bellAtristic

JÉGVILÁG

 

Hideg. Sietős léptek. Dermedt csend. Jégbe zárt világ. Lépteim nyoma fehér mintázatot hagy maga után a szűz hóban. Egyszínű az ég és a föld. A fák téli köntösben köszöntik a reggelt. A hópelyhek súlyától lehajló ágak között halkan szüremlik át az élet. Az őszi kopárság után a hó és a jég ajándékoz csipkeruhát a természetnek. Milliárdnyi jégkristály csüng a karcsú gallyakon. Olyan érzésem van, mintha az én arcom előtt is fátyol lebegne, mintha a szempillámon pihennének meg a hópelyhek. Pislogok, aztán nevetek egyet. Mindennapi csoda. A zúzmara a legapróbb résekben is helyet talál, s fehér díszét a tél aprólékos gonddal hordja szerteszét a szél szárnyán kavargó tánca közben, szédült mámorában.  

Szép. Mit szép! Lélegzetelállító! Megállok. Meg kell állnom. A látvány a lelkemig hat. Száguldozó gondolataim lelassulnak, s dermedtségre dermedtség a válasz. Úgy érzem, szívesen eggyé válnék ezzel a csenddel egy kis időre. Ettől a gondolattól egyszerre mélyen legbelül a félelem homályos ködének foszlányai kezdenek gomolyogni képzeletem színpadán, s a ködből egy koporsó körvonalai tűnnek elő. Összeszorul a szívem. Igen, talán ilyen lehet a halál. Dermedt néma csend. Aztán, mintegy belső parancsra, vagy ha úgy jobban tetszik, a lélek felszabadításáért megszólal az új hang a régi felett. Nem. Nem kell így lennie. Az új vágy, hogy valóban létezzen az újraszületés, felülír minden eddigit, száműz minden komor gondolatot tudatom rejtett zugaiból is.

Visszatérek a jégbe zárt világba, és már egészen másként látom. A lélegzetelállító szépség természetessé válik. Kezemet a híd fakorlátjára teszem. A hóbunda jeges kérge megtörik tenyerem alatt, a fehérség porként repdes a levegőben. Hányan állhattak már itt előttem, és hányan fognak még utánam hasonlóképpen merengve? Meddig lesz még itt ez a hely a fáradt utazó pihentető menedékéül? Elmúlt korok emlékképei sejlenek fel az ágak között. Fejkendős, batyus asszonyokat látok, akik a piacra sietnek portékájukkal. A fejedelem lovashintóval érkezik új otthonába a kaviccsal felszórt földúton. Mennyire más volt akkor az élet! Elképzelem, hogyan néznének ki a mai emberek a korabeli viseletben. Ők még együtt éltek. Nem csak egymás mellett, hanem egymásért.

Megborzongok. Elfordulok, és teszek az úton néhány lépést. A hó megroppan a talpam alatt. Újra megállok. Nem akarom, hogy a tökéletes csendet bármilyen nesz megzavarja. A kerten túl a város hangjai mégis eljutnak hozzám. Ha a padokra nem fizetett volna foglalót a tél, most leülnék, és nem törődnék a múló idővel. Szeretem ezt a helyet. A természet és a múlt éli itt örök nászát, s gyermekei, az utókor még ma is örömmel fogadja ajándékukat. Elmosolyodom. Olyan véglegesnek, öröknek tűnik ez a dermedt csipketáj, s mégis oly tünékeny. Tökéletes mű, az idő alkotta. A nagy művész a természetnek örök körfogást ajándékoz, de nekünk, embereknek csak ráncokat fest az arcunkra, s ősz hajszálakat a halántékunkra. Könyörtelenül őszinte és tehetséges mester, sokszor mégsem vesszük észre csodáit. Ebben rejlik zsenialitása, s nagyon szerencsés lehetsz, ha mégis képes vagy részesévé válni egy-egy pillanatra. Igen, érzem lelkem minden rezdülésével.

Mozdulatlanul állok. Kettős érzés kerít hatalmába. Elmémet és fantáziámat bágyadt bűvölet tartja fogva, lelkemben azonban az írás vágyának tiszta és fényes lángja lobban fel. Csak ámulok, szemem e múlékony kép minden apró részletét fogva akarja tartani, meg akarja jegyezni. Csodálom a mestert, s ő mintha minden apró jégkristályból pajkos bölcsen kacsintana rám. „Láttad ezt már sokszor. Mért vagy most meglepve?” „Láttam?- ajkam mosollyal válaszol a néma kérdésre – „Talán néztem, talán éltem benne. Sietős léptekkel, száguldó gondolatokkal átsuhantam felette. De még sosem láttam igazán. A lelkemmel. Nem vigyáztam megőrizni a tökéletességet.”

Most viszont szívembe jut az elmémben készült fénykép. Tükör egy nőről. Ott áll a jégvilágban. Fekete kabátja sötét foltként bontja meg a táj egységét. Mégis beleillik a fehér kristálykertbe, mert arca visszasugározza annak harmóniáját. Szemeiben megértés és nyugalom… s még valami. Ugyanaz a csillogás és tűzfény, melyet a hópelyheken csillant meg a lámpa fénye hideg téli alkonyokon.

A lélek tüzén át látom most a kert csodáit. Fáj a szépsége, de hadd fájjon. Gyógyító fájdalom ez, oly ritka pillanat. Múlt, jelen és jövő egyetlen szemrebbenésben olvad össze. Csak a most számít. Az írónő tolla próbálja megragadni, ott marasztalni a papíron, és csak rója és rója a sorokat azt remélve, hogy talán egy szó, egy mondat vagy egy gondolat magában rejti az olvasó számára azt a képet, amit ő lát.

Hogy lásd az én szememmel, érezd az én lelkemmel a múló, s értékes perceket. Az életet, mely ott vár a kapun túl, és rohanni kell hozzá. Indulok, tehát, de agyam megőrzi a téli kert képét. Egy pillanat még. Visszapillantok. Új mosoly születik. Töprengő, ébredező, rádöbbenő, megértő. Élet? Lehet. De vajon számomra melyik kép jelenti ezt a szót? Melyik a valódi? Költői kérdés, mely csak megerősítésre vár. Megteszem én. Bólintok. Tudom már jól. Mindkettő a részem, az érme két oldala. Jellemem. Örökségem.