bellAtristic

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 09.02.) – Életünk lapjai

I have a dream… (Martin Luther King). Gondolatok egy elhívás margójára… érti, aki érti, és akit érdekel a ténykedésem.

Tavaly nyár vége és ősz eleje különleges helyet foglalnak el a szívemben. Olyan időszak volt, amit nem felejtek el, tele várakozással, izgalommal és a büszkeséggel. Fél éves keménynek és megerőltetőnek mondható munka után megjelent az első könyvem. Sokat gondolkodtam rajta, milyen formát, címet, ajánlást adjak neki, míg végül napvilágot látott.

Volt egy időszak, emlékeim szerint egy teljes nyár sok évvel ezelőtt, amikor leírtam ezeket a történeteket. Édesanyám még köztünk volt. Elsősorban ő volt az ihletadó, mert csodálta, ahogy odaültem, és másfél óra alatt novellát írtam, elképedt rajta, milyen egyéni megközelítésből írtam le az élet egy-egy mérföldkövét, és izgatottan segített újabb és újabb helyzeteket felidézni, amikről érdemes a gondolatokat leírni.

Valóban úgy zajlott, ahogy az a Kaleidoszkóp Előszavában áll. Kettesben osztoztunk a szobámon, ő a dohányzóasztal túloldalán lévő karosszékben üldögélt rendszerint, és nézte a tévét. Az enyém így a másik oldalon helyet foglaló, puha huzattal letakart fotel volt, onnan néztem ki az ablakon, és bámultam a szomszéd ház barackvirág színű tűzfalát, de a gondolataim többnyire messzire szálltak. Volt egy laptopom, azt tartottam az ölemben, és írtam.

Eleinte csak kisebb lélegzetvételű írások születtek, de mind szépirodalmi nyelvezetű volt, szeretem „magasra repülni”, és hosszan szemlélni onnan a világot, mindig másként, emelkedettebben kifejezni a dolgokat, mint amilyenek azok a valóságban voltak. Mert azt a sarki fűszeres is el tudja mondani úgy, nincs benne semmi speciális.

Én valami mást akartam. Sokkal jobban éreztem magam abban a világban, ahol a fű nem csak földig hajolva lapul talpam alá a nyári kánikulában, hanem élénkzölden lengeti a nekifutó szellő, és lágyan melengeti az érzékeimet bársonyos tapintásával. Mindig többet akartam érzékeltetni, de nem mindent.

Épp így voltam, vagyok az érzésekkel és a gondolatokkal is. Nem a hétköznapira vágytam, hanem arra, ami mögötte van. És akkor jöttek az ötletek. Helyzetek, nagy események az életből. Egy kezdő írópalántának ez sem egyszerű, mert amit olyan magasröptűen szeretne kifejezni, akár félreérthetővé is válhat. Nem egyértelmű. Mégis maradtam a saját szóhasználatomnál, mert később úgy éreztem, nem kell annak, mindig pontosan úgy állnia ott, feketén-fehéren, ahogy történik. Legyen az az én szabadságom és az Olvasóé is, hogy hogyan értelmezi.

Így született meg szépen fokozatosan az Életünk lapjai novelláskötet, merthogy kezdetben ez volt az általam elképzelt címe. Ám egy idő múlva nagyon közhelyesnek éreztem. Ezért Kaleidoszkópra változtattam. Lehet, hogy ennek meg utána kell nézni a jelentését tekintve, de talán ez az egyetlen dolog az egész könyvben, ami magyarázatot igényelhet. Ha lesz valaha utánnyomás – aminek igen csekély esélyét látom – akkor az eredetit is, megkapja a könyv alcímnek.

Nos, visszatérve a kiindulóponthoz, vannak jelenetek, amelyek mélyen az emlékezetembe vésődtek. Például az a kép, amikor elkészül egy írás, és odateszem édesanyám ölébe. Sokszor éreztem, láttam rajta, hogy alig várja ezt a pillanatot. Akkor betájolta magát a gépen, hogyan kell majd lefelé haladnia, melyik gombot nyomja meg, és indult az olvasás.

Alig bírtam nyugton ülni, próbáltam magam mással elfoglalni, vagy egyszerűen csak a fotel háttámlájának tetejére hajtottam a fejem, és a pihenés kivitelezhetetlen tevékenységével kísérleteztem. Annyira zsongott még a fejem, az írás utórengései méhkasként zümmögtek a tudatomban, hogy végül csak felpattantam, kimentem megmosni az arcomat, inni egy kortyot vagy egyszerűen csak járkálni egyet a másik szobában.

Amikor hosszú percek elteltével visszamentem édesanyámhoz, már nem a monitort nézte. Bármit is mondott, boldogan kacagtam fel, mert minden megnyilvánulásából a hitetlenkedő, álmélkodó büszkeség érződött. „Mondd meg, már Moncsi, hogy a jó életbe tudsz így írni?” „Ezek a gondolatok a hétköznapi életben is felmerülnek, de ha nem tudom mit csinálnának is velem, sem tudnám magam így kifejezni.” „Neked írnod kell!”

És ez az utolsó mondata akkor az agyamba vésődött, azóta is mindig itt zakatol bennem, és olyan örökséget és feladatot adott vele nekem, ami megkerülhetetlen, mert akkora erőt sugallt, és olyan belém vetett hitet, aminek nem lehet ellent mondani.  Nem tudom, talán csak az önérzetemet vagy az egómat piszkálta meg vele, és ez a két dolog egész életemben csak szunnyadozott bennem. Ez az egy megnyilvánulása annak hangsúlyával és a hozzá mellékelt tekintettel, amely mindig is azt parancsolta az anyai bölcsesség édes hangján, hogy képes vagyok rá, csak igazán akarnom kell, tenni a dolgom és kész, hogy ilyen esetekben sorsok dőlnek el egy egész életre. Tudjátok, amikor egy édesanya szól egy bizonyos hangon, néz egy bizonyos pillantással, és akkor az élet bizonyos értelemben megváltozik, mert küldetést ad a gyermekének. Azzal, hogy hisz benne.

Nem tudok egyetérteni azokkal, akik azt mondják, ne az alapján akarjon valaki író lenni, hogy a közvetlen, nem kis mértékben elfogult családtagjai biztatják erre, hanem hogy mit mondanak a szakemberek. Szerintem a kettő együtt szükséges. Mert az ősbizalmat a család adja, azok, akiket szeretünk. Aztán majd az élet kiforrja magát. Ha az ember úgy érzi, hogy írnia kell, hát tegye. Előbb-utóbb eljutok ahhoz az Olvasóközönséghez, akiket érdekelnek az írásaim, és szeretni fogják.

Nem mondom, hogy könnyű. Mert ki kell lépni a komfortzónából, és ami még nehezebb, át kell törni a közöny és a hétköznapok fásultságának betonfalát. Mégsem lehet feladni. És talán itt az egyik töréspont. Amikor az ember annyira nem tud érvényesülni, olvasókhoz jutni, hogy türelmetlenségében és tehetetlenségében feladja. Akkor nem is akarta igazán. Lehet persze pihenőt tartani, erőt gyűjteni, de ha tényleg ez az útja, akkor a gyújtószikra ismét megjelenik, és folytatni kell, új utakat keresni.

A Kaleidoszkóp volt az első próbálkozás. Hogy tudják akik ismernek és akik nem, hogy itt vagyok, és érdemes olvasni. Meglehet, nagyon amatőr, de szerintem nem minden aspektusában. A témái nagyon is maiak. A következő írásokat azonban már nem nyomtatott formában tervezem, és aki idáig eljut az olvasásban, az jobb, ha tudja, hogy elektronikus formában álmodom a jövőt. Mindig fogom jelezni, hol tudnak tőlem olvasni, és bár én is sokkal jobban szeretem a megfogható kötetet, de a mai magyar könyvkiadás és terjesztés sem a „jótékonyságáról” híres. Mindennek ára van, ami nem csekély, ezért én is jobbnak látom, ha más irányban próbálkozom. Hiszen ma már mindenkinek van okos-, de legalábbis mobiltelefonja, akár arról is lehet olvasni. Irány tehát az a digitális világ.