Ezt most csak úgy itt hagyom... ezt is... 

SENKI

Nem hittem, hogy ilyen nehéz tudni lenni a szabadság? De szabadság ez egyáltalán? Vagy csak a látszata? Most úgy érzem, hogy csupán az. Megvoltak az okai, amiért itthon maradtam, és egyéni vállalkozó lettem. Ebben a formában tűnt a leglogikusabbnak szabadnak lenni manó számára, hogy ha bármi van, itt tudjak lenni, engem lehessen mozgatni. Ez mind szépnek és jónak tűnt kezdetben. Majd akad home office munka, nyelvórákat adok németül és angolul, és abból majd folyik be egy jó kis bevétel, ki lehet belőle fizetni a járulékokat. Így indult minden, és én rábólintottam…

Senki nem mondta azonban, hogy ilyen nehéz lesz.

„Mit sírsz, mit panaszkodsz folyton?” – látom a szemekben, és hallom a saját belső hangomat, amely feddőn szól rám, valahányszor megszólal bennem ott legbelül valami. Nem lehet elhallgattatni, egyre erősebb, egyre határozottabb, egyre sürgetőbb.

Mert:

Senki nem mondta, hogy lehet az élet másmilyen is, mint amilyen egykor volt, és azt el kell tudni viselni. El kell tudni viselni a szabadságot és a hozzá tartozó felelősséget, döntéskényszert, felnőttséget.

Senki nem mondta, hogy ez fizikai tüneteket fog okozni, hogy a vegetatív idegrendszer idővel majd bejelentkezik a legváratlanabb és kellemetlenebb módokon, és olyan tüneteket produkáltat a szervezettel, amelyek nemhogy elképesztenek, de egyenesen megrémítenek.

Senki sem mondta, hogy az önmegvalósítás ilyen nehéz lesz, hogy egy olyan időszakban kell majd vele próbálkozni, amikor minden boldog és boldogtalan ugyanazt a vágyat érzi magában, amit én. Azt mondják, a pandémia hozta ezt ki az emberekből. Az vette rá őket, hogy alkossanak, mert túl sok idejük lett, be voltak zárva, és nem maradt más út, hogy hallassák a hangjukat. Így mára valóban rengeteg költő és író van, és mind azt hiszik, hogy ezt valóban oda is írhatják a nevük mögé, mert itt-ott már megjelentek, és a család biztatja őket. Én sem vagyok ez alól kivétel, csak bennem egyre zsugorodik az ezt érintő önbizalom, és nem merném arra ragadtatni magam, hogy írónak aposztrofáljam magam. Tegye meg más, akinek tetszik az írásom.

Senki nem mondta, hogy ha az ember alkot, akkor azt nagyon kevesen fogják méltányolni. A közöny és a fásultság ma olyan mértékű, hogy hiába írom ki egy posztban: „Kérlek, jelezzétek a blogon, ha rendszeresen olvasói vagytok, hogy tudjam érdemes-e még csinálnom!” Vagy el sem olvassa senki, vagy átugrik rajta, nem foglalkozik vele. Milyen nehéz bármiféle megnyilvánulásra is reagálni. Milyen nehéz egy klikket tenni! Vagy kettőt. Van, aki rácsodálkozik, hogy írok/írtam. Van egy könyv, amelynek én vagyok a szerzője. Kicsivel több, mint egy éve jelent meg, emberek! Rengeteget posztoltam róla. De már ez is a mindegy kategória.

Senki sem mondta, hogy ha egyszer végre saját családom lesz, akkor ilyen kevés segítséget fogok kapni hozzá. „Miért nem tetted hamarabb?” – szólhat a kérdés több felől. Mert nem tudtam. Mert azt sem tudtam, hogy akit nekem rendelt a sors egyáltalán a világon van. Mert több és súlyosabb választott el tőle, mintsemhogy mi ketten hamarabb együtt lehettünk volna. Mert csoda volt, sorsszerű, ahogyan és amikor mi ketten egymásra találtunk. És ha a Jóisten is úgy akarja (no meg egy sor műértő ember), aki erről is lesz majd egy történet, és talán egyszer még napvilágot is lát. Egy mankóm van az életemet illetően: a szüleim nevelése, és ebben mind a ketten komoly érdemet tudhatnak magukénak.

Senki sem mondta, hogy amellett, hogy van egy édes kicsi Manócskám, ez hogy meg fogja változtatni az életemet. Igen, felelős lettem valakiért, akiről nap mint nap gondoskodni kell, akinek a kezét vagy nem tudom vagy nem akarom elengedni egyetlen pillanatra sem. Ugyanakkor mindent befolyásol, mindent felülír az ő létezése, és nincsen szabad perc, sem gondolat, sem cselekedet, amelyet ne kellene mérlegelni az ő igényeinek megfelelően. Lassanként öt éve nem aludtam ki magam, és minden napom egy részében megemlékezem édesanyámról, amikor eszembe jut, hogy éppúgy a töprengései részét képezte a „Mi a fenét főzzek ma?” – témakör, mint most nekem.

Senki sem mondta, hogy szét tud nyílni egy hasizom, amikor egy nő várandós lesz, és ha nem vigyáz, úgy is tud maradni még sokkal azután is, hogy világra hozta a gyermekét. Ettől aztán állandósul az a benyomás, amikor tükörbe néz, vagy mások látják, hogy örökösen áldott állapotban van. „Csak nem…?” – néznek rám félig örömködve, félig mintha bolond lennék. „Nem.” – vágom rá olyan hangsúllyal, hogy érteni lehessen belőle, többet nem akarok mondani, és ne kérdezz rá még egyszer. Az embert az is megváltoztatja, ha úgy dönt, saját tejével táplálja babáját, amíg képes rá. Nem kellemes úgy tükörbe nézni, ha azzal kell szembe sülnöm, hogy megnőttem olyan helyeken, amelyek egyáltalán nem komfortosak számomra, és mindössze hét éve volt, hogy teljesen másképp néztem ki.

Senki sem mondta, hogy eljön az az idő, amikor minden halottak napja fájni fog, jobban mint ahogy azt valaha is sejtettem. És ismétlem magam, de hét éve egyetlen perc vagy óra vagy nap alatt változott meg az életem, amikor édesanyám megvált ettől a földi világtól. Még ma is csak töprengek rajta, hogyan történt mindez, és egy valami változatlan az egészben: ma sem látom kristálytisztán, mi is történt abban az időszakban. Nem állíthatom, hogy két hét alatt ment el a kórházban. Hamarabb kezdődött a búcsúzása, de ezt is már csak utólag rakom össze magamban. Még most is világosan érzem azt a kétségbeesést, tátongó ürességet, amit azokban a percekben éreztem először, és onnantól kezdve folyamatosan, csak éppen kisebb-nagyobb mértékben, hogy most mi lesz nélküle. Élni nélküle? Hogyan?

Senki sem mondta el, mi legyen a következő lépés. Csak léptünk. Akárha szakadékba tettük volna. Nagy semmibe. Nélküle már semmi sem ugyanolyan. Pedig az utolsó időkben már nem is volt önmaga. Egy törékeny, elveszett lelkecske. Annak tűnt. Mégis néha az az érzésem, pontosan tudta, hogy eljött a vége, és tudatosan indult el felé. Én nem engedtem volna. Nem voltam rá felkészülve. Sosem. Sosem is lettem volna. És azóta is úgy érzem, mint akinek kirántották a lába alól a szőnyeget. Hiányzik. A szeme melege, a puha ölelése, a biztató szavai, a lénye.

Senki nem mondta, hogy valóban eltávolodok majd egyszer a szülővárosomtól, és azoknak az embereknek a nagy részétől, akik egykor a világomat jelentették. Üres most nagyon sok minden, és már nem is fog megtelni tartalommal, vagy ha igen, az Manónak lesz köszönhető, aki belakja a teret. Aki integet az urnatemplomnak, amikor arra megyünk kocsival, mert tudja, hogy ott alszik szerencsi nagyi az angyalok között, és aki Papó játszóterének hívja az utcánk végében lévő szabadidőparkot, amely nekem sosem bírt jelentőséggel.

Végül pedig senki sem mondta, hogy ennyire vágyom majd az anyagi függetlenségre. Azt hittem, nekem a pénz  nem fontos, míg az élet meg nem tanít most arra, hogy nem kell azt halmozni, de azért jó, ha van megnyugtató mennyiség a számlámon. Hogy kell az önálló jövedelemszerzés, mert attól érzem magam értékes, hasznos embernek. Nem, a pénz nem minden. De próbálj csak meg nélküle vagy kevésből élni! Hidd el, nagyon fog fájni, főleg, ha egyébként egy tevékeny ember vagy. Én az vagyok. Bennem komoly tüzeket gyújt, ha olyan munkát végezhetek, ami örömet okoz, és van eredménye. Éppen ez a baj. Mert ilyen nem sok van. Ami van, az pedig nem váltja ezt be. Nem a munkálkodással van az elsődleges gond, hanem az idővel. Az muszáj most, hogy rugalmas legyen. Ez a kombináció pedig szinte lehetetlen.

És hiába nem mondtak el nekem sok mindent, ahogyan meglehet, másnak sem, és ezért nem is kellene ömlengenem. Mégsem tudom feladni. Mert éppúgy jön a következő lélegzetvétel, lépés vagy pillanat minden nehéz helyzetben, hiába szeretnék egyszerűen csak magamba zuhanni, és nem állni fel jó darabig. Nincs ilyen alternatíva. Úgyhogy én itt leszek, és amikor borul a bili, megtelik az élménykosár vagy történik valami papírra kívánkozó, jövök, és zúdítom. Aztán majd lesz vele valami. Elbírja a tárhely és a terrabájt.

Szép napot mindenkinek!

 

KÖNYVAJÁNLÓ

Fábián Janka: Ida titkai ÉS Bán Mór: Kastély ajándékba

Ebben a könyvajánlóban egyszerre két művet is szeretnék a kedves Olvasók figyelmébe ajánlani. E két alkotás nem véletlenül kerül egy bejegyzésbe. Érzésem szerint nagyon reflektálnak egymásra, ha úgy tetszik témájukat és szereplőiket tekintve is fedésben vannak.

Sokak kedvelik a Sissi korszakot, Erzsébet királyné idejét, amely rengeteg regény és film témájául szolgált már. Felmerülhetne a kétség, nem unalmas-e már ez a korszak, de mindenkit megnyugtatok, aki a kezébe veszi ezt a két regényt, remek olvasmányokat tarthat benne.

Néhány nap alatt olvastam el mindkettőt, és letehetetlennek bizonyultak. Szórakoztató és nagyon olvasmányos mindkettő, és mélyebb történelmi betekintést nyújtanak, ugyanakkor kicsit elmerülhetünk egy elmúlt kor magyar társadalmi viszonyaiban is, szinte ott érzi magát az ember.

Fábián Jankára, mint kortárs szerzőnőre már korábban is kíváncsi voltam, és egyáltalán nem csalatkoztam, biztosan fogok még olvasni tőle. Nagyon szépen, igényesen ír, élvezet olvasni a történetet, még ha van is benne némi édesbús cselekményszál is, az is jól áll neki. És hát, ilyen az élet. Az önmagát megvalósítani akaró főhősnő felbukkan a múlt századokból (Sissi idejéből) és a jelenben is. Merthogy e két idősík között lépeget ide-oda, és nagyon jól csinálja. Érzésem szerint így hozza még közelebb a mai kor emberéhez a múltat, amely így is, úgy is nagyon érdekes.

Ferenczy Ida, Sissi, Ferenc József és Andrássy gróf felbukkan Bán Mór könyvében is, sőt ők a főszereplői egy olyan korszaknak, amelyben éppen alapvető változások indulnak meg Európa, azon belül Magyarország, Ausztria és egyéb Habsburgok által érintett nemzetek életében. És mindennek gyújtópontjában Sissi áll, előtérbe hozva a magyar szemszöget. Ez volt az író szándéka. Úgy mutatni be ezt a korszakot, ahogy még nem született róla írás. Nagyon érdekes volt. Ez a könyv felébresztette bennem a kíváncsiságot az író többi munkája iránt is, mint például a Hunyadi-sorozat.

Mindkét könyvben jelen vannak igen jelentős szerelmi szálak is. Van, amelyiknek mélységét, kibontakozását csak feltételezi az utókor, mint ami Sissi és Andrássy gróf között volt. Affelől teljesen biztosak lehetünk, hogy mély érzelmek kötötték őket egymáshoz, ám hogy ez a szerelem beteljesült-e, nos, mindenki higgyen, amit szeretne. Abban a korban, különösen a legfelsőbb arisztokrácia körében, és még inkább a királyi/császári családban szóba sem jöhetett válás vagy viszony, nagyon súlyos következményeket vont volna maga után. Az álmodozást azonban nem tilthatta meg senki, a szívnek pedig nehezen lehetett parancsolni.

Az Olvasó mégis megelégszik azzal, ami a könyvben áll, mert az is szép, jóleső, emelkedett. Nem tudtam előre, hogy ennyire hasonlatos lesz egymáshoz e két könyv bizonyos szegmenseiben, de örülök, hogy egymás után olvastam őket. Az pedig csak még inkább mosolygásra bírt, hogy Bán Mór könyvéhez Fábián Janka írt ajánlást, amely egyenesen a hátsó borítón olvasható.

Jó szívvel ajánlom mindkét művet a kedves Olvasók figyelmébe!

 

KÖNYVAJÁNLÓ

Frank Herbert: A Dűne

Előre bocsátom, eddig nem voltam sci-fi rajongó. Sőt, eléggé távol állt tőlem ez a műfaj. Azért határoztam el, hogy beleolvasok ebbe a könyvbe, mert volt néhány olyan plattform, ahol szembejött velem a nyáron a történet legújabb feldolgozása többek között olyan hírességek, mint Timothėe Chalamet, Zendaya, Javier Bardem, Jason Momoa és Christpher Walken főszereplésével. És azt kell mondanom, felkeltették az érdeklődésemet.

Alapjában véve olyasféle benyomást tett rám az előzetes, mint a Star Wars. Sötét, nyomasztó jövőbeli világ, amelyben mégis súlyos, nagy volumenű események következnek egymás után. Szokatlan minden, a környezet, amelyben játszódik, a ruhák, az emberek. Már ha egyáltalán emberek. Valamit meg lehet sejteni a mibenlétükről, de nem sokat. Nagy-nagy rejtély.

Aztán elmentem a könyvtárba, és megkerestem. Akkor szembesültem vele, hogy nem egyetlen könyv, de egy egész sorozat rejti ezt az eposzszerű történetet, amely sok szálon fut, míg végül egyetlen egyben egyesül. Nem maradunk a Földön, kilépünk az Univerzumba, és utazunk a bolygók között. Leegyszerűsítve így kezdeném.

Igen ám, de miért lenne ennyire könnyű? A Dűne főcselekménye az Arrakis bolygón játszódik, ahol semmi sem az, aminek első pillanatban látszik. Nagyon érdekesen bontakozik ki a cselekmény, és közben gyakorlatilag megismerünk egy másik kultúrát a maga nyelvhasználatával. Egy kitalált világnak tűnik, de olyan határozottsággal van felépítve, hogy felmerül a gyanú, valahonnan összeszedte mindezt a szerző. Az elején azt hittem, mással sem fogom tölteni az időt, minthogy minden idegen kifejezésnek utánanézzek, és már előre láttam, hogy ezért fogom letenni a könyvet. Aztán megtaláltam a terminológiát a végén, és ahogy fokozatosan megismerkedtem a fogalmakkal, úgy kezdett még jobban érdekelni a dolog.

Arra is rájöttem közben, hogy van valamiféle párhuzam a mi világunk fogalmai és az övék között, és a szövegkörnyezet is olyan míves, hogy tulajdonképpen ezek alapján is meg lehet sejteni a szavak értelmét. Igencsak kidolgozott könyv, egy civilizációt érintő több témát is igen átgondoltan ír le, elképesztő gondolatmeneteket rejt. Igen, akadt némi probléma az évszámok és időbeliség helyes egyeztetésével, amelyre itt-ott fel is hívták a figyelmet a könyv újbóli kiadásának szerkesztői, de ezúttal nem lehetett nem megbocsátani ezt a tévedést, miután minden mást olyan lenyűgöző pontossággal ábrázol.

Mit csinál egy nép vagy akár egy civilizáció, ha olyan környezetben kell élnie, ahol gyakorlatilag nincs víz? Vannak, akik ebbe születnek, és vannak, akik beleérkeznek. Hatalmas a mentalitásbeli különbség, és a kultúra, a szokások, az élet rendje is e szerint épül fel. Módszereket, technikákat kell kidolgozni és a használni, hiszen ettől a ténytől még az emberi szervezet igényli a vizet, nem is akármilyen mértékben. És erre épül fel a vallás, a hétköznapok, az egész élet.

Apropó, ha már vallás. Ez a másik elképesztő dolog ebben a könyvben. A spiritualitás, a mentális és pszichés technikák tudása sarkalatos tulajdonsága az egyes szereplőknek, és nem is akármilyen szinten mozognak benne. Itt és most nem írom le mindazt, amit erről a könyvben olvastam, de nagyon érdemes elmélyülni benne, milyen szinten tudnak benne mozogni embereink, és ez mennyiben határozza meg az életüket.

Főszereplőnk a neveltetésének és vele született adottságainak köszönhetően jóval magasabb szinten van a mentális technikák tudását tekintve, mint bárki. Az egyetlen probléma még kezdetben, hogy fiatal, néhány tekintetben tapasztalatlan. Mégis. Az egyik legfőbb próbatétel során, amelynek az a fő célja, hogy megállapítsa, valóban ember-e, úgy állja ki a halálos feladatot, ahogy sem előtte, sem utána senki. Miért merül fel egyáltalán, hogy ember-e? I. sz. 10 000 után vagyunk. Messze túl a robotika csúcstechnológiai fejlődésén. Szinte minden tudományág magas szintre fejlődött. Utaznak a világegyetemben. A mentális technikák is magas szinten állnak, amikor a Hang használatával a beavatottak befolyásolni tudnak másokat, uralkodni tudnak az elméken. Paul pedig meg is teszi több ízben, s nemcsakhogy nem hal bele a próbatétélbe, de ragyogóan helyt áll benne. Hogy hogyan, abból ízelítő található a You Tube-on, a könyvben pedig részletes leírás. Mindkettőt érdemes megnézni, áttanulmányozni.

Még egy szálat kiszakítva a jelenetek közül, meg kell említenem a homokférgek megjelenését. Hatalmas állatok, monumentálisak. Ilyen a szerepük is. Az emberek rettegnek tőlük, legalábbis azok, akik csak hébe-hóba kerülnek közelebbi kapcsolatba velük. Menekülni kell előlük, mert pusztítóak, mindent elnyelnek, amiben veszélyt látnak. A filmelőzetes is úgy mutatja be őket, hogy az embernek borsódzik tőlük a háta. Egészen addig, amíg fel nem bukkan a történet során egy népcsoport, név szerint a fremenek, akik egészen döbbenetes dolgot képesek művelni a ezekkel a hatalmas állatokkal. Meglovagolják őket… 

Mindent egybevetve engem megfogott a könyv, és elárulom, hogy van néhány olyan aspektus, amelyekről nem írtam, mert akkor ez egy nagyon hosszú könyvajánló lenne, és nem is tudnám úgy visszaadni a tartalmat, ahogy azt a történet megérdemelné. De biztosíthatok mindenkit, hogy a filmhez nagyon jól jönnek a könyv mélységei, és bravúros gondolatmenetei. Jobban érthető az egész, és olykor sokat segít, ha az ember mögé láthat a dolgoknak. Aztán persze jöhet a nagystílű látványvilág is. Ajánlom tehát az elolvasását, és bizton állíthatom, hogy igen érdekes világba csöppen majd az olvasó, amely garantáltan kiszakítja a hétköznapokból.

A történet többi kötetének ajánlója is várható a jövőben!