bellAtristic

Náray Tamás: Barbara trilógia (A végzet; A találkozás; Az esély)

Az utóbbi napokban ez a családtörténet volt az olvasmányom. Több szempontból is kíváncsi voltam rá, illetve voltak várakozásaim a művel kapcsolatban, hogy ilyen szépen fejezzem ki magam.  Pozitívak és negatívak is. És gyakorlatilag az összes bejött. Van a szerzőnek jó néhány olyan stílusjegye, amelyeket előszeretettel hoz a regényeiben, és ezek hol jótékony, hol pedig hátrányos hatással vannak a történetekre.

Előrebocsátom, mindenképpen ajánlom a három kötet elolvasását a kedves Olvasóknak, mert több aspektusában is lenyűgöző, sőt zseniális. Azon az állásponton vagyok, mindenki döntse el maga, milyen hatást gyakorol rá, milyen gondolatokat ébreszt benne mindaz, amit a történet elmesél. Egyértelmű, hogy komoly kutatómunka előzte meg az írást, erős a történelmi szál, sokat megtudunk kritikus korszakokról, és már most mondom, hogy nem az orosz-lengyel háború a legerősebb vonulat, még ha ez is jelentős említést kap. A II. világháború és a 1956 jóval erősebben meghatározza a történet hátterét, és azt gondolom, hogy ez az egyik oka, amiért olyan érdekesnek találják az olvasók. Ha csak arra gondolok, hogy könyvesboltokban vagy a szupermarketek polcain hányféle regény kap helyet, amely a náci korszakról és a zsidóüldözésről szól, borítékolható volt, a könyvhármas sikere. Az embereket valami bizarr módon még mindig nagyon érdekli ez a téma, még mindig turistautakat szerveznek például Auschwitzba.

Náray Tamás mindemellett nagyon árnyaltan, és tűpontos precizitással ír, sok helyen szórakoztató. A harmadik kötet végén kifejezi azt a reményét, hogy talán sikerült méltó emléket állítani, ahogyan az a szándéka volt, és én azok közé az olvasók közé tartozom, akik megerősíthetik ezt. Nagyon jó volt ilyen erős asszonyokról olvasni. Gyönyörűek, okosak, intelligensek, műveltek, tekintélyük van, mintha fölötte állnának a korszakoknak, amelyekben élni kényszerülnek. Elképesztő tartásuk van, és mindent emelt fővel viselnek el.

Ami a negatív elvárásaimat illeti, azokat is hozta a szerző. Ahogy belekezdtem, aztán folytattam az olvasást, egyre inkább párhuzamokat véltem felfedezni a Zarával. A zsidókérdés ott is felmerül, méghozzá igen kemény módon. Sok szereplő „párját” érzékeltem a másik trilógiából. És most azt mondom, még egy ilyen sorozat már nem kellene. Persze lehet, hogy valakinek ez tetszik.

A fentebb említett tűpontos megfogalmazások, leírások hátulütője, hogy nem bíznak semmit a képzeletre. Vagyishogy mégis. Csak éppen olyannyira, hogy utána kellene néznem bizonyos szavaknak, színárnyalatoknak, ruhaanyagoknak, fa- és virágfajtáknak, ételneveknek. Megmondom őszintén, nem tettem meg, egy idő után égnek emeltem a tekintetemet, és átugrottam rajtuk. És azt mondom, ebben a tekintetben Stephen Kingnek adok igazat: nekem tök mindegy, a vörös vagy a zöld melyik árnyalatát viseli az adott szereplő, az érdekel, mi történik vele, mit tesz, vagy mit mond.

Van Náray Tamásnak egy sajátos mondatalkotási szokásmódja is. Sokszor rajta lehet kapni, hogy úgy tűnik, mintha csak úgy egymás mellé dobálná a szavakat vagy mondatrészeket. Ez gyakran zavaró. Ahogy az is, hogy mennyit bölcselkedik ebben a trilógiában is. Rengeteget. A filozofálásait pedig nem mindig lehet nyomon követni. Fáradt fejjel pláne. Érdekes módon ugyanúgy tud elmélkedni egy kertész és egy bárónő is, de még sokakat mondhatnék. A lényeg az benne, hogy sok szereplő szájából Náray Tamás eszme- hit- és elvrendszerét hallom vissza, ez pedig nem okos dolog. Nem ő maga minden szereplője.

Hozott egy kis különlegességet is a német és az orosz nyelv feltűnésével. Ilyenkor mindig a hivatkozásokhoz lapoztam, legalábbis az orosznál. A németnél nem volt rá szükség, tekintve, hogy annak jó ismerője vagyok. Aki pedig nem, az csak lapozgasson.

Már a Zaránál is megjelenik az idősíkok eltolása. Ez fokozott figyelmet kíván az olvasótól, és megvallom, volt, hogy nem tudtam hogyan következnek a történések, míg vissza nem lapoztam, és rá nem jöttem, hogy figyelnem kell a fejezetcímekre. Ez kizökkenti az embert. A mi eredetileg egyediség, az később zavaró, idegesítő észrevétel lesz, és az ugrabugrálás megzavarja az időfolyamot.

Kezdetben úgy voltam vele, hogy elolvastam a Zarát, és már abban is megvoltak ezek a hullámvölgyek-hullámhegyek, így nem akartam utána Barbarát. Mégis kíváncsi voltam, változtat-e valamit, de nem tette. Az a meglátásom, hogy az, ami jót tett az önéletrajzi köteteinek, hogy világossá tette mennyire ért a szakmájához (ruhatervezés), attól zseniálisak lettek azok a könyvek. Viszont ugyanez a vonulat nem hiányzik a Zarának és a Barbarának sem. Egyértelmű, hogy ért a színekhez, ruhaszabásokhoz, szereti a gasztronómiát (azon belül a süteményeket) és a kertészetet. Ez több mint világosan látszik. De annyira, hogy már túl sok.

Ahogy a tuti életbölcsességek megmondása is. A kevesebb több lett volna. Mindenről is van véleménye, és az megkérdőjelezhetetlennek tűnik.

 Mindaz, amit most leírtam, lehetne akár a szerző erőssége is, és sokak imádják is ezért a stílusáért. Tulajdonképpen megértem, mert végül is egyedi lesz tőle. Nem véletlenül lett a saját kategóriájában az Év könyve és kapta meg a Libri-díjat is. Megjegyzem, mindkettő közönségdíj. Ez egyfelől óriási elismerés, mert az Olvasók véleménye nagyon fontos egy szerző számára. De halkan azért azt is megjegyzem, kíváncsi vagyok, mit szólt vagy szólna hozzá egy szakmai zsűri vagy egy szigorúbb szerkesztő, mint amilyen az enyém is volt. Mit szólt volna, ha nem Náray neve állna a cím előtt? Akkor is ilyen népszerű lett volna? Ennyire elismert? Hát már nem tudjuk meg.

Mindenesetre jó olvasást kívánok hozzá mindenkinek, sok érdekes dolgot fog megtudni belőle, és talán még a történelem iránti érdeklődést is felébreszti, ahogy azt az enyémmel tette Svájc történelme, semlegességének megtartására irányuló képessége és a világtörténelem mélyebb megértése iránt. A szerzőnek további sok sikert kívánok, mert úgy tűnik, nagy szüksége van rá az önérzetének, és nagyon valószínű, hogy ha jövőre is jön ki regénye, akkor megint labdába sem rúghat senki az új Náray kötet mellett. De hát ez benne a kihívás!