bellAtristic

 

AZ ELSŐ DAL

Serdülőlány voltam még, amikor legelőször szembejött velem a múltból ez az alföldi fiatalember a versein keresztül. Röstellhetném is magam, hogy ez az első alkalom nem a bennem ébredező irodalmár vágyakozásának volt köszönhető, mellyel Petőfi művészete felé készültem fordulni, hanem egészen egyszerűen éppen róla tanultunk az általános iskolában.  Meglehetősen alapvető dolgok hangzottak el az életéről, emlékeim szerint alig vártam, hogy túl legyünk a száraz tények felsorolásán, ami a születését, halálát és az azok között eltelt huszonegynehány évet illette, amikor máris sor került János vitéz című költeményének megismerésére. Ez olyan szempontból volt érdekes az akkori irodalom órákon, hogy a tanári előadás után, mi kerültünk sorra, és váltóolvasás keretében igyekeztünk hibátlanul végigkövetni a költő sorait. Ez nekem, az örökké lámpalázas kis nebulónak folyton folyvást hatalmas izgalmat okozott. Egyszerre szerettem volna sorra kerülni, és láthatatlanná válni társaim között. Még ma is előfordul, hogy álmaimban feladatomként kapom a felolvasást, de nem vagyok képes rá, mekegek-makogok minden szónál, s irtózatos gyötrelemnek érzem a rám szakadó felelősséget, melyet pedig a valóságban sok éven át viseltem sikerrel okleveles pedagógusként.

Az évek során Petőfi sok alkotását megismertem, de a legszebbek mégis azok voltak számomra, melyeket szüleim ajkáról hallottam teljes valójukban. Volt egy, de lehet, hogy több generáció is, akiknek az ő munkássága jelentette az igazi, nagy költészetet. Ennek oka véleményem szerint a „kötelező irodalom” fogalmában rejlett, megismerték őt, mert meg kellett ismerniük az iskolában eltöltött időszak alatt, s mert a magyar közoktatás teljes joggal és nagy tisztelettel vette fel Petőfi Sándort azon alkotók közé, akikről minden embernek tudnia illik, s lehetőség szerint már egészen fiatal korától tisztában kell lennie a költő jelentőségével az által, hogy megtanulja annak egy-két, gyermekek által is elsajátítható versét. A mi családunkban két szülőm közül édesapám a kevésbé irodalmi beállítottságú fél. Ennek ellenére az ő számára is megvannak azok a versek és történetek, melyeket nagyra tart, s melyeknek ismeretét büszkén hangoztatja a saját környezetében és alkalomtól függően. Amikor először mentem haza azzal, hogy megint tanulnivaló verset kaptunk, és azt is elmondtam, kit tisztelhetünk ezúttal a szerzőben, elég hamar feltűnő érdeklődéssel jelent meg szobám ajtajában. Ekkor derült ki, hogy Petőfi nagy tisztelője, verseinek rajongója, és miközben mosolyogva ült le díványom szélére, már bele is kezdett az első versszak dallamos rímeibe azzal a biztos tudattal, hogy gyermekéből ettől a perctől kezdve váratlan irányból vált ki elképedést és lenyűgöződést. Valóban tátott szájjal hallgattam reál beállítottságú, mindenekelőtt sportért és az autókért rajongó édesapám előadását, és az iránta érzett tiszteletem és szeretetem minden pillanattal új magasságokba emelkedett.

„Tenger virág nyílik tarkán körülötte…” – kezdett bele a harmadik versszakba is, amikor szememmel követni kezdtem tankönyvem sorait, és hol izgatottan, hol drukkolva, hol elképedve állapítottam meg, hogy minden szó és betű a helyén van, hogy nem téved egyetlen rímnél sem, gondolkodnia sem kell, milyen szó következik. Később derült ki, hogy tanító nénije az első szakasz megtanulását követelte meg tőlük, s azt úgy kellett tudniuk, mint az „egyszeregyet”, ha álmukból felébresztik őket is. Aznap délután hármasban töltöttük az időt szobám csendjében, szüleim kényelmesen elhelyezkedtek a fotelekben, én pedig felolvasást tartottam nekik. Hol döcögősen, hol kisdiák módjára szinte szótagolva, hol magabiztosan, hol csodálkozva, ha éppen a szöveg tartalmára is figyelni tudtam. Ez volt életem első tudatos Petőfi élménye.

Ha jobban belegondolok, merült már fel verse korábbi életem során is, hisz Anyám tyúkja című híres sorait éppúgy szüleim ajkairól hallottam először, csak azzal kerültem jóval később tisztába, hogy ez a szavalat is nagy költőnk egyik alkotása. S persze ezt is meg kellett tanulnunk, de népszerűsége okán sokkal jobb szórakozás volt, mint a többi lírai mű. Ha jobban belegondolok, tulajdonképpen még ma is hatalmas megtiszteltetés lengi be az irodalomnak ezt az ágát, mert általa ismerik meg az egymásután következő generációk a rímek szépségét és költészet emelkedettségét, hisz lássuk be, már egészen kis korunktól kezdve ritmust és dallamot tanulunk általuk. Ugyanakkor olyan emberi nagyságok lépnek reflektorfénybe már gyermekkorunk könyveinek lapjairól is, akiket rég elfeledett volna az utókor, ha nem alkotnak ilyen csodákat. Tény és való, más volt még akár húsz, vagy csupán tíz évvel ezelőtt is a megtanulandó anyag mennyisége, így valóban fennállhatott az a lehetőség, hogy az elsajátított memoriterekre még idős korában is képes emlékezni az idősebb generáció. A „kevesebb több” elve nagyon is jól látszik érvényesülni, és meglátásom szerint nagyobb értéke is van. Így lehetséges az, hogy édesapám nem gondolkodik azon, mi a következő gondolatsor egy-egy versben, hanem szinte ütemesen mondja fel a megtanult strófákat, és büszke rá, hogy még idős kora ellenére is hibátlanul tudja. Ez bizony belőlem, s a fiatalabb generáció érdemesebb és értelmesebb tagjaiból is elismerést vált ki.

Így következett el az is, hogy csak meg kellett említenem a soron következő Petőfi művet, és címét meghallva szüleim azonnal egyszerre csaptak bele az ebédlőasztalnál ülve az „Egész úton hazafelé azon gondolkodám” kezdetű versbe. Akkor csak mosolyogtam, és mivel ebben az esetben már abban fázisban tartottam, hogy magam is elkezdtem a tanulását, mind együtt szavaltunk a levesestányérok fölött.

Sokszor eszembe jutott eddigi életem folyamán – legalábbis ha ilyen olyan okból felmerült tanulmányaim során –, hogy valóban Petőfi Sándornak kell lennie az egyik legnagyobb magyar költőnek, ha az ő nevének említésére mindenkinek, akit ismerek, eszébe jut egy verssor, mely tőle származik. Ebben a hitemben megerősített az is, amikor egyszer – szintén még gyermekéveimben – egy esküvőre voltunk hivatalosak, s az utána következő lakodalomban dalszövegként hallottam először a „Fa leszek, ha fának vagy virága” című verset, majd sok évvel később kiderült, hogy az újra és újra megzenésített alkotás Petőfi tollából származik. Így tehát lépten-nyomon összetalálkoztam vele, hozzátartozott iskoláséveimhez, és nagy szégyennek számított, ha március 15-én a Himnusz és a Szózat mellett, az ember megakadt a Nemzeti dal szavalásában, s nem tudta beleéléssel és hangosan kiáltani a versszakok végén ismétlődő lázadó, szabadságért kiáltó sorokat.

Sorolhatnám még hosszasan, mikor és milyen alkalomból idéztük meg a költő emlékét az évek során, mert akad példa nem kevés, amelyet a múlt ködéből felbukkanó emlékeimben őrizgetek. Kettő azonban kiemelkedik közülük talán azért, mert személyes, bensőséges érzések kapcsolódnak hozzájuk. Gimnáziumi éveim alatt másodszor is előkerült az irodalom órán a János vitéz. Hazaérve újra megemlítettem az otthoniaknak, hogy feladatul kaptuk a mű el- és felolvasását, mire édesapám a könyves szekrényhez lépett, és keresgélni kezdett a kötetek között. Édesanyám jelentős mennyiségű és minőségű könyvtárat gyűjtött össze hajadon korában, és ez a gyűjtemény később még inkább gazdagodott, miután összeházasodtak. Egész torony épült már a dohányzóasztal szélére, volt ott magyar- és külföldi szép- és szakirodalom is, és én éppen azon kezdtem tűnődni, hogy rászánom majd magam a tüzetesebb tanulmányozásukra, amikor egyszer csak előkerült egy szép nagy fűzöld album, melynek fekete fejlécén hatalmas fehér betűkkel ott állt a cím is. „Petőfi összes” – olvastam le a feliratot. Nahát! Ez eddig hogy a csudában nem került elő? Édesapám azzal magyarázta a könyv pihentetését, hogy szerinte nem voltam még elég érett arra, hogy egy ilyen értékes és komoly művet a kezembe adjon. Ez akkor visszatükrözte számomra, hogy mennyire nagy becsben tartotta a költő munkásságát, és így már nemcsak az első könyvtárban tett látogatásomon elhangzott figyelmeztetések szellemében vigyáztam a hozzám kerülő könyvek épségére, de édesapám fontosnak tartott véleménye és elvei alapján is, melyeket később magam is átvettem. Emlékszem, hogy első mozdulatként végigsimítottam a borítón, és úgy lapoztam fel a Petőfi összest, mintha legalábbis a Sínai hegyén Isten által kőbe vésett Tízparancsolatot érinthettem volna. Rögtön megkerestem a János vitézt, és naiv csodálattal állapítottam meg, milyen szépen ragyognak a sorok a fehér papíron a rájuk vetülő ragyogó napsütésben. Azon a délutánon ismét felolvasást tartottam. Előadásom belenyúlt az estébe is, s csak a vacsoraidő beállta vetett véget neki. Sorra került sok mű, élvezettel vetettem magam bele a János vitézen kívül, a Helység kalapácsa, Az egy estém otthon, az Anyám tyúkja, az Apostol, Az Alföld, a Füstbe ment terv, a Szeptember végén és a Falu végén kurta kocsma bemutatásába, és még sorolhatnám ezeken túl is hosszasan a költő legismertebb verseit.

Meglepő módon az azóta megboldogult irodalom tanárnőnk nem e remekművek közül keresett memoritert számunkra. Petőfi vers volt az is, amit ő adott ki megtanulás céljából két hetes türelmi idővel, de egy a kevésbé felkapottak közül. Mégis a legszebb volt még végtelen tragédiájával és szomorúságot árasztó emelkedettségével együtt is. Amikor otthon megemlítettem, csak édesanyám tartózkodott a szobában. Azok a percek örök emlékként maradnak meg tudatom fiókjában, mert ő mondta el ezt a költeményt, az első betűtől az utolsóig, egyetlen gondolatát meg nem hamisítva, átszellemülten, meggyőződéssel. A Jövendölés volt ez a gyönyörű mű, melyet az ő szájából hallani volt a legszebb, leghitelesebb. Azóta már édesanyám is elhagyta ezt a földi világot, de ő volt írói munkásságom magvetője, csíráztatója és leglelkesebb gondozója, aki segítette tanulmányaim előrehaladását is. Együtt mondta velem akkor ezt a verset, míg minden sora fejembe nem költözött, s talán azért ment olyan könnyedén, és szívemnek kedvesen ez a máskor oly nehézkes és körülményes folyamat, mert a rímekkel együtt átadta lelkesedését, rajongását, és legmélyebb tiszteletét is az irodalom iránt. Emlékezetes marad ez a vers azért is, mert soha máskor kezet azért nem nyújtottam magasba, hogy felmondhassak az iskolában egy memoritert. Édesanyám azonban úgy dicsért, annyira biztatott ékesszóló előadásomért, hogy bátorságot merítve, ezzel a verssel bizony megpróbálkoztam a jó jegy elérése érdekében. Meglepődött tanárom is, nem számított rá, hogy ezúttal én is megmutatkozom majd a jelentkezők között. Annyira elcsodálkozott, és talán meg is örült, hogy szemöldökét a magasba szöktetve hitetlenkedő hangsúlyba bújtatta a nevem. Ez nem sokat segített abban, hogy az önbizalmam jó vágányról induljon. A kocka azonban már el volt vetve, nem hátrálhattam meg. Borzasztóan lámpalázas voltam, ami szembeszökött hangom remegésén és szám kiszáradásának jól hallható jelén is. Mégis végigmondtam becsülettel. Akkor először és utoljára. Többször nem tettem ilyet. Legalábbis az iskolában nem. Otthon azonban sokszor szórakoztattam szüleimet egy-egy előadással, ott ahol biztonságban éreztem magam, ahol a lelkesedést nem fertőzte, romlasztotta meg a kamasztársaim furcsálló tekintete, ahol olyan előadást tudtam produkálni, mint egy színész. A jutalom érte, hogy még ma is, több évvel édesanyám távozása után hallom a hangját, ha eszembe jut, ahogyan kedvenc verseit mondja, vagy éppen olvassa, ahogy énekel, amilyen megbecsüléssel a könyveket a kezében tartja.

Petőfi tehát úgy érkezett meg az életembe, mint a család egy nagyra becsült barátja, mint régi ismerős, akit sokszor megidéztünk, és akit sosem lehet eléggé megismerni, mert rövid élete oly bőséges áldást hozott a hazai irodalomnak, amelyet csak azok mérhetnek fel igazán, akik olyan behatóan foglalkoznak életével és irodalmi munkásságával, ahogyan most én is tettem. Meglepő dolgokat lehet megtudni róla, és meglátásom szerint csekély dicsőséget nyújtunk, és ismerünk el a számára, ha csupán a forradalom költőjeként aposztrofáljuk. Jóval több volt ő ennél, ám lázadó, szenvedélyes természete, művészi kiteljesedése, és tehetsége mind abba az irányba terelgették személyét, hogy elsősorban a 48-as pesti események egyik főszereplőjeként és a segesvári csata résztvevőjeként emlegetjük. Számos más témában is jelesen alkotott, és magam is azt szeretem benne, amit sok szakirodalmi forrás és rajongó olvasó emleget előszeretettel hőn szeretett családommal egyetemben: azon költők közé tartozik, akiket az utca embere is megért, mert egyszerű nyelvhasználatában, világos kifejezésmódjában rejlik a nagyszerűsége. Egyértelmű, amit el kíván mondani, és azt mégis ékesszólóan, gazdag szókinccsel teszi. Magasra tett léc a nyomdokain lépni igyekvő írók és költők modern generációi számára.