bellAtristic

 

NAPLÓBEJEGYZÉS (2024. 08.21.) – 95

Azt mondják, ha valaki megéri a nyolcvanat, hogy az igen! Szép kor. És valóban manapság az ilyen-olyan rák és egyéb különös betegségek korszakában tényleg rácsodálkozunk, lenyűgöződünk tőle, ha valakiről azt halljuk, hogy túllépte a bűvös nyolcas X-et. Mert így is van.

Ha pedig már nem nyolccal, hanem kilenccel kezdődik az éveink száma, akkor egy bizonyos határ után minden megért újév jutalomjátéknak tekintendő. Így van ez nálunk is férjem nagycsaládjában, ahol dédi – az  ő anyukájának az anyukája – ért el ebbe a bűvös körbe. Idén szeptemberben tölti be a 95. évét, és már tavaly megszületett az az elhatározás, hogy mostantól minden ősszel megünnepeljük, hogy még köztünk van.

Ezért lett különleges nap augusztus 17. Idén szombatra esett, és hónapok tervezése és szervezése előzte meg. Közös chat csoport alakult a család összegyűjtésére, hiszen nyolc unokának és családjának kellett értesülni mindenről, és közösen gondolkodnia az ünneplés mikéntjéről. Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok tavaly ősz óta, s mindegyre közeledett a nagy nap. Időről-időre mindannyian hazajártunk kis hazánk ama eldugott szegletébe, ahova a gyökereink kötnek, és én sokszor elfigyelgettem dédit, mint éli napjait kora előrehaladtával.

Szemműtéte óta többet olvas, s az a látvány, ahogy a teraszon ül, kezében a könyvvel és a könyvjelzőjével, miközben szép komótosan kebelezi be egyik sort a másik után – nos, igen, mitagadás, gyönyörűség könyvimádó lelkemnek –, szóval leginkább ezt az emléket szeretném megőrizni róla. Azzal is megtisztelt, hogy az én novelláskötetemet is elolvasta az utolsó betűig, sőt mitöbb, méltatta is. Tetszett neki. Nagyon megtisztelt vele.

Visszatérve a születésnapjára, múlt hét szombaton elérkezett a buli ideje. Egész végig titokban tartottuk előtte a tervünket, az utolsó pillanatig nem tudott semmit. Végülis csak annyit közöltünk vele, hogy unokatestvér találkozó lesz, és szalonnasütés. Innen kezdődik formabontó emlékezésem:

„Már reggel van? Megint fáj a lábam. Annyira fáj, hogy aludni sem tudok tőle. Ha elalszom este, éjjel felébredek a görcsre, sok időbe telik, míg visszaalszom. De az függöny mögül már világosság jön, reggel kell, hogy legyen. Meleg van. Már most is. Szinte még fel sem kelt a nap, de már hőség van, csak jégeső ne legyen a vége ennek a nagy kánikulának.

Felkelek. Míg bírom, kiülök a teraszra. Olvasok megint kicsit. Érdekes a könyv, amit hoztak nekem. Mindegyik érdekes, amit kapok. Jó, hogy megműtötték a szemem, legalább az olvasás lefoglal. Majd a lábam is megáztatom. A hideg víz jó neki. Jaj istenem, de sokat fáj. Nincs is már alattam láb. Ha a járókeret nem volna… de legalább a kerekesszék nem kell.

Reggeli után kitotyogok a levegőre, ott nem zavarok senkit. Nem sokat eszek, ebben a melegben nem kívánok semmit, meg lehet, hogy a kor is… Mindig keresem a helyet, hogy lenne a legkényelmesebb enni, hogy a reszkető kezem ne legyen olyan nagy akadály evés közben. Igen zavar, de hát mit lehet tenni vele.

Ma vendégeskedés lesz. Összejönnek a gyerekek. Jól teszik, csak találkozzanak, csak beszéljenek, tartsanak egymáshoz. Először arra gondoltam, nem megyek én sehova, úgyse hallok jóformán egy sót se. Van hallókészülék, de igen kényelmetlen, sípol, nem szeretem. Én már nem szokom meg. Csak biztos nagyon hangosan kell beszélni velem, hogy meghalljam.

De hát mégiscsak lemegyek, mert jó a társaság, főleg, hogy az enyémek, jó beszélgetni valakivel. Mindig sietnek mind, senkinek nincs ideje, vagy épphogy csak egy kicsi, nekem meg sok a történetem, szeretem is mesélni. Ma is szaladgálnak a gyerekek, az egyik autóval, másik gyalog, még arra sincs idő, hogy megmondják hová mennek, csak huncut mosoly van, meg hogy mindjárt jövünk. No nem baj, én most olvasok tovább.

*

Na nézzed csak, hogy délhez értünk. Sűrűsödik a levegő, lehet, hogy eső lesz. Meg is nézem mindjárt az ablakból, csak fel kell tápászkodni hozzá. No lám, milyen felhős az ég! Mindjárt esni fog! Nohát én nem megyek akkor sehová! És ezek szalonnasütést terveztek! És azt meg aztán hogy? Csuromvizes lesz minden, esőben nem lehet kint lenni. Neki is ered, de még hogy! Szakad, mintha dézsából öntenék. Most azt mondják, benti szalonnasütés lesz. Ki hallott már ilyet? Hát ha már így nekikészültetek, hát vigyetek az én szalonnámból is, tudjátok hol tartom. Micsoda ronda idő! Nektek meg elment az eszetek! Még hogy én is menjek! Rám van parancsolva. No jó, jó! Akkor készüljünk össze.

Autóba ültetnek. De nem arra indulunk, amerre kéne. Mi a frász van már? Ennek a gyereknek is elment tán az esze. No jó, most fordul jól. Megyünk a panzió felé végre. Hol a járókeretem? Adjad csak ide nekem, anélkül nincs lábam. Hát ez el fog tartani egy ideig.

Nézd csak, mennyi ismerős arc! Az összes gyerekem, az összes onokám, mind a dédunokáim. A sógorasszonyom. Hát ő meg mit keres itt? Na nem mintha bajom lenne vele, legalább lesz kivel beszélgetni. Mindjárt odaérek. Gondolom, türelmetlenek vagytok, de csak menjetek előre! Majd jövök én is! Hol lesz a szalonnasütés? Semmi előkészülést nem látok. Jaj, hát mind itt vannak!

Na várjatok csak, hát ideértem végre az ajtóhoz. Két oldalról fognak közre a fiatalok. Furcsán néztek. Mi folyik itt? Huncut az arcotok. És ünnepélyes. Valami fénylik ott hátul. Közelebb kéne mennem. Az egyik kis dédonokám segít a járókerettel. Fényképeznek. Tán videóznak is. Engem? Jaj, de hát én nem szeretem! Megint felfényeskedik valami. Közelebb érek. Most látom csak, hogy két lufi szálldogál a zsinórokhoz kötve. Alakjuk is van… egy kilences és egy… ötös. Jaj istenem! Csak nem?

Most már mind itt vannak. Körbevesznek. Kettő megindul. Virágcsokorral és a tortával. Tudom már, miért vannak itt… de hát arról volt szó, hogy szalonnasütés lesz…

Felköszöntenek. Mind itt vannak. Azok is, akiket nagyon ritkán látok. Szépen öltöztek, kapok ajándékot. Koccintunk, ünnepi vacsorát eszünk, beszélgetünk, fényképeszkedünk.  Sorra mind odajönnek. Körém gyűlnek a gyerekeim, aztán az onokáim, aztán a kisebbek is. aztán egyesével a családok. Hála istennek, vannak sokan.

Jaj, úgy ég a szemem, úgy kell sírnom! Boldog vagyok. Sokáig emlegetem majd. Ugye, Andris, te is látod őket…. te is itt vagy velünk. Áldja meg az Isten mindannyiukat.”