AZ ELSŐ DAL

Serdülőlány voltam még, amikor legelőször szembejött velem a múltból ez az alföldi fiatalember a versein keresztül. Röstellhetném is magam, hogy ez az első alkalom nem a bennem ébredező irodalmár vágyakozásának volt köszönhető, mellyel Petőfi művészete felé készültem fordulni, hanem egészen egyszerűen éppen róla tanultunk az általános iskolában.  Meglehetősen alapvető dolgok hangzottak el az életéről, emlékeim szerint alig vártam, hogy túl legyünk a száraz tények felsorolásán, ami a születését, halálát és az azok között eltelt huszonegynehány évet illette, amikor máris sor került János vitéz című költeményének megismerésére. Ez olyan szempontból volt érdekes az akkori irodalom órákon, hogy a tanári előadás után, mi kerültünk sorra, és váltóolvasás keretében igyekeztünk hibátlanul végigkövetni a költő sorait. Ez nekem, az örökké lámpalázas kis nebulónak folyton folyvást hatalmas izgalmat okozott. Egyszerre szerettem volna sorra kerülni, és láthatatlanná válni társaim között. Még ma is előfordul, hogy álmaimban feladatomként kapom a felolvasást, de nem vagyok képes rá, mekegek-makogok minden szónál, s irtózatos gyötrelemnek érzem a rám szakadó felelősséget, melyet pedig a valóságban sok éven át viseltem sikerrel okleveles pedagógusként.

Az évek során Petőfi sok alkotását megismertem, de a legszebbek mégis azok voltak számomra, melyeket szüleim ajkáról hallottam teljes valójukban. Volt egy, de lehet, hogy több generáció is, akiknek az ő munkássága jelentette az igazi, nagy költészetet. Ennek oka véleményem szerint a „kötelező irodalom” fogalmában rejlett, megismerték őt, mert meg kellett ismerniük az iskolában eltöltött időszak alatt, s mert a magyar közoktatás teljes joggal és nagy tisztelettel vette fel Petőfi Sándort azon alkotók közé, akikről minden embernek tudnia illik, s lehetőség szerint már egészen fiatal korától tisztában kell lennie a költő jelentőségével az által, hogy megtanulja annak egy-két, gyermekek által is elsajátítható versét. A mi családunkban két szülőm közül édesapám a kevésbé irodalmi beállítottságú fél. Ennek ellenére az ő számára is megvannak azok a versek és történetek, melyeket nagyra tart, s melyeknek ismeretét büszkén hangoztatja a saját környezetében és alkalomtól függően. Amikor először mentem haza azzal, hogy megint tanulnivaló verset kaptunk, és azt is elmondtam, kit tisztelhetünk ezúttal a szerzőben, elég hamar feltűnő érdeklődéssel jelent meg szobám ajtajában. Ekkor derült ki, hogy Petőfi nagy tisztelője, verseinek rajongója, és miközben mosolyogva ült le díványom szélére, már bele is kezdett az első versszak dallamos rímeibe azzal a biztos tudattal, hogy gyermekéből ettől a perctől kezdve váratlan irányból vált ki elképedést és lenyűgöződést. Valóban tátott szájjal hallgattam reál beállítottságú, mindenekelőtt sportért és az autókért rajongó édesapám előadását, és az iránta érzett tiszteletem és szeretetem minden pillanattal új magasságokba emelkedett.

„Tenger virág nyílik tarkán körülötte…” – kezdett bele a harmadik versszakba is, amikor szememmel követni kezdtem tankönyvem sorait, és hol izgatottan, hol drukkolva, hol elképedve állapítottam meg, hogy minden szó és betű a helyén van, hogy nem téved egyetlen rímnél sem, gondolkodnia sem kell, milyen szó következik. Később derült ki, hogy tanító nénije az első szakasz megtanulását követelte meg tőlük, s azt úgy kellett tudniuk, mint az „egyszeregyet”, ha álmukból felébresztik őket is. Aznap délután hármasban töltöttük az időt szobám csendjében, szüleim kényelmesen elhelyezkedtek a fotelekben, én pedig felolvasást tartottam nekik. Hol döcögősen, hol kisdiák módjára szinte szótagolva, hol magabiztosan, hol csodálkozva, ha éppen a szöveg tartalmára is figyelni tudtam. Ez volt életem első tudatos Petőfi élménye.

Ha jobban belegondolok, merült már fel verse korábbi életem során is, hisz Anyám tyúkja című híres sorait éppúgy szüleim ajkairól hallottam először, csak azzal kerültem jóval később tisztába, hogy ez a szavalat is nagy költőnk egyik alkotása. S persze ezt is meg kellett tanulnunk, de népszerűsége okán sokkal jobb szórakozás volt, mint a többi lírai mű. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen még ma is hatalmas megtiszteltetés lengi be az irodalomnak ezt az ágát, mert általa ismerik meg az egymásután következő generációk a rímek szépségét és költészet emelkedettségét, hisz lássuk be, már egészen kis korunktól kezdve ritmust és dallamot tanulunk általuk. Ugyanakkor olyan emberi nagyságok lépnek reflektorfénybe már gyermekkorunk könyveinek lapjairól is, akiket rég elfeledett volna az utókor, ha nem alkotnak ilyen csodákat. Tény és való, más volt még akár húsz, vagy csupán tíz évvel ezelőtt is a megtanulandó anyag mennyisége, így valóban fennállhatott az a lehetőség, hogy az elsajátított memoriterekre még idős korában is képes emlékezni az idősebb generáció. A „kevesebb több” elve nagyon is jól látszik érvényesülni, és meglátásom szerint nagyobb értéke is van. Így lehetséges az, hogy édesapám nem gondolkodik azon, mi a következő gondolatsor egy-egy versben, hanem szinte ütemesen mondja fel a megtanult strófákat, és büszke rá, hogy még idős kora ellenére is hibátlanul tudja. Ez bizony belőlem, s a fiatalabb generáció érdemesebb és értelmesebb tagjaiból is elismerést vált ki.

Így következett el az is, hogy csak meg kellett említenem a soron következő Petőfi művet, és címét meghallva szüleim azonnal egyszerre csaptak bele az ebédlőasztalnál ülve az „Egész úton hazafelé azon gondolkodám” kezdetű versbe. Akkor csak mosolyogtam, és mivel ebben az esetben már abban fázisban tartottam, hogy magam is elkezdtem a tanulását, mind együtt szavaltunk a levesestányérok fölött.

Sokszor eszembe jutott eddigi életem folyamán – legalábbis ha ilyen olyan okból felmerült tanulmányaim során –, hogy valóban Petőfi Sándornak kell lennie az egyik legnagyobb magyar költőnek, ha az ő nevének említésére mindenkinek, akit ismerek, eszébe jut egy verssor, mely tőle származik. Ebben a hitemben megerősített az is, amikor egyszer – szintén még gyermekéveimben – egy esküvőre voltunk hivatalosak, s az utána következő lakodalomban dalszövegként hallottam először a „Fa leszek, ha fának vagy virága” című verset, majd sok évvel később kiderült, hogy az újra és újra megzenésített alkotás Petőfi tollából származik. Így tehát lépten-nyomon összetalálkoztam vele, hozzátartozott iskoláséveimhez, és nagy szégyennek számított, ha március 15-én a Himnusz és a Szózat mellett, az ember megakadt a Nemzeti dal szavalásában, s nem tudta beleéléssel és hangosan kiáltani a versszakok végén ismétlődő lázadó, szabadságért kiáltó sorokat.

Sorolhatnám még hosszasan, mikor és milyen alkalomból idéztük meg a költő emlékét az évek során, mert akad példa nem kevés, amelyet a múlt ködéből felbukkanó emlékeimben őrizgetek. Kettő azonban kiemelkedik közülük talán azért, mert személyes, bensőséges érzések kapcsolódnak hozzájuk. Gimnáziumi éveim alatt másodszor is előkerült az irodalom órán a János vitéz. Hazaérve újra megemlítettem az otthoniaknak, hogy feladatul kaptuk a mű el- és felolvasását, mire édesapám a könyves szekrényhez lépett, és keresgélni kezdett a kötetek között. Édesanyám jelentős mennyiségű és minőségű könyvtárat gyűjtött össze hajadon korában, és ez a gyűjtemény később még inkább gazdagodott, miután összeházasodtak. Egész torony épült már a dohányzóasztal szélére, volt ott magyar- és külföldi szép- és szakirodalom is, és én éppen azon kezdtem tűnődni, hogy rászánom majd magam a tüzetesebb tanulmányozásukra, amikor egyszer csak előkerült egy szép nagy fűzöld album, melynek fekete fejlécén hatalmas fehér betűkkel ott állt a cím is. „Petőfi összes” – olvastam le a feliratot. Nahát! Ez eddig hogy a csudában nem került elő? Édesapám azzal magyarázta a könyv pihentetését, hogy szerinte nem voltam még elég érett arra, hogy egy ilyen értékes és komoly művet a kezembe adjon. Ez akkor visszatükrözte számomra, hogy mennyire nagy becsben tartotta a költő munkásságát, és így már nemcsak az első könyvtárban tett látogatásomon elhangzott figyelmeztetések szellemében vigyáztam a hozzám kerülő könyvek épségére, de édesapám fontosnak tartott véleménye és elvei alapján is, melyeket később magam is átvettem. Emlékszem, hogy első mozdulatként végigsimítottam a borítón, és úgy lapoztam fel a Petőfi összest, mintha legalábbis a Sínai hegyén Isten által kőbe vésett Tízparancsolatot érinthettem volna. Rögtön megkerestem a János vitézt, és naiv csodálattal állapítottam meg, milyen szépen ragyognak a sorok a fehér papíron a rájuk vetülő ragyogó napsütésben. Azon a délutánon ismét felolvasást tartottam. Előadásom belenyúlt az estébe is, s csak a vacsoraidő beállta vetett véget neki. Sorra került sok mű, élvezettel vetettem magam bele a János vitézen kívül, a Helység kalapácsa, Az egy estém otthon, az Anyám tyúkja, az Apostol, Az Alföld, a Füstbe ment terv, a Szeptember végén és a Falu végén kurta kocsma bemutatásába, és még sorolhatnám ezeken túl is hosszasan a költő legismertebb verseit.

Meglepő módon az azóta megboldogult irodalom tanárnőnk nem e remekművek közül keresett memoritert számunkra. Petőfi vers volt az is, amit ő adott ki megtanulás céljából két hetes türelmi idővel, de egy a kevésbé felkapottak közül. Mégis a legszebb volt még végtelen tragédiájával és szomorúságot árasztó emelkedettségével együtt is. Amikor otthon megemlítettem, csak édesanyám tartózkodott a szobában. Azok a percek örök emlékként maradnak meg tudatom fiókjában, mert ő mondta el ezt a költeményt, az első betűtől az utolsóig, egyetlen gondolatát meg nem hamisítva, átszellemülten, meggyőződéssel. A Jövendölés volt ez a gyönyörű mű, melyet az ő szájából hallani volt a legszebb, leghitelesebb. Azóta már édesanyám is elhagyta ezt a földi világot, de ő volt írói munkásságom magvetője, csíráztatója és leglelkesebb gondozója, aki segítette tanulmányaim előrehaladását is. Együtt mondta velem akkor ezt a verset, míg minden sora fejembe nem költözött, s talán azért ment olyan könnyedén, és szívemnek kedvesen ez a máskor oly nehézkes és körülményes folyamat, mert a rímekkel együtt átadta lelkesedését, rajongását, és legmélyebb tiszteletét is az irodalom iránt. Emlékezetes marad ez a vers azért is, mert soha máskor kezet azért nem nyújtottam magasba, hogy felmondhassak az iskolában egy memoritert. Édesanyám azonban úgy dicsért, annyira biztatott ékesszóló előadásomért, hogy bátorságot merítve, ezzel a verssel bizony megpróbálkoztam a jó jegy elérése érdekében. Meglepődött tanárom is, nem számított rá, hogy ezúttal én is megmutatkozom majd a jelentkezők között. Annyira elcsodálkozott, és talán meg is örült, hogy szemöldökét a magasba szöktetve hitetlenkedő hangsúlyba bújtatta a nevem. Ez nem sokat segített abban, hogy az önbizalmam jó vágányról induljon. A kocka azonban már el volt vetve, nem hátrálhattam meg. Borzasztóan lámpalázas voltam, ami szembeszökött hangom remegésén és szám kiszáradásának jól hallható jelén is. Mégis végigmondtam becsülettel. Akkor először és utoljára. Többször nem tettem ilyet. Legalábbis az iskolában nem. Otthon azonban sokszor szórakoztattam szüleimet egy-egy előadással, ott ahol biztonságban éreztem magam, ahol a lelkesedést nem fertőzte, romlasztotta meg a kamasztársaim furcsálló tekintete, ahol olyan előadást tudtam produkálni, mint egy színész. A jutalom érte, hogy még ma is, több évvel édesanyám távozása után hallom a hangját, ha eszembe jut, ahogyan kedvenc verseit mondja, vagy éppen olvassa, ahogy énekel, amilyen megbecsüléssel a könyveket a kezében tartja.

Petőfi tehát úgy érkezett meg az életembe, mint a család egy nagyra becsült barátja, mint régi ismerős, akit sokszor megidéztünk, és akit sosem lehet eléggé megismerni, mert rövid élete oly bőséges áldást hozott a hazai irodalomnak, amelyet csak azok mérhetnek fel igazán, akik olyan behatóan foglalkoznak életével és irodalmi munkásságával, ahogyan most én is tettem. Meglepő dolgokat lehet megtudni róla, és meglátásom szerint csekély dicsőséget nyújtunk, és ismerünk el a számára, ha csupán a forradalom költőjeként aposztrofáljuk. Jóval több volt ő ennél, ám lázadó, szenvedélyes természete, művészi kiteljesedése, és tehetsége mind abba az irányba terelgették személyét, hogy elsősorban a 48-as pesti események egyik főszereplőjeként és a segesvári csata résztvevőjeként emlegetjük. Számos más témában is jelesen alkotott, és magam is azt szeretem benne, amit sok szakirodalmi forrás és rajongó olvasó emleget előszeretettel hőn szeretett családommal egyetemben: azon költők közé tartozik, akiket az utca embere is megért, mert egyszerű nyelvhasználatában, világos kifejezésmódjában rejlik a nagyszerűsége. Egyértelmű, amit el kíván mondani, és azt mégis ékesszólóan, gazdag szókinccsel teszi. Magasra tett léc a nyomdokain lépni igyekvő írók és költők modern generációi számára.

 

 

NŐI PAPUCS

Amióta csak az eszemet tudom, mindig akadt dolog bőven az anyai nagyanyám kertjében. Az is rendszeresen előfordult, hogy az éppen esedékes munka nem az utána maradt ház jelenlegi lakójának keze által végeződött el, hanem az én dolgos édesapám vette át az intézkedést. Tette ezt olyan okból kifolyólag, hogy mi laktunk a legközelebb az idős anyósához, miután megkaptuk a kert végében lévő házhelynyi telket, s azon építkeztünk. Így mindösszesen egy keskeny, ámde annál időtállóban megépített járda választotta el egymástól a két otthont. Édesanyám járt rajta leggyakrabban gondozást egyre inkább igénylő anyukájához, hordta neki a hol általam, hol saját maga készítette finomságokat, vagy éppen a vasárnapi ebédet.

Édesapám sok tennivaló kapcsán eljárt a háza körül, kőműves szakmájának tudománya szépítette, újította az öreg, verandás házat. Így vezethetett fel az évek múlásával újonnan épített lépcsősor a bejárai ajtóhoz, új oszlopsor tartotta az udvar felé néző tornácot, és még az olyan nagy újítások, mint az angol WC házba történő beszerelése előtt egy takaros kis illemhely is épült a kert felénk eső végében. A régi, rozoga bódé egy darabig még őrizgette a cirokseprűt és a hólapátot, de nagyanyám ezen kívül már nem használta eredeti rendeltetésének megfelelően. Egyik fia földet hordott bele betakarás és szagtalanítás céljából, aztán deszkát szegezett a nyílásra, hogy a macskák se tudjanak beleesni.

A közvetlen közelében, már a mi telkünkön édesapám kamrát, az alá pedig pincét épített. A két kis épületet egy méter széles rés választotta el egymástól, itt lehetett a legjobban átlátni a szomszédhoz. Ám nem csak emiatt volt jelentősége ennek a kis rejteknek, több célja is volt, hogy be lehessen oda menni. Gyermekkorom emlékei között szerepel, milyen remek búvóhelyként szolgált, hiszen be lehetett surranni még a régi illemhely háta mögé is, így ha az éppen aktuális hunyó gyanút fogott, hogy ott rejtőzhet valaki, akkor tovább lehetett iszkolni, nem találtak meg azonnal. A másik, ennél is fontosabb rendeltetése az volt, hogy itt lehetett biztonsággal megetetni a macskákat, ha volt gazdájuk, ha nem, mert egy idő után már apró hívásra is megjelentek tudván, hogy itt biztosan vár rájuk valami finom falat.

Gyermekkorom egyik fő vonulata finnyásságom átka volt, nem sokféle ételt lehetett lekönyörögni a torkomon, míg a helyi körzeti orvos megváltó kanalas orvosságot nem írt a bajra, és onnantól kezdve javult a helyzet. Akkoriban viszont gyatra étvágyam következményét a környékbeli macskák tapasztalták meg, ami olyan méreteket öltött, hogy édesapám nem tudta mivel magyarázni elszaporodásukat a kertben és a ház körül. Mondanom sem kell, nem örült neki. A veteményes minden tavasszal és tulajdonképpen nyáron is úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Ott volt a nyomuk mindenhol, a kikapart ágyásokban, és a kihevert paradicsomtöveken, amelyeket rendszeresen megkapáltunk, hogy jobban beszívja körülöttük a föld a vizet. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a tövek körül a talaj hűvösebb és puhább lett, ideális sziesztahely a kánikulában pihegő lustaságoknak.

Egy éven aztán kiderült, hogy nem csak én hordom a finomságokat előszeretettel a rejtekhelyre. Rég rátalált nagyanyám, néhány unokatestvérem és néném is, nagy a rokonság anyai ágon. A rejtekhez vezető út viszont többnyire poros vagy sáros volt. Én a világ minden kincséért sem fedtem volna fel ezt az aprócska bosszúságot, úgy fogtam fel, hogy a nem kívánt ételtől való megszabadulásnak cipő vagy papucs tisztogatás a jól szabott ára. Egy idő után viszont a többiek egyre inkább hangot adtak ennek a kellemetlenségnek. Megoldás azonban nem akadt, de legalábbis senki sem vállalkozott rá. Egészen addig így volt ez, míg édesanyám meg nem hallotta a panaszt, és fejében máris össze nem kötötte a szükséges teendőt édesapám ezermesteri tudományával. Néhány napig törte a fejét, miként vezesse elő a család kérését oly módon, hogy a macskák etetésének szükségessége még véletlenül se merüljön fel férjében. Ismerte ő jól a hozzájuk fűződő viszonyát. Kibékíthetetlen ellentét volt ez, melyet csak még jobban elmélyített volna egy ilyen abszurd kérés. Hogy még jobban szoktassuk ide őket? Hja, kérem, ennél jobban már nem is lehetne talán.

Egy szép napon aztán végül a szomszéd néni oldotta meg a dolgot akaratán kívül. Napsugaras, langyos délután volt, amikor mindenki kint tett-vett a saját portáján. Nagyanyám, aki akkor még jobban tudott járni, szintén kertjében töltötte az idejét, amikor kiáltást hallott.

­–Juliska! Gyere már egy percre! Adok neked vetőmagot, látom nem keltek ki az őszirózsáid.

–Köszönöm, Marika, mindjárt megyek! – hangzott a válasz, és már szaporáztak is a léptek a rejtekhely felé. Előző nap esett egy kis eső, némi sár borította az árnyas földet a két házacska között. Odafelé nem volt még semmi baj, hanem visszajövet tehetetlen sikoltás és tompa puffanás hangzott fel. Nagyanyám elcsúszott az egyenetlen földön. Szaladt is mindenki, aki tehette, édesanyám ért oda legelőbb, hogy felsegítse az idősödő asszonyt. Aggódva vettük szemügyre, nem esett-e komolyabb baja, aztán kétfelől kísértük be a nagyházba.

 

Akkor már nem is kellett mondani semmit az én mindent látó, mindent figyelő édesapámnak, homlokráncolva, szemöldökét összehúzva vette vizsgálat alá a baleset helyszínét. Aztán szépen, kérés nélkül terv készült a fejében, és a következő napokban munkához is látott. Előkészítette a terepet, gyakorlott kézzel egyengette, tisztította meg a földet, betont kevert, munkásruhát húzott, és néhány órára eltűnt a rejtekben. Mikor végzett, csak annyit mondott:

–Egy-két napig járjatok egymáshoz a bejáraton át, erre még nem lehet rálépni!

Még csak azt is megcsinálta, hogy néhányszor meglocsolta vízzel a száradó betont, hogy ha már munka készült, hát alapos is legyen. Hogy közben volt azért valaki, aki a macskákra is ügyelt, az csak jóval később derült ki.

 

Sok éve már ennek a történetnek, szereplőinek egy része idő közben az angyalok közé emelkedett, onnan vigyáz szeretteire. Elkerültem szeretett otthonomból, ki a nagyvilágba, a főváros egyik kerületébe. Hazajárok azonban családommal, amilyen gyakran csak tudok. Az ünnepekre, jeles napokra, évfordulókra legfőképpen. Nem volt ez máshogy idén, Halottak napján sem. Ez különösen emlékezetes időszaka az évnek, már önmagában azért is, mert azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk. Az én családomban néhány évvel ezelőtt vált még komorabbá ez a néhány nap, mert édesanyám ekkor költözött az angyalok közé. Fájdalmas volt eleinte, tépte az érzés a mellkasunkat, gyűjtötte a könnyeinket. Idővel aztán megcsendesült a gyász, tudomásul vettük, hogy nem lehet rajta változtatni.

 

Úgy mentek a napok, ahogy minden évben, mécsest és virágot vettünk édesapámmal, és készültünk a temetőlátogatásra. Aznap délután még kimentem a kamrába, ahol a virágokat tartottuk, hogy lássam, minden rendben van-e. Pár perc múlva csatlakozott hozzám apám is.

–Szépek. Csak kibírják holnapig. – jegyezte meg.

–Nem lesz semmi gond. – feleltem minden meggyőződés nélkül, mint mindig, hisz a sziromhullás megakadályozására nem tehettünk semmit, a gyönyörű, hatalmas fejű virágok viszont minden évben egyre többe kerültek.

Már éppen vissza akartunk menni a házba, amikor apám még benézett a két épület közé, a rejtekbe.

–Egy ideje már nem hallom a szomszéd kutyáját. Megnézem, mi a helyzet.

–Megyek én is – szóltam utána.

 

Szürke volt akkor az idő, délután a nap már lemenőben. Még szürkébb a két házikó közti keskeny résben, de azért élével csak elfértünk valahogy. Kutya sehol, meglehet a család elutazott valahová, s vitte őt is. Ahogy kémleltük a szomszéd kertet, megbotlottam valamiben.

–Mi az? Vigyázz, hová lépsz! – szólt rám édesapám a régi, gyermekmegrovó hangján.

–Jól van, nincs semmi baj. Van itt valami a földön. – feleltem szintén a régi ellenkező hangomon. Hiába próbáltam azonban félresöpörni, nem mozdult a dolog semerre. Ekkor tapintottam ki, hogy nem is a föld fölött van az a valami, hanem benne a betonban.

Most már kíváncsi lettem. Elővettem a mobiltelefonomat, hogy megvilágítsam a félhomályt. A fény egy jellegzetes nyomra esett, egy papucs nyomára.

–Hát ez meg? – nézett oda apám elhűlve – Ki járkálta össze? Te voltál? Ez még akkor lehetett, amikor friss volt a beton. Mondtam, hogy ne gyertek ide egy darabig!

–Én nem jártam itt sem akkor, sem később. – feleltem értetlenül. Aztán úgy jött a felismerés, mint a villámcsapás. – Én nem, de anya igen!

–Az nem lehet! Ő is tudta, hogy nem lehet… – ekkor elakadt apám szava. Jól ismertem már ezt a hangot az elmúlt pár évből, amikor édesanyám szóba került köztünk. Rekedtté válva érződött belőle a bicsaklás, ahogy a felindultságtól gombóc szorította össze apám torkát, és olyankor már nem is volt mit mondani. Édesanyám nyoma tisztán rajzolódott ki a betonban, a jellegzetes asszonypapucs karcsú körvonala a kerítés irányába mutatott, és arról árulkodott, hogy valamiért anyu nem tartotta be az intő szót. Én azonban elég hamar tudni véltem az okot. Apám még mindig tétován állt a szűk folyosóban, nem lehetett tudni, hogy a miérten töpreng, vagy az emlékek tartják fogva. Úgy éreztem, ki kell őt húznom a jelen pillanatba, ezért megszólaltam:

–Biztosan a macskák miatt…

–Hát persze, hogy a macskák miatt! – vágta rá azonnal, majd hozzátette – Ez jellemző anyádra. Amikor ott volt a kutya a saját portánkon…

–Igen, de annak te adtál enni. – feleltem csendesen. Édesapám rám nézett, hirtelen akart revansot, de nem talált olyan gyorsan, mint szeretett volna. Végül elűzte az árnyakat egy büszke mosollyal. – De jól is volt tartva!

 

Aztán karon fogott, és kimentünk, vissza az udvarra. Lecsengőben volt már a döbbenet és a lenyűgözés, amit édesanyám még ennyi év múltával is okozni tudott. Mert egyszerre volt benne abban a lábnyomban a jó szíve és a bátor egyénisége, amivel itt élt köztünk.

 

Nem csalódtam ezúttal sem. Olyan ez a regénye is, mint a legfinomabb aszúbor, vagy hogy saját ízlésvilágomhoz igazítsam a hasonlatot, mint egy Mozart bonbon, melyben marcipán és mogyorókrém bújik meg a legfinomabb nemes étcsokoládé alatt. Mindenre figyelni kell, mindennek mélyebb értelme van, ami ott rejtőzik, a sorok között. 😍

Egyszerű gondolatok páratlan szépirodalmi stílusba öltöztetve, hosszú mondatok, melyeken mégsem lankad el a figyelem, s ha már nem mélységükért figyelek rájuk, hát azért, hogy az eleje passzol-e a végével. Elképesztően emelkedett szóhasználat, és csodálatosan megfogalmazott gondolatok, melyek méltók 85 évhez.

Hogy az Olvasó legalább némi betekintést kapjon a történetbe, ide másolom a Wikipédia erre vonatkozó szakaszát:

A Für Elise Szabó Magda regénye, egy kétkötetesre tervezett mű első része, amely 2002-ben jelent meg először az Európa Könyvkiadónál, a szerző 85. születésnapjára. A könyv hihetetlen sikert aratott, mintegy százezer példányban elkelt és az irodalmi lapok is több tucat kritikát közöltek róla, számos nyelvre lefordították.

A regény címe Beethoven parányi mesterművére utal, melynek nincs szövege.

Dódi és Cili, azaz Szabó Magda és szülei által örökbe fogadott testvére: Bogdán Cecilia 1917 és 1935 közötti életét kísérhetjük nyomon a Trianon utáni Magyarország sajátos történelmi és társadalmi körülményei közepette, Debrecen városában. Ők dúdolják a dallamot gyermekkoruk során, különféle helyzetekben ezáltal felkészülve az élet bonyodalmaira.

Dódi, vagyis Szabó Magda, nem írja meg azt a pár sornyi szöveget Beethoven szerzeményéhez (Für Elise), amit annyira kért tőle testvére, viszont ír egy regényt, nagyrészt Cili kedvéért, az ő emlékére, és persze azért, mert „az élet kilencedik évtizedében elkerülhetetlen a múló idővel való szembenézés.” (Sz. M.)

Ennyit a kötelezőről. Első javaslatom, hogy az ne olvassa, aki csak valami szórakoztatót akar a kezébe venni. Nem találja majd meg a számítását. A Für Elise mélységei messze túlnyúlnak a hétköznapokon és a fantázián is, az elme és a lélek olyan feneketlen bugyraiba száll alá, hogy az ember egy idő után önkéntelenül is lelassítja az olvasást. Mert érteni akar kb. mindent. Azt is, ami nincs kimondva, amit csak érezni lehet. És van, hogy az Olvasó visszatér egy-egy mondatra egyszer, kétszer, akár többször. És megdöbben, mit is jelent valójában a szépirodalmi fogalmazásmód. 

A maiak olyan távol állnak tőle! Alapvető a hibátlan helyesírás és a magyaros mondatalkotás. Van, akinek már ezzel is problémája van. Szokták mondani, hogy a lényeg a tartalomban van. Nem értek egyet! Ha a "külcsín" hibádzik, már nem olyan lelkesen olvasok tovább.

Szabó Magdánál ez nagyon is rendben van, csodákat alkotott, és így túl a Katalin utcán, az Ókúton, a Régimódi történeten és a Születésnapon azt mondom, jöhet a következő gyöngyszem. Vajon mi lesz az?😉

 

Egy interjút szeretnék a figyelmetekbe ajánlani:☝

A Telex.hu készítette, és a YouTube-on lehet megnézni.

Az interjú alanya egyike azoknak az embereknek, jelesül Kepes András, akik ma az igazán hiteles és művelt emberek közé tartoznak számomra.😍

Másold be a böngészőbe az alábbi linket, és jó szórakozást kívánok hozzá! Érdemes rászánni az időt!😊

https://www.youtube.com/watch?v=IHjezWAmRo0&list=PLTjPFXoAiWUHrvS74F2imktkTUENqHeNS

Ma egy olyan könyvet szeretnék az Olvasók figyelmébe ajánlani, amely minden tekintetben teljesen meggyőzött arról, hogy érdemes megvenni.😍

Hozzáteszem, a szerzője is olyan nő, aki sok évre visszamenőleg bebizonyította, hogy hiteles, intelligens, megfelelő kapcsolatokkal rendelkezik, olvasott és a nemcsak figyelmes, de segítőkész is, amikor arról van szó, hogyan segítsen az embertársainak.

Csupa olyan témát említ meg a könyvében, amelyek mindennap érintenek bennünket, de nem beszélünk róla. Igaza van, valóban nem. Mert természetesnek gondoljuk. "Ilyen az élet" - mondjuk, még ha a korunk előrehaladtával olyan változásokat is át kell élnünk, amelyek kifordítják sarkaiból a világunkat.😲

Pedig akár érteni is lehetne, mi történik velünk, és körülöttünk, ha vennénk a fáradságot, hogy utána nézzünk a dolgok miértjének. És akkor tehetnénk is ellene vagy éppen érte. Gabi ezt az összefoglalást, elemzést, utánajárást most megteszi nekünk.😊

Csupán annyi a feladatunk, hogy vegyük meg, és olvassuk el. Utána lesz min töprengeni, és garantálom, hogy legalább úgy tucatszor (ha nem többször) lesz meg az AHHHA! érzése annak, aki olvassa, és megérti, hogy mi miért történik az életében.😉

Sok területre kitér, és valamennyi nagyon jelentős. Életmód, étkezés, mozgás, menopauza (ez sem egy ördögtől való fogalom), szépségápolás, és még sorolhatnám. Nagyon-nagyon szimpatikus könyv!😍 És biztos, hogy nem utoljára volt a kezemben!

Már csak azért is figyelemfelkeltő, mert Jakupcsek Gabi közkedvelt médiaszemélyiség, az én szememben nem megosztó, egyetlen nyilatkozatát sem tudom fenntartásokkal kezelni. Őszinte és tájékozott, amellett pedig igazán stílusos. Az már csak hab a tortán, hogy mindamellett, hogy tapasztalatból beszél, vagyis amit elmond, tanácsol, azt meg is élte, és gyakorolja, szakemberek véleményét is olvashatjuk az övé mellett, olyan szakértőkét, akiknek érdemes adni a szavára.😉

Én könyvtárból kölcsönöztem a könyvét - megjegyzem mindössze két hétre, mert sikerkönyv és várólistás, ezért nem lehetett hosszabbítani - de ha felfedezem a boltban, biztos, hogy megveszem, és büszke leszek rá, hogy gazdagítja majd a könyvespolcomat.😊
 

 Blanka
különleges teremtés volt. Komoly, visszafogott, értelmes, okos, intelligens. A kor, melyben élt, nem kedvezett a jelentős tudásszomjjal megáldott, felvilágosult gondolkodásmódra igencsak nyitott arisztokrata sarjaknak. Ő az volt. Pont olyan. S nemcsak hogy arisztokrata, de ráadásul egy konzervatívabb ága, az erdélyi arisztokraták világa volt az, amelybe beleszületett. 

Már csak, ha ezt vesszük is, igen érdekes, milyen sikeresen tudott bizonyos tekintetben érvényesülni, legalábbis ami a családját illeti. Mert a kor, melyben élt, nem könnyítette meg a dolgát. (De vállalt mindent, még a börtönt is.)

Tulajdonképpen egy egészen szentimentális ok az, ami olyan irányba viszi fiatalon, hogy megismerheti a forradalom előtti Pest légkörét. Szerelmes lesz. Beleszeret egy fiatalemberbe, aki rangján aluli, s mindketten olyan felelősségteljes gondolkodásúak, hogy igen sikeresen titkolják érzelmeiket egymás előtt. Csak évekkel, és szerencsétlen fordulatokkal később lát ez a szerelem napvilágot, amikor már érvényét veszíti. Az egyetlen hagyatéka két ember egymás iránt való érzelmeinek az, hogy Blanka ezáltal kap életre szóló elhívást, ami az céljait illeti. Barátnőjének házi tanítója ugyanis az a fiatalember, aki meghódítja a szívét, s nem is lesz többé másfelé nyitott a szíve.

A sorsa furcsa fintora, hogy egyedül apai nagyanyja veszi észre ezt a vonzalmat, aki viszont a család legszigorúbb és legkérlelhetetlenebb hagyományőrzője. Blanka igyekszik eltitkolni érzéseit, s a fiatalember is úgy viselkedik, mintha nem érdeklődne a lány iránt. Ez némiképp elaltatja a nagymama gyanakvását. Némiképp. Mert mégis arra a végérvényes elhatározásra jut, hogy Blankát el kell távolítani a környezetéből, és ehhez az ő helyzetükben a legjobb választásnak az tűnik, ha anyai nagynénje gondjaira bízva Pestre küldik. Ő majd bevezeti Blankát a főúri társaságba, bálokba viszi, férjet talál neki. 

Igen ám, de Brunszvik Teréz egészen más körökben mozog. Ezt pedig még csak nem is sejtik róla Erdélyben. Nem tudják, hogy otthona a kor íróinak, költőinek, művészeinek és nagy gondolkodóinak egyik legfontosabb találkozóhelye, hogy ő maga is a forradalmi eszmék híve, hogy elhívatottan támogatja a nők előbbre jutásának és oktatásának, művélésének ügyét. Ez pedig abban a korban még az arisztokrata körökben is kimerült némely művészeti tárgyak ismeretében, valamint az olvasásban és írásban, esetleg számolásban. Hát még az alacsonyabb társadalmi osztályokban!

És akkor itt jövök én, a könyvértékelő!

Imádom az olyan könyveket, amelyek ilyen nőkről szólnak! Csodálatos ez is. Anyukám könyvtárában találtam rá erre a kötetre, és még most is csak csodálkozni tudok, miért nem került a kezembe hamarabb. Annyi manapság az önjelölt író, művész, aki azt érzi (amit én is), hogy írásra született, az teszi boldoggá és teljessé az életét. Értem én, de sokuknak azt mondanám erre, akkor írjon naplót vagy blogot. Mert az igazi írói tehetség nem ott kezdődik, amikor elolvasva egy-egy oldalt minduntalan megakadok, és a szövegalkotási és helyesírási hibákon mérgelődők. Egyszerűen annyira ront a mű tartalmának élvezetén, hogy alig tudok figyelni rá. 

Kertész Erzsébet csodálatosan ír mind tartalmában, mind technikailag. Nagyon jó érzés volt olvasni, sokszor megkönnyeztem az egyes eseményeket, és felemelte a lelkemet kellemes magaslatokba. Tudom, hogy ez a mű nem mai alkotás, de éppen ezért érdemes elolvasni, hogy az ember helyére tudja tenni, mi valódi irodalom, és mi nem az. És ami a történelmi hátteret illeti, nos... több ilyen könyv kellene... az igazságról. Mindenesetre becses helye lesz a könyvespolcomon.

 Vártam ezt a könyvet. Vártam, hogy olvashassam. Már csak a filmsztár személyisége miatt is. Nekem ő egyértelműen olyan színésznő, akit bármiben megnéznék. Egyszerűen lenyűgöző kisugárzása van. 

Természetesség, könnyedség, egyszerűség, intelligencia, vonzó kinézet, nagyon jó példakép abban, hogy milyen szép lehet egy karcsú nő. Nagy kedvenc. Nem ismertem az élettörténetét, és nem ismertem a magánélete egyetlen részletét sem. Nem tudtam, hogy Mel Ferrer volt az első férje, és hogy a férfinak olyan személyisége volt, amilyen . (Nem akarok túl sokat spoilerezni.)

Ő is ismerős volt aztán különböző filmekből, csak nem ívelt olyan meredeken felfelé a csillaga, mint Audrey-é. A filmjeit és a munkásságát mérsékelt érdeklődés övezte.

Nagyon sok érdekességet meg lehet tudni a könyvből, ez igencsak az olvasása mellett szól. Rendkívül olvasmányos, akad bőven párbeszéd is. Azt nem tudom, mennyire hitelesen formálta meg az írónő Audrey Hepburn személyiségét, én kicsit határozottabb karakternek feltételeztem, mint ami kiderült a könyvből, már csak azért is, mert világsztár volt. Bár lehet, hogy nincs a két dolog között összefüggés.😀

Nagyon zavart azonban, hogy a könyv egészén átvonult egy jelenség. A múltból jelenbe való ugrálás. Méghozzá teljesen indokolatlanul, és oda nem illően. Próbáltam kitalálni az okát, először azt gondoltam, valami életrajzi könyvből vett vonulat, amit így akarnak kiemelni. Aztán az jutott eszembe, hogy élőbbé, színesebbé akarják tenni a történet cselekményét. Bárhogyan is legyen, számomra egyik sem sikerült. Másképp kellett volna kiemelni ezeket a részeket. 

Volt olyan is, ahol nem volt jó a szórend vagy a szóhasználat. Ez egy kicsit rontott az élményen. Itt jegyzem meg, nem először merül fel bennem, hogy az utóbbi években németről magyarra fordított könyveket először inkább eredetiben kellene olvasnom, csak aztán talán fordításban, mert jobb az élmény. Az angolról magyarra fordított műveknél kevesebb negatív tapasztalatom van. Talán elviszi a fordítókat a német szórend, nem tudom.

Ettől a néhány észrevételtől eltekintve azonban nagyon érdekes életrajzi mű, és érezhető rajta, hogy az írónőnek valóban szívügye volt, hogy aránylag átfogó képet adjon Audrey kivételes egyéniségéről. A sok szerelmi csalódás után a történet megnyugtatóan és szívet melengetően talál nyugvópontra, akár egy szép nyári naplemente. A színésznő törékeny alkatának és mégis szívós munkabírásának, valamint a jó ügyek iránti elhivatottágának felel meg életútja vége is, de ezt már olvassa el mindenki tetszése szerint.

Még egy utolsó fotó, csak mert a borítón nem maga a színésznő szerepel.😉

 Idén 13 Smaragd Kiadós könyv is bekerült Az Év Könyve 2023 szavazásba.

Jelenleg az első Selejtező zajlik, kategóriánként a TOP 30-ba való bejutásért.

2023. november 1. – 2023. november 12. között tudtok szavazni.

Smaragdos jelöltek Hazai szépirodalom kategóriában:
Haupt-Kutas Mónika: Kaleidoszkóp
https://azevkonyve.hu/konyv/hazai-szepirodalom/kaleidoszkop/
Rigó-Bagi Eszter: Káoszképletek
https://azevkonyve.hu/.../hazai-szepirodalom/kaiszkepletek/
Torma István: Remittenda
https://azevkonyve.hu/konyv/hazai-szepirodalom/remittenda/

Mi is Az Év Könyve 2023? Egy irodalmi közönségdíj, ami az olvasókról szól.
Most te is a zsűri tagja lehetsz! Az Év Könyve szavazáson a könyves világ legfontosabb szereplői dönthetnek a kiadványok sorsáról: maguk az olvasók.

 

Megtévesztő cím. Leginkább ez jut az eszembe róla olvasóként és a könyv fordítójaként.😊

Hogy miért mondom ezt? Mert aki ránéz erre a könyvre, valami csöpögős, földtől elrugaszkodott témaboncolgatást vár. Pedig nem az. Ezért is vállalkoztam a lefordítására. 

Igazság szerint leginkább egyre jobban megdöbbentem, mennyire tudományos szemszögből is lehet szemlélni ezt a témát. Szerelem, az igazi szerelem. Olyan szerelem, amiben a lelkitársaddal találkozol. 

Ez annyira szép és a magasröptű, hogy egyenesen lehetetlen vállalkozásnak tűnik megtalálni őt. A könyv sem nyújt garanciát, de nyújtja a talán legfontosabbat: saját gondolataink és hozzáállásunk átformálását.

Mert bizony sokszor vagyunk negatívak. Mitől ne lennénk? Ezernyi okot tudnánk mondani a a rossz kedvünkre, a nyomott hangulatunkra. 

De vajon mikor próbáltunk meg utoljára okot keresni a vidámságra és a boldogságra?

Az, hogy éppen ezt a témát boncolgatja a könyv a sok magányos ember miatt van, akik a hétköznapok őrlőmalmában el sem jutnak odáig, hogy komolyan keressenek. 

Én szerencsés helyzetben voltam, amikor belekezdtem a fordításba. Már nem volt okom rá, hogy keressem az életem párját, mert mellettem volt (itt jegyezném meg, bár hamarabb jutott volna a kezembe ez a mű, mert akkor a házasságomat megelőző éveket sem éltem volna már letargiában és közömbösen, hanem változtatni kezdtem volna a hozzáállásomon). 

Mégsem tudtam letenni ezt az olvasmányt, mert ráébredtem, hogy nem csak ebben az egy meghatározott témában segíthet az ember életén, ha tisztában van azokkal a dolgokkal és tudományos tényekkel, amiket Pierre Franckh leír. 

A pozitív gondolkodás az élet minden területén nagyon fontos, és napjaink történései és a mindennapi élet nehézségei igazán lényegessé teszik, hogy fejlesszük, és ösztönözzük magunkban ezeket a képességeket, hogy másképp, pozitívabban lássuk az életet.

Ezért ajánlom a kedves Olvasók figyelmébe!😉

 Szintén Smaragdos olvasásélmény volt a héten Császi Zsüliet: A múlt fogságában c. regénye.

A történet és a nyelvezet nagyon mai, nagyon menő, nagyon aktuális.

Sok szereplő, szinte mind magyarok. Magyarországon és Olaszországban járunk, egy színtársulat tagjainak társaságában.

Sok a rejtély, a titokzatosság. Van egy olyan érzésem, hogy a szerzőnő előző regényét is el kellene olvasnom ahhoz, hogy ezt minden aspektusában értsem. De miért nincs erre valahol egy utalás? Úgy következtettem ki az előző regény tartalmából, amit az interneten olvastam, hogy talán erről lehet szó.

Rám jellemző, hogy némiképp lassabban olvasok, mint az átlag olvasó, ez a regény mégis csak két napom szabadidejét vette igénybe. Valóban nagyon közérthető. Szinte egész végig. 

Az, hogy az orosz maffia is belekerült a képbe, izgalmasabbá teszi a történetet, bár őszintén szólva nekem már túl sok volt a párbeszédekben, és a szereplők gondolataiban a szitokszó (trágárság). Pedig tudom, hogy alighanem így lehet ez a gyakorlatban, ők nem virágnyelven beszélnek egymással, és a "rakoncátlan" ügyfelekkel.

A jelenetek közül az tetszett a legjobban, ahogyan kiderült Eszter terhessége, ahogyan a férfiak (a párjaik) tudomást szereztek róla, és ahogyan végül lereagálták (egyetlen negatív reakció sem volt). 

A meglepetést leginkább az utolsó másfél oldal okozta, és nem azért, mert végül kiderült mivel tudta leginkább megbántani a főszereplő férfi a történet legbelevalóbb nőjét (itt jegyezném meg, igazán elképesztően belevaló, ha így mer beszélni a sötét orosz alvilággal). Az a filozofikus hangnem és mély gondolatiság döbbentett meg, ami a regény egészére nem volt jellemző, de azt a másfél oldalt kétszer is elolvastam, és aztán el is töprengtem az igazságtartalmán. Mert bizony volt neki. 

Ami eléggé zavart, az a mondatalkotás, a mondatok szórendje volt sok helyen. Ezt azonban a későbbiekben lehet fejleszteni, ezért drukkolok, hogy Áron és Nelli történetének az ígérethez híven legyen még folytatása.😊

 Kedves németül értő Olvasóim!😊

Szeretnék figyelmetekbe ajánlani egy könyvet, melyet éppen most fejeztem be.

Tanja Kinkel: Wenuswurf c. regényéről van szó.

Akit érdekel az ókori Róma, és annak világa különleges nézőpontból, az feltétlenül szerezze be.

A főszereplő egy nő, aki egészen különleges rétegét képezi a társadalomnak, lévén, hogy nőként nem csak azzal kell megbirkóznia, hogy rabszolgasorba kerül, de azzal is, hogy törpe növésű.

Mindemellett a regény Függelékében rengeteg érdekes történelmi tényt olvashatunk a hétköznapi életről (étkezés, az ókori római pénzegységek mai értéke, ünnepek, Júliusz Cézár családfája, a Római Birodalom és Róma városának térképe).

Ha valakit érdekel a történet magyar változata, jelezze, mert kellő létszámú jelentkező esetén belevágok a regény lefordításába.

Jó olvasást kívánok!

 A mai napon a Smaragd Kiadó (itt jelent meg az én könyvem is) egyik szerzőjének könyvét szeretném a figyelmetekbe ajánlani. 

Elena Honoria: A varázslónő c. regényéről van szó. 

Könnyed, nyári kikapcsolódásnak is lehetne szánni ezt a könyvet, ha azt vesszük, mennyire olvastatja magát. Szó szerint fut az ember szeme a sorokon, a hangvétel közérthető, hétköznapi. Elena nagyon jól ír, az ember - bárhol is álljon meg olvasás közben - mindig alig várja, hogy visszaüljön a könyvhöz, hogyan folytatódik a cselekmény. Észre sem vettem, s máris jó húsz oldalt elolvastam rövid időn belül.

A témáról csak menet közben, és nem túlzok, amikor azt mondom, hogy napokkal később derült ki számomra, hogy mégsem olyan egyszerű. Nem lehetett csak úgy túllépni rajta. 

Érdekes volt olvasni, hogyan hozott össze a szerző egy fantáziavilágot a valósággal. Elején talán még furcsának is tűnt, míg meg nem értette az ember, mire fut ki a fő cselekményszál. De mindig hozzá kell tenni: az éppen aktuális olvasó számára.

A Varázslónő és a Mágus mindent elsöprő és mindent felülíró, szenvedélyes szerelme, amelynek alakulása aztán mégis nem várt befejezést hoz a hagyományos szerelmi történetek mércéjével mérve. Egy varázslónő, aki úgy ápolja a hétköznapi emberek szerelmi életét, úgy hoz létre kötődéseket, hogy számára tiltott ez a dolog, neki le kell mondania róla. Felmerülhet a kérdés, akkor hogyan szentelheti ennek az életét hitelesen? 

Igen, a szerelem érzelmi hullámhegyek és völgyek sorozatos egymásutánját jelentheti a hétköznapi ember számára is, hát még így, hogy főhőseink mágikus képességek birtokában vannak. Azt azért kicsit  sajnáltam, hogy a boldogság olyan kevés helyet kapott (hogy 30 évig éltek együtt boldogan, csak pár sorban szerepel meg), míg a dráma igen nagy szerepet játszik a főhősnő életében.

Az élet, a valódi élet ilyen lehet, mégis talán kicsit pozitívabb végkicsengést vártam volna. Valahogyan... 

DE:

Nem mehetek el bizonyos, számomra fontos dolgok mellett.

Az olvasmányok, melyekben varázslókkal, varázslónőkkel (idesorolhatjuk a papokat, gyógyítókat, látnokokat és mágusokat is) találkoztam, mindig nagyon jelentős szerepet osztottak ezekre a szereplőkre. Mert olyan tudást, bölcsességet, képességet birtokoltak, amely minden más szereplő fölé emelte őket. 

Ebben az esetben sem egy átlagos nőről van szó, aki megtanul varázsolni, hanem egy különleges képességekkel bíró, elhivatott nőről, aki olyan dolgokon megy keresztül a történet során, hogy az még tovább fejleszti őt, még erősebbé válik a végén. És szerintem ez lehet itt a kulcsmotívum.

A jellemfejlődés. Attól lesz még elgondolkodtatóbb, hogy mindazt, ami formálja, próbára teszi, boldogságot, és ugyanakkor szenvedést hoz a számára, az emberi világban tapasztalja meg. 

Minél jobban távolodom ettől az olvasási élménytől, annál erőteljesebbé válik a gondolat, hogy egy feminin világba csöppentem a történet során, amit  a magam részéről pozitívan értékelek, mert szeretek erős, okos, intelligens nőkről olvasni.😉