mindig is azt parancsolta az anyai bölcsesség édes hangján, hogy képes vagyok rá, csak igazán akarnom kell, tenni a dolgom és kész, hogy ilyen esetekben sorsok dőlnek el egy egész életre. Tudjátok, amikor egy édesanya szól egy bizonyos hangon, néz egy bizonyos pillantással, és akkor az élet bizonyos értelemben megváltozik, mert küldetést ad a gyermekének. Azzal, hogy hisz benne.

Nem tudok egyetérteni azokkal, akik azt mondják, ne az alapján akarjon valaki író lenni, hogy a közvetlen, nem kis mértékben elfogult családtagjai biztatják erre, hanem hogy mit mondanak a szakemberek. Szerintem a kettő együtt szükséges. Mert az ősbizalmat a család adja, azok, akiket szeretünk. Aztán majd az élet kiforrja magát. Ha az ember úgy érzi, hogy írnia kell, hát tegye. Előbb-utóbb eljutok ahhoz az Olvasóközönséghez, akiket érdekelnek az írásaim, és szeretni fogják.

Nem mondom, hogy könnyű. Mert ki kell lépni a komfortzónából, és ami még nehezebb, át kell törni a közöny és a hétköznapok fásultságának betonfalát. Mégsem lehet feladni. És talán itt az egyik töréspont. Amikor az ember annyira nem tud érvényesülni, olvasókhoz jutni, hogy türelmetlenségében és tehetetlenségében feladja. Akkor nem is akarta igazán. Lehet persze pihenőt tartani, erőt gyűjteni, de ha tényleg ez az útja, akkor a gyújtószikra ismét megjelenik, és folytatni kell, új utakat keresni.

A Kaleidoszkóp volt az első próbálkozás. Hogy tudják akik ismernek és akik nem, hogy itt vagyok, és érdemes olvasni. Meglehet, nagyon amatőr, de szerintem nem minden aspektusában. A témái nagyon is maiak. A következő írásokat azonban már nem nyomtatott formában tervezem, és aki idáig eljut az olvasásban, az jobb, ha tudja, hogy elektronikus formában álmodom a jövőt. Mindig fogom jelezni, hol tudnak tőlem olvasni, és bár én is sokkal jobban szeretem a megfogható kötetet, de a mai magyar könyvkiadás és terjesztés sem a „jótékonyságáról” híres. Mindennek ára van, ami nem csekély, ezért én is jobbnak látom, ha más irányban próbálkozom. Hiszen ma már mindenkinek van okos-, de legalábbis mobiltelefonja, akár arról is lehet olvasni. Irány tehát az a digitális világ.