KÖNYVAJÁNLÓ

Leiner Laura: 40 nyári nap

 

Hosszasan gondolkodtam rajta, valóban megírjam-e hozzá a véleményemet.

Végül győztek a poénok és a magvas gondolatok, amik megjelentek a párbeszédekben leginkább a két főhős között.

Az alapgondolat tök jó, a helyszín aktuális és szimpatikus, és ahogy haladunk előre a könyvben, a fő- és mellékszereplők is egyre barátságosabbak lesznek.

Megvan több Laura-féle szereplőtípus, amitől szívesen olvastam a könyvet. Felrémlettek karakterpárhuzamok a Szent Johanna Gimi jellemeivel. Többek között az okos, művelt és mély gondolkodású, de kissé introvertált főhősnő, a hozzá illő férfi/fiú főhős, aki ráadásul még menő is valamiben, hogy tökéletesen passzoljon a lányhoz, és az felnézhessen rá, aztán a kissé butuskának tűnő barátnő (jelen esetben a fiú húga), egy jó fej segítőkész barát (itt a perecszállító), és még sorolhatnám. Itt jegyzem meg, hogy anno ezt a sorozatot olvastam tőle először, mivel a tanítványaim nagyon dicsérték. Nekem is nagyon bejött, kétszer is volt a kezemben minden kötete, másodszorra az apátiából hozott vissza az olvasás világába a történet.

Ezért vettem kézbe több művét is, legutóbb a 40 nyári napot. Hasonló szóhasználatra, poénokra, szórakozásra számítottam. Elég vastag könyv, de tulajdonképpen két nagy részből áll. És alapjában véve jó is volt. Tartalmas, mert a felnőtté válás egyfajta jellegzetes útját írja le, mi foglalkoztat egy fiatalt, mi merül fel benne, míg eljut az érettségitől az egyetemig egyetlen nyár alatt.

Az ott valóban a senki földje, erre én is jól emlékszem. Ahogy légüres térben áll az ember a diplomázás után is, amíg munkát nem talál.

De visszatérve a könyvre, különösen a második résztől volt jellemző, hogy többször felnevettem, annyira jellegzetesen sikerült leírni az állatkert látogatás tipikus helyzeteit, párbeszédeit, embertípusait. Ilyen szempontból zseniális a könyv. A fiataloknak mindenképpen ajánlom, hogy olvassák el, és közben egyáltalán ne foglalkozzanak a megfogalmazással, a helyesírással, szóismétléssel, ahogyan valószínűleg nem is fogják ezt tenni.

Nagyon szórakoztató történet, és aki kicsit is filozofikus alkat, még inkább fogja értékelni.

Moly-díj 2024 I. helyezett (Egy voltam közülük kategória), Év könyve szavazás 2023 I. helyezés ifjúsági kategória

A könyvhéten pedig egy vele készült interjúban beharangozta, hogy készül az új könyvsorozata, ami szintén iskolás témájú lesz, és ősszel várható. Hát, lássuk!

A további sorok a kritikát tartalmazzák, úgyhogy aki elszánta magát, ill. alig várja, hogy a kezébe vegye, az NE olvassa tovább az írásomat!

*

Mert ismét megszólal bennem a talán túl igényes olvasó. Adott egy felnőtt író, aki sok könyvön túl van már, és több díjat bezsebelt. A megjelent írásai megtöltik a 40 nyári nap egyik, fülszövegnek való oldalát. Nagyon jó tartalmú könyveket ír, meg tudja szólítani az ifjúság olvasásra vágyó rétegét. Ezért nem értem végeredményben.

Elkezdtem olvasni, és rögtön feltűnt valami: a fogalmazás sutasága. Csak az első 4-5 oldalon jutottam túl, amikor egyre csak olyan szavakat olvastam jószerével minden mondatban, hogy: félve, fekve, ráközelítve, bezárva… Az egész könyv tele van ezekkel a fajta nyelvtani formákkal. Sokszor nagyon idegesítő volt, majdnem letettem miatta a könyvet. Esküszöm az is eszembe jutott, hogy biztosan fogadást kötött valakivel, hogy rekord mennyiséget tesz ezekből az új könyvébe, na de hátha mégsem…

Aztán végül el tudott ragadni a tartalom, és szemet hunytam felette, de Laurától nem ezt vártam volna ennyi könyv megírása után. Sőt, mintha ez lett volna az első könyve, bár hát na, attól még a sztori jó.

NAPLÓBEJEGYZÉSEK – 2024. július 29. (Vizsgadrukk)

 Amikor elhatároztam, hogy egy időre váltok, voltak kételyeim a vállalkozás sikerét illetően, de a vágy mindenképpen nagyobbnak bizonyult, hogy mást csináljak, mint eddig. Persze egyáltalán nem volt olyan egyszerű a döntés, sokat gondolkodtam rajta. Volt idő ugyanis - egy elég hosszú éra – amíg szerettem a munkámat. Azt hiszem, arra az időszakra datálható, amikor még kaptam benne levegőt. Amikor nem őrölte fel az idegeimet, nem okozott nagyobb stresszt, mint a tűréshatárom, és nem éreztem úgy minden áldott nap végén, hogy a fejem egyetlen nagy méhkas.

Nagyjából húsz évet töltöttem el így, és meglehetősen kurtán-furcsán alakult az elosztása. Leginkább az első mondjuk tíz év volt az, amikor kiegyenlített volt a munka és a magánélet közti egyensúly. Elment az ember reggel munkába, az utolsó tanóra után megebédelt, onnan meg uzsgyi a buszmegállóba, hogy elérjem az buszt. Délután kettőkor otthon voltam, és intézhettem a dolgaimat. Előfordult, hogy voltak „külön” programok – értekezlet, rendezvények – amikor a munkahelyemen kellett maradni, de akkor is mindig megoldódott valahogy, hogy hazajussak. Régi szép idők…

Aztán egyszer csak minden változni kezdett. Már nem voltak rövidebb munkanapok, és mire észbe kaptunk, azon izgultam, hogy a legutolsó buszt elérjem hazafelé, ami délután négy óra volt. Ó, sokszor nem sikerült. És akkor képbe került a vonat. Este fél hatkor. Amivel valamivel hat óra után értem haza, akár pénteken is. Régi, nem túl szép idők…

Hét éve lesz idén, hogy feljöttem Pestre. Itt nem számít az idő. Abban az értelemben legalábbis nem, hogy bármikor is végzek, tuti, hogy perceken belül tömegközlekedéshez jutok. A heti három-négy délután fél ötös végzés azonban így is nagyon fárasztó volt az egész napos talpalás után. Nem csoda, ha már egy ideje a váltáson gondolkodtam. Ki kellene próbálni valami mást, de mégsem mást. Rejtélyesnek tűnhet a mondat, de mindjárt eloszlatom a szavak értelmén a ködöt.

Az történt, hogy egyszerűen belefáradtam. Hogy ez egy végérvényes fásultság vagy csak átmenet, majd az idő megmondja. Elég abból annyi, hogy keresgélni kezdtem a lehetőség között. És egyre többen jöttek elő egy ötlettel. Azzal, amit most csinálok. Mára már csak azon csodálkozom, miért nem kezdtem bele sokkal hamarabb. Ez egyik másik szint az előzőhöz képest. Mondhatnánk: de hát ez nyilvánvaló! Így igaz. De én nem csak a tudásra gondolok. Sokkal több rétegű, mint azt az ember elsőre gondolná.

Kicsi gyerekek után nagyokat tanítani, lássuk be, van benne némi kihívás. Persze mindkettőnek megvan a maga nehézsége a maga nemében. Én pedig most az utóbbit értékelem jobban. Nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok rá. Mármint az eredményességre. Aztán ahogy belekezdtem, rájöttem, hogy annyira jól esik segíteni, „aha” pillanatokat okozni, és még valami mást is, amire mindjárt kitérek, hogy azt hiszem, mindig nyitott maradok a tanári hívatásnak erre az ágára. Jó érzés, hogy tudok újat, bölcset, okosat mondani, hogy minden alkalommal több lesz a tanítvány az órák után.

És amire az előbb utaltam, a más. Gyakran észreveszem azt is, hogy nem feltétlenül a tudás hiányzik, hisz aki hozzám fordul, az eredményt szeretne elérni, bizonyítványt szerezni lehetőleg rövid időn belül. Ezért nem jön üres kézzel, biztos tudásalap van a fejében, és sokszor csak arra van szüksége, hogy azt a „fránya” angolt kicsit háttérbe szorítsa, és elhiggye, hogy képes a németre is, ha már egyszer sok éve tanulja. Igen, kedves kollégák, szülők és gyerekek, ha német nyelvvizsgát szeretnél, akkor kicsit „hanyagold" az angolt. Az idézőjel a virágnyelven való fogalmazás vágyát jelképezi részemről, de egészen pontosan arra gondolok, amit írtam. Nem megy két nyelv egyszerre. Bezavar az angol a németnek, ezt tudomásul kell venni, ha két nyelvvizsgát akarsz, és az angolra fogékonyabb vagy. Nincs ezen mit szépíteni.

És már ott is tartunk, hogy ez így nem megy, elpárolog a magabiztosság. Na ez az, amit szeretek visszaadni, és szeretek segíteni a visszaszerzésében. Talán mert én is mindig harcoltam a meglétéért. Az önbizalom nagyon fontos része a személyiségnek. Lehet, hogy egyeseknél nagyon kevés van belőle, de lehet dolgozni rajta, hogy kellő pillanatokban mégis nagyjából elegendő legyen. Sosem tanultam a módját, hogyan fejlesszem valakiben. A lelki és pszichés dolgok kibeszélésében viszont egészen jó vagyok. És akár hihető akár nem, minden nyelvtanulási folyamatnak van egy olyan szakasza, amikor nem beszédet vagy az írást csiszolunk, hanem csak beszélgetünk, ami szimplán biztatás, dicséret, ösztönzés, hittétel a tanítványban. Mert erre is nagy szüksége van.

A minap tudtam meg, hogy már a második kedves tanítványomnak sikerült az éppen esedékes nyelvvizsgája. Hát az olyan érzés volt, mintha nekem lett volna meg. Boldogság, elégedettség. Ez egy másik szint. Jó érzés volt az is, amikor a kicsik jól szerepeltek egy-egy versenyen vagy előadáson. De azt kell mondjam, hogy egy sikeres megmérettetés bennem, mint tanárban is jóval több boldogsághormont szabadít fel, és ehhez el kellett érni idáig. Hiszen közösen küzdünk érte.

És igen. Rengeteget gondolkodom rajta, milyen feladat, milyen téma az, amelyik biztossá tesz egy nyelvtudást. Melyik szó, melyik mondat vagy melyik gondolat az, amelyik határozott klikkelést eredményez a nyelvvizsga jelentkezés elküldésénél, biztos lépteket, amikor be kell menni a vizsgaterembe vagy hangremegés nélküli első mondatokat, amelyeket a tanítványom a vizsgáztatókkal vált.

Mióta magántanár vagyok, gyakran eszembe jutnak a saját pillanataim. Az én esetemben senki szakember nem volt, aki biztatott volna. Jó, ez így nem teljesen igaz. Angolból remek tanárom volt. Boglárka még a mai napig is példakép a szememben, oly mértékben, hogy még dolgoztam is a vállalkozásában, akkor már, mint némettanár. Először voltam a tanítványa, és aztán felvetette, hogy dolgoznék-e vele. Bizalom. Ez volt a dolog nyitja, és nagyon sokat jelentett.

Visszatérve azonban a németre, ezen a vonalon, nem hagyatkoztam tanárra, amikor már nyelvvizsgára készültem. Csak nagyon akartam, hogy meglegyen. Több éve tanítottam már németet kicsiknek, a tanítói diplomám gyakorlatilag egyenértékű volt egy felsőfokú nyelvvizsgával. Legalábbis ezt mondták. Igen ám, de nem mehettem tovább az egyetemre egy diplomával, oda feketén-fehéren nyelvvizsga bizonyítvány volt szükséges. Lépni kellett. Egy magasabb szintre. Mert szerettem, és mert terveim voltak vele. De én is reszkető térddel, kihagyó lélegzettel és üresnek érzett fejjel álltam az ajtó előtt az utolsó percekben, és mielőtt teljesen elöntött volna a pánik, hogy mit keresek én itt, jött egy erős gondolat, hogy a lényemnek van egy olyan része, amely nagyon akarja ezt, és itt az idő, hogy elinduljak azon az úton, amit választani vágyom.

Ebből a néhány percből, meg persze az előtte lévő tanulással teli kemény hónapokból lett később egy új végzettség, az hogy elmondhatom, fordító is vagyok. És eljön majd az idő, amikor odaírom a nevem alá a tanító, a magántanár és az író mellé a műfordítót is, és akkor teljes lesz a paletta. Mert mindegyik boldogságot okoz vagy okozott, nem is kicsit, és ezt a boldogságot szeretném továbbadni azoknak, akik számára egy nyelvvizsgával szerzett felvételi pontszám vagy álláshely jelenti álmai megvalósulását. Amióta emellett döntöttem, elmúlt a fásultság, nem is gondolok rá.

Hozzáteszem, nem volt könnyű váltani. Nem is minden élethelyzetben tehettem volna meg. Jött azonban egy olyan, amiben egyetértés és támasz mellett születhetett a döntés, és ez a mai napig így van. Még mindig nagyon jó tanítani, érezni, hogy bíznak bennem, és valóban tudok is segíteni.

Szóval üzenem leendő tanítványaimnak: gyertek csak, dolgozzunk együtt, beszélgessünk, fedezzük fel, milyen nagy máris a tudásotok, és a végén majd versenyzünk egyet, ki örül jobban az elért eredményeknek, a bőrkötéses  bizinek, egy ötösre sikerült témazárónak vagy hogy egyre jobban értesz és megérteted magad idegenekkel.

NAPLÓBEJEGYZÉSEK – 2024. JÚLIUS 26. (Olimpia megnyitó... és utána)

Hát megint eltelt négy év. Nem szép, tudom, de már nem emlékszem az előző ötkarikás játékokra. Talán azért lehet, mert lekötötte a figyelmünket a pandémia vagy mert abban az időszakban született Emma, és volt egy kis apróságom, így mással voltam elfoglalva. Ami az előző néhány olimpiából mindenesetre megmaradt, hogy milyen csekély esélye volt a magyaroknak nagy eredményeket elérni. Jó ideje így van ez már.

Pedig sírtam, a rám törő ezernyi érzéstől, amikor anno a vízilabdacsapat aranyérmes lett. Mi több, zokogtam a boldogságtól, már most is szemembe szökik a könny, és a szétfeszül a mellkasom, ha rágondolok. Csodálatos idők voltak.

Van most is azért büszkeségünk. Nem annyira ismert, és nem annyira elismert sportágakban is, de még mindig lehetünk büszkék, nem is kicsit. Csak éppen fogy a számuk. Nem támogatják őket kellőképpen? Nagyon is elképzelhető. Mert ugye a fránya foci… amit támogatni kell. Oktalanul, ésszerűtlenül. Mert olyan jók vagyunk. Az EB-ről sem a mi hibánkból estünk ki. Ilyen a szerencse. Hogy jobbak voltak mások? Ez nem is kérdés. De azért csak higgyük azt, hogy most megvolt a reális esély. Meg bizony. De pontosan mire is? Jó, ebbe itt és most ne menjünk bele. Nem ez a mai bejegyzésem tárgya.

Sokkal inkább az a fájóan hiányzó érzés, ami akkor fog el, amikor élő egyenes adásban részese lehetek egy próbának – ha úgy tetszik küzdelemnek – aminek a végén a kommentátor mámorban úszva ordítja be a tévében, hogy XY aranyérmes lett. És akkor tényleg meg illik jegyezni egy nevet. Mert ez kérem, valóban teljesítmény! Most is libabőrös vagyok, amikor belegondolok. Sok ilyen volt a múltban. Vitray Tamás hangját még most is hallom, de persze nem ő az egyetlen. Leginkább az úszások maradtak meg, mert azt tudták úgy kommentálni, hogy közben még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Egy csoda volt.

Most is mennek a magyarok, ha jók az infóim, 180-an. Ez azért szép szám. Hajrá, nagyon szurkolunk nekik! Vigyék csak a hírünket, és ne a rosszat – végre-valahára – csendben jegyzem meg. Bocsáttassék meg nekem, nem sorolok neveket, nem ez a célom, úgyhogy maradjunk csak inkább általánosságoknál. Például, hogy milyen döbbenetes ebben a tárgyban is, mármint az olimpián az USA és Kína versengése. És nagyon látványos. Az is eszembe jutott már az elmúlt időszakban, hogy nekik külön kéne rendezni valami csúcskategóriás versenyt, és kihagyni őket ebből, hogy más országoknak is lehessen sikerélményük. Ők most vagy tudnak valamit, amitől egy vagy sok szinttel feljebb állnak mindenki másnál, vagy valami nagy mágia van a dologban, amitől más országok nem képesek – vagy csak elvétve – ugyanerre. Tény és való, többen vannak. Tény és való, mások, jobbak az adottságaik – nem a sportolóknak, hanem az országoknak, esetleg másként kezelik az olimpia prioritását – akárhogy is legyen, igen eredményesen törnek felfelé.

És mégis. Alig várom az esti programot. Mert az sem kispályás látványosság. Ezúttal franciahonban. Biztos sokat törték a fejüket azon, hogyan lehetne szintet tartani vagy überelni látványosságban, minőségben. És akkor formát bontottak. Beszervezték a Szajnát. Irtó kíváncsi leszek erre a megoldásra. Arra is, hogyan fog kinézni a nagy olimpiai láng, hogyan fogják meggyújtani. A tradíciók még mindig erősen élnek, most is Görögországból, az őshazából indult el, és lenyűgöző volt. Úgy, ahogy azt kell. Világszínvonalon

És akkor erről eszembe jut, milyen erősen kardoskodtak kishazám nagy emberei, hogy Magyarország is rendezzen olimpiát. És akkor az egyszerű, józan, átlagember fejében rögtön felvillan egy igazán fura kérdés: „Eszeteknél vagytok?” Ó, persze, biztosan itt is megvan a pro és a kontra, és hogy történelmet írnánk, és hogy micsoda nagyszerű dolog. Csak akkor kezd el egyre nagyobb amplitúdóval remegni a gyomrom tájéka, amikor visszanézek korábbi játékokat, megnyitókat, és látom, mi időbe, pénzbe, energiába, és még jóégtudjamibe került ez a rendező országnak. Kicsik nem is csinálják. Mind csak a nagy, okos, erős, fejlett, jól élő nemzetek kapnak lehetőséget, ahol megvan hozzá minden feltétel.

Nekünk először a saját házunk táján kellene rendet raknunk, és csak aztán gondolkodni abban, hogy vállaljunk valami jelentős szerepet a világ működtetésében. Mert ez egyelőre csak olyan, mint amikor a bolha prüszköl, és azt várja el, hogy azt az elefánt is meghallja, és azt mondja: „Kedves egészségére Bolha úr!” Mert úgy viselkedünk, mintha azok lennénk, urak. Pedig dehogy… De ez is más lapra tartozik.

Csak úgy mellékesen eszembe jutott most, vajon hány fok lehet Franciaországban. Őket is gyötrik a hőhullámok? Mert akkor nagyszerű lesz hőgutahatáron döntőket versenyezni. Na de hát ezek sportemberek! Bírni kell és kész. Meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket – már ha vannak ilyenek effektive – és menni, egyre csak előre, fel a csúcsig! Talán a vízben lesz a legjobb. Aki pedig a szárazföldre szorul a sportága miatt… hát az így járt.

Ahogy kalandoznak a gondolataim, mert annyi minden van, amit most a téma kapcsán eszembe jut, bevillan egy arc. Egy nagy veszteség. Értelmetlennek tűnő nagy igazságtalanság a sorstól, a Teremtőtől vagy tudom is én. A Tibor. Az ő arca rémlik fel. Tisztán, erősen. Azon az arcon tudtam kristálytisztán leolvasni, hogy mi fog történni. Kőkemény elszántságot. Neki nem volt kétsége, hogy mit akar. Mert akarta kétszáz százalékosan. Látni lehetett rajta, hogy nem kérdezi magától, képes-e rá, nem az izgalmat olvastam le az arcáról, hogy vajon meglesz-e a cél. Csak az akaratot láttam. Azóta is keresem minden arcon, amelyikhez küzdő szellem tartozik. És végül is lehet is látni, kinek fog sikerülni a cél közelébe kerülnie.

Az az arc másmilyen. Az húz magával. Egyetlen nagy elszánt koncentráció lesz minden izma, villan a szeme, tudás és tapasztalat, na meg erő zárja a kifejezését egységessé, és amikor ezt észreveszem, abbahagyom, amit éppen csinálok. Összeszűkül a szemem, egyetlen vonallá élesedik a szám, és minden másról megfeledkezve figyelni kezdek. Minden másodpercet. Minden rezdülést. Kevés sporthoz értek. Technikailag, szabályokat illetően egyikhez sem behatóan. Nem is ez számít. Én a pillanatot lesem. Hogy mi történik. Van-e fellélegzés vagy arra sincs lehetőség. Gördül-e izzadságcsepp, erős-e a harc vagy minden lépés előre kiszámított, tudatos, erősen éremesélyes. És akkor jön az eufória, amikor a szakember kimondja az ítéletet. Ők a képernyőn örömmámorban, én csak picit később fogom fel. Újra kell néznem. És megint. Azt a töredéket akarom elkapni, amikor megtörténik. Mert az érzés bennem olyan ettől, amit újra és újra át akarok élni.

Hát kíváncsi leszek… sok ilyen pillanatot kívánok magunknak. A lehető legtöbb könnyes meghatódást, és a lehető legkevesebb, sőt zéró botrányt vagy diszkvalifikációt és kiesést.

Fair play bitte schön! (Franciául nem tudok)

PÁR NAPPAL KÉSŐBB....:

Hozzám is elért a láng és a füst is. Elértek a magasztaló vélemények és a lesújtóak is. Valahol közöttük állok. Keresztény vagyok, és igyekszem nyitott lenni a világ sokféleségére is. Pont ilyen volt az Olimpia megnyitó ünnepsége. Olyan nagyon franciás. 

Meg kell hagyni, nem rejtették a véka alá az álláspontjukat. Mindent megmutattak, amit akartak, és még annál is többet. Szerintem jó ötlet volt a Szajna, és látványos a felvonulás. Hogy közben szanaszét áztak, hát... ez benne volt a pakliban. És igen, mindössze néhány másodpercet kapott egy-egy ország küldöttsége, de nagyon sokan vannak, talán a 150-et is túllépik a szereplő országok. Annak picit nagyobb szerencséje volt, aki külön kis hajón volt, mert mintha tovább mutatták volna... néhány pillanattal. 

Számomra a művészeti része volt, ha úgy tetszik túlságosan franciás. Fel akarták hívni a figyelmet a világ nagy problémáira, köztük a másság elfogadására, de véleményem szerint, ezt túlzásba vitték. Felvetődött bennünk, hogy volt-e a fellépő táncosok között - smink és öltözet alapján - heteroszexuális. Azért ennyire nem kell kitűnni a saját nem iránti vonzalom hangsúlyozásával, lehet azt hétköznapian is elfogadóan kezelni. 

Ott voltak a jelenetek a könyvtárban például. Mintha beszabadult volna egy csapat nem teljesen százas valaki, akik úgy néztek ott szét, akár ha a Holdon jártak volna, és közben mutogatták a nagy francia klasszikusokat. A divatbemutatónak nevezett show pedig szerintem egyenesen botrányos volt. Nem volt ott a helye. És még milyen hosszú időn keresztül! 

Ha csak idáig tartott volna a megnyitó ünnepség, most nagyon rossz véleménnyel lennék. De volt egy másik fele is, ami hű maradt a konvenciókhoz. Mostanra sikerült megnéznem, mert péntek este akkor már Manókát altattam. A második rész szép volt. Az olimpikonokkal, az olimpiai játékok szervezőbizottságának elnökével, a francia elnökkel és a nemzetközi olimpiai bizottság vezetőjével. Egy-két megjegyzésem azért lenne...

Én mint nő kicsit elhűlve figyeltem, ahogy egy nő tartja az esernyőt egy féri feje fölé. Egyenjogúság? Hát jó. Valahogy akkor is sántított a dolog.

Nagyon hosszú időn keresztül vitte a lángot az az arctalan fantom, aki a művészeti részét adta a dolognak, több időt adtam volna azoknak a híres olimpikonoknak, akiknek végül csak 2-3 másodperc jutott. Pontosan annyi, hogy éppen felismerjük őket, de annyi nem, amennyi a teljesítményük alapján megillette volna őket. 

A két díva, Lady Gaga és Celine Dion ottlétét, és fellépését is rejtély fedi még számomra. Az utóbbit talán kicsit jobban értem, ha a nagy visszatérés témáját vesszük. Ebben az értelemben az övé jóval megrázóbb volt.

Lady Gaga a művészeti részhez illett jól, hiszen ő éppoly polgárpukkasztó és extrém, mint a világ egyik részét megdöbbentő szivárványos kavalkádelőadás volt a megnyitó első részében.

A másik hiányom az olimpiai eskütétel volt. Az olimpia nemzetközi ugyebár. Az angol pedig világnyelv. Elvileg mindenhol beszélik. Akkor miért franciául zajlott az eskütétel. Sokaknak így nem mondott semmit, csak sejtettük, hogy éppen az történik. Viszont az angol szavakba szinte az egész világ beleborzongott volna, effelől nincs kétségem.

Mindent egybevetve és mindentől függetlenül azonban szerintem még így is sikerült a világszínvonal. Csak egy kissé túlságosan franciásan. Én jobban követtem volna hagyományokat, és franciahon szélesebb körű bemutatására törekedtem volna. Nem hiszem, hogy ott a szabad szerelem, a másság és az extrémitás a legfontosabb irányvonalak a társadalomban. Vagy legalábbis szeretném hinni, hogy nem így van. Mert ez nem szimpatikus.

Szerencsére volt több olyan vonulata a műsornak, ami ezt kompenzálta, és ámulatba tudott ejteni. Az élő szobrok tökéletes felvonultatása, híres franciák - nők és férfiak - megjelenítése, kiváló előadások - mint a francia himnusz egészen különleges helyen és tehetséggel való eléneklése vagy a sportágak kreatív bemutatása.

Egy szó mint száz, hagyott bennem a francia mentalitás mindenféle benyomást. Persze lehet, hogy ez is volt a cél. Csak éppen meglettem volna negatív élmények nélkül egy világszintű esemény kapcsán.

Be kell látnom, én jobban szeretem a hagyományosat, felemelőt, meghatót.

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK – 2024.július 21. (Helikopterek)

 

Ma hajnalban úgy döntöttem, kipróbálom. Akit érdekel, örömmel látom, akit nem, az mehet Isten hírével. Érdekes lehet ez, úgy írni naplót, hogy mindenki látja, de több lesz ez annál, mert beleírom majd mindazt, amit én vagyok, örömöt, bánatot, felháborodást, és mindent, ami emberi, de még inkább írói mivoltomnak jól esik, és érdemes.

Próbáltam, hogy abbahagyom, mert oly keveseket érdekelnek a szavaim, de tudjátok mit? Azért sem teszem. Azért a néhány emberért és persze legfőképp saját magamért folytatni fogom, mert tudom, hogy jól csinálom. Ez a mai még csak egy visszatekintés, de olyan, ami maradandó nyomot hagyott bennem, ezért bejegyzésbe kívánkozik. Az ezt követőeket megpróbálom majd aktuálisan hozni, hadd áradjon, és tisztítson mindent és mindenkit maga körül.

Tehát:

Vasárnap reggel. Valami felébresztett. Sokszor nem tudom, mi az oka az eszméletre térésnek, egyáltalán annak nevezhető-e, hogy megérkezek egy másik világból, vagy ha úgy tetszik egy másik tudatszintről. Szinte egyszerre érkezik meg hozzám minden érzékelés, igen ritka, amikor a fejem már nagyjából tiszta, de a testem még kábulatban nyugszik, mozdulni nem szeretne. Meleg van, fülledt nyomasztó meleg hetek óta. Talán egy-két nap volt az enyhülés, de azt is csak úgy éreztük, ha kimentünk az utcára. A lakás átszellőztetése most még nem tud hatékony lenni, egyetlen 26 fokos bent rekedt elhasznált oxigéntömbnek érződik a szobák levegője. A klíma hozhat némi enyhülést, de az is percek alatt megszűnni látszik, mihelyst kikapcsolom. És ebben élünk sok napja. Hétköznap jóval fárasztóbb ebben a közegben létezni, de ma vasárnap van.

Egy leheletnyivel könnyebb a létezés, mert nem sietünk sehová, talán csak kislányom napirendje suhan át rendhez szokott agyamon, hogy azt lehetőség szerint tartsuk be, ha relatíve normális napot akarunk ma is. Nyújtózom egyet, és a következő pillanatban máris jelentkezik a mai nap abnormalitása. Nem szokatlanság ez és nem is különlegesség. Bárhonnan nézem eszement őrület. Pedig készítettek rá, ha úgy veszem. Olvastam az egyik XIII. kerületi közösségi oldalon, hogy mi várható ma. Meglehetősen lekezelő hangnemű volt a bejegyzés körülbelül egy hete, de előrevetítette a mai napot, és nem túlzott.

Az történt ugyanis, hogy ki voltunk a játszótéren családilag, és mindenki el volt foglalva a maga dolgával, játékával. Megszoktuk már az itt eltöltött évek alatt, hogy fölöttünk húzódik a légifolyosó, s ennek megfelelően igen nagy gyakorisággal húznak el felettünk az utasszállító repülők, hol magasabban, hol alacsonyabban. Igen, szoktam miatta méltatlankodni, ha egyik-másik túl közel jön a földhöz. Ez alkalommal is feltűnt a gépzaj, de sokkal erősebben, mint máskor. Olyan erősen, hogy ijesztő volt. És egyre csak erősödött. Már ott tartottam, hogy befogom a fülem. És közben rájöttem, hogy ez nem utasszállító. Ez Gripen. Nem is egy. Egy kisebb flotta vadászgép. Egyiküket sem láttuk a játszótér fölé boruló fák lombsátrai miatt, mert akkor talán legalább a látványtól eltátom a számat. Így csak az ijedt mérgelődés maradt. Mi a jó ég volt ez?

Később, hazaérve csak megnéztem a közösségi oldalt, ahol máris szembejött az információ. Altisztavatás a Hősök terén. Ó, remek! Pont ezt gondoltam. Még véletlenül sem jutott eszembe jó magyar módjára, hogy ez a nagy zaj a mellettünk zajló háborúval vagy más „problémával” van összefüggésben. Dehogyis! Sőt még én szégyelltem el magam, hogy mindig csak a rosszra gondolok. Na szóval, akkor írta rögtön valaki ugyancsak lekezelő modorban – merthogy ez is a sajátunk és nagyon szívesen használjuk, ahol csak lehet – hogy no para emberek, legyen eszetekben: jövő héten Forma 1, és akkor is lesz légiforgalom, még akkor sem apokalipszis jön.

Hát jó. Majd észben tartom.

Hol is tartottam? Ja igen, vasárnap reggel, fél 8. Rotorzaj hangzik fel. Egyre erősödik. Mi a jó ég már megint? Még kómás észlelésben a tőlünk autóval kb. 10 percnyire található Honvéd kórház villan be a tudatomban. Lehet, hogy valahol baleset volt. Azért van fent a helikopter. Nem jó a tudat, de valahogy elszáll a hátborzongató gondolat a propeller halkulásával együtt. és akkor eztán jön az első sejtés. Újabb helikopter száll el felettünk. Hát persze… Forma 1. Ma van. Remek. Most akkor zárjak be mindent, hogy a lányom fel ne ébredjen, hadd pihenjen még egy kicsit vagy hagyjam az egészet, egy napot kibírunk így.

A kétség ez utóbbival kapcsolatban akkor támad bennem, amikor azt is észlelem, hogy a rotorzaj úgy fél – 2 – 3 percenként ismétlődik. Mi van??? Úgy tűnik, mintha meg sem szűnne. Oké, értem én. A hatalmasságok nem akarnak dugóban ülni.  Brad Pitt Budapesten forgat. Külföldi vendégek is vannak. Aki megteheti, várost néz a levegőből. Közben pedig azon tűnődőm, ha elkapok egy-egy helikoptert a szememmel is, és persze, sétarepülő is akad, hogy vajon szeretném-e tudni, mennyibe kerül ez nekem? Mennyi ment el az én adómból arra, hogy ők ma teljes kényelemben élvezhessék a főváros látványát és a luxust?

Mert nekem pillanatnyilag csak az jön le, hogy két órája hallgatjuk a gépzajt a levegőből, és egyáltalán nem tűnik úgy, mintha vége akarna szakadni. Sőt. Pedig ki kell menni a játszótérre. Bogyónak kell a mozgás, a friss levegő, a játékok. Jó, hát menjünk. Kocsiba ülünk, mert vasárnap tiszteletére nem a megszokott játszótérre megyünk, hanem egy olyanra, amely pár perces autóút, de gyalog messze lenne. Az utastérbe nem hatol be a helikopterzaj. Fontolgatom, hogy itt maradok, de a fullasztó meleg legalább annyira visszatart a benttől, mint a zaj a kinttől. A klíma ennyi idő alatt még nem élvezhető. Na mindegy, majd csak kibírom valahogy.

Séta a játszótérre. Propellerek közel s távol. Most két gép is feltűnik, jobbról és balról. Hát ez remek. És akkor kezdem érezni, hogy a fejem együtt készül zsongani a zajjal. Ó, nagyszerű! Fejfájás lesz a vége a nagy magyar luxusnak. Pont erre vágytam. Meg zombi emberekre magam körül. Senki nem néz még csak fel sem. Ez megszokott. Ez ilyen. Ez van. Ezt kell szeretni. A kedvenc mondataim. Mindenre lehet őket alkalmazni, ami ma Magyarországon és a világban történik. És ennyi. Minek felháborodni? Felesleges? Változik valami? Hát persze, hogy semmi. Minden így van jól. Ez még jobban idegesít. Ez a közömbös belenyugvás. Nem, hogy ne tegyünk semmit, ne is beszéljünk róla! Sőt még csak tudomást se vegyünk róla. Én vagyok a bolond, ahogy fejcsóváló méregzsákként mindegyre az eget nézem. Mit számít?

Pedig azért itt elmondom: emberek, ez nem normális. Nem normális a világ, amiben élünk. Pontosabban az ország, amiben élünk. Nincs rendben. Az pedig végképp nincs, hogy még csak nem is beszélünk róla felháborodva…

Alvásidőre elcsendesedik a gépzaj. Persze, mert kezdődik a futam. Majd késő délután újra megindul a flotta, mennek a vendégekért. Hiszen nagy a forgalom, és hát hogy néz az ki, hogy odafelé a levegőben, vissza meg csak holmi nullakategóriás limuzinban vagy csúcsmárkában utazzanak a legnagyobb dugó kellős közepén? Ilyenkor úgysem zavarnak már senkit. Késő nyári délután az emberek fagyit nyalva bámulnak csak utánuk, vagy séta közben veszik tudomásul a Forma 1 végét a tudatuk perifériájáról. Hiszen csak egy napról van szó, a mogyoródi futamról. Nem kibírjuk?

De, persze. Csak halkan kérdezem: számolta már valaki, hány darab ilyen „csak egy nap” van az évben? Nem számít, ez presztízskérdés. Mégsem maradhatunk le a fejlett országok mögött. Hát csak iparkodjunk utánuk. Sok mindenben kellene. Olyan sokban, hogy az már mission impossible. Kételkedve várom a továbbiakat.