bellAtristic

 

Ezt most csak úgy itt hagyom... ezt is... 

SENKI

Nem hittem, hogy ilyen nehéz tudni lenni a szabadság? De szabadság ez egyáltalán? Vagy csak a látszata? Most úgy érzem, hogy csupán az. Megvoltak az okai, amiért itthon maradtam, és egyéni vállalkozó lettem. Ebben a formában tűnt a leglogikusabbnak szabadnak lenni manó számára, hogy ha bármi van, itt tudjak lenni, engem lehessen mozgatni. Ez mind szépnek és jónak tűnt kezdetben. Majd akad home office munka, nyelvórákat adok németül és angolul, és abból majd folyik be egy jó kis bevétel, ki lehet belőle fizetni a járulékokat. Így indult minden, és én rábólintottam…

Senki nem mondta azonban, hogy ilyen nehéz lesz.

„Mit sírsz, mit panaszkodsz folyton?” – látom a szemekben, és hallom a saját belső hangomat, amely feddőn szól rám, valahányszor megszólal bennem ott legbelül valami. Nem lehet elhallgattatni, egyre erősebb, egyre határozottabb, egyre sürgetőbb.

Mert:

Senki nem mondta, hogy lehet az élet másmilyen is, mint amilyen egykor volt, és azt el kell tudni viselni. El kell tudni viselni a szabadságot és a hozzá tartozó felelősséget, döntéskényszert, felnőttséget.

Senki nem mondta, hogy ez fizikai tüneteket fog okozni, hogy a vegetatív idegrendszer idővel majd bejelentkezik a legváratlanabb és kellemetlenebb módokon, és olyan tüneteket produkáltat a szervezettel, amelyek nemhogy elképesztenek, de egyenesen megrémítenek.

Senki sem mondta, hogy az önmegvalósítás ilyen nehéz lesz, hogy egy olyan időszakban kell majd vele próbálkozni, amikor minden boldog és boldogtalan ugyanazt a vágyat érzi magában, amit én. Azt mondják, a pandémia hozta ezt ki az emberekből. Az vette rá őket, hogy alkossanak, mert túl sok idejük lett, be voltak zárva, és nem maradt más út, hogy hallassák a hangjukat. Így mára valóban rengeteg költő és író van, és mind azt hiszik, hogy ezt valóban oda is írhatják a nevük mögé, mert itt-ott már megjelentek, és a család biztatja őket. Én sem vagyok ez alól kivétel, csak bennem egyre zsugorodik az ezt érintő önbizalom, és nem merném arra ragadtatni magam, hogy írónak aposztrofáljam magam. Tegye meg más, akinek tetszik az írásom.

Senki nem mondta, hogy ha az ember alkot, akkor azt nagyon kevesen fogják méltányolni. A közöny és a fásultság ma olyan mértékű, hogy hiába írom ki egy posztban: „Kérlek, jelezzétek a blogon, ha rendszeresen olvasói vagytok, hogy tudjam érdemes-e még csinálnom!” Vagy el sem olvassa senki, vagy átugrik rajta, nem foglalkozik vele. Milyen nehéz bármiféle megnyilvánulásra is reagálni. Milyen nehéz egy klikket tenni! Vagy kettőt. Van, aki rácsodálkozik, hogy írok/írtam. Van egy könyv, amelynek én vagyok a szerzője. Kicsivel több, mint egy éve jelent meg, emberek! Rengeteget posztoltam róla. De már ez is a mindegy kategória.

Senki sem mondta, hogy ha egyszer végre saját családom lesz, akkor ilyen kevés segítséget fogok kapni hozzá. „Miért nem tetted hamarabb?” – szólhat a kérdés több felől. Mert nem tudtam. Mert azt sem tudtam, hogy akit nekem rendelt a sors egyáltalán a világon van. Mert több és súlyosabb választott el tőle, mintsemhogy mi ketten hamarabb együtt lehettünk volna. Mert csoda volt, sorsszerű, ahogyan és amikor mi ketten egymásra találtunk. És ha a Jóisten is úgy akarja (no meg egy sor műértő ember), aki erről is lesz majd egy történet, és talán egyszer még napvilágot is lát. Egy mankóm van az életemet illetően: a szüleim nevelése, és ebben mind a ketten komoly érdemet tudhatnak magukénak.

Senki sem mondta, hogy amellett, hogy van egy édes kicsi Manócskám, ez hogy meg fogja változtatni az életemet. Igen, felelős lettem valakiért, akiről nap mint nap gondoskodni kell, akinek a kezét vagy nem tudom vagy nem akarom elengedni egyetlen pillanatra sem. Ugyanakkor mindent befolyásol, mindent felülír az ő létezése, és nincsen szabad perc, sem gondolat, sem cselekedet, amelyet ne kellene mérlegelni az ő igényeinek megfelelően. Lassanként öt éve nem aludtam ki magam, és minden napom egy részében megemlékezem édesanyámról, amikor eszembe jut, hogy éppúgy a töprengései részét képezte a „Mi a fenét főzzek ma?” – témakör, mint most nekem.

Senki sem mondta, hogy szét tud nyílni egy hasizom, amikor egy nő várandós lesz, és ha nem vigyáz, úgy is tud maradni még sokkal azután is, hogy világra hozta a gyermekét. Ettől aztán állandósul az a benyomás, amikor tükörbe néz, vagy mások látják, hogy örökösen áldott állapotban van. „Csak nem…?” – néznek rám félig örömködve, félig mintha bolond lennék. „Nem.” – vágom rá olyan hangsúllyal, hogy érteni lehessen belőle, többet nem akarok mondani, és ne kérdezz rá még egyszer. Az embert az is megváltoztatja, ha úgy dönt, saját tejével táplálja babáját, amíg képes rá. Nem kellemes úgy tükörbe nézni, ha azzal kell szembe sülnöm, hogy megnőttem olyan helyeken, amelyek egyáltalán nem komfortosak számomra, és mindössze hét éve volt, hogy teljesen másképp néztem ki.

Senki sem mondta, hogy eljön az az idő, amikor minden halottak napja fájni fog, jobban mint ahogy azt valaha is sejtettem. És ismétlem magam, de hét éve egyetlen perc vagy óra vagy nap alatt változott meg az életem, amikor édesanyám megvált ettől a földi világtól. Még ma is csak töprengek rajta, hogyan történt mindez, és egy valami változatlan az egészben: ma sem látom kristálytisztán, mi is történt abban az időszakban. Nem állíthatom, hogy két hét alatt ment el a kórházban. Hamarabb kezdődött a búcsúzása, de ezt is már csak utólag rakom össze magamban. Még most is világosan érzem azt a kétségbeesést, tátongó ürességet, amit azokban a percekben éreztem először, és onnantól kezdve folyamatosan, csak éppen kisebb-nagyobb mértékben, hogy most mi lesz nélküle. Élni nélküle? Hogyan?

Senki sem mondta el, mi legyen a következő lépés. Csak léptünk. Akárha szakadékba tettük volna. Nagy semmibe. Nélküle már semmi sem ugyanolyan. Pedig az utolsó időkben már nem is volt önmaga. Egy törékeny, elveszett lelkecske. Annak tűnt. Mégis néha az az érzésem, pontosan tudta, hogy eljött a vége, és tudatosan indult el felé. Én nem engedtem volna. Nem voltam rá felkészülve. Sosem. Sosem is lettem volna. És azóta is úgy érzem, mint akinek kirántották a lába alól a szőnyeget. Hiányzik. A szeme melege, a puha ölelése, a biztató szavai, a lénye.

Senki nem mondta, hogy valóban eltávolodok majd egyszer a szülővárosomtól, és azoknak az embereknek a nagy részétől, akik egykor a világomat jelentették. Üres most nagyon sok minden, és már nem is fog megtelni tartalommal, vagy ha igen, az Manónak lesz köszönhető, aki belakja a teret. Aki integet az urnatemplomnak, amikor arra megyünk kocsival, mert tudja, hogy ott alszik szerencsi nagyi az angyalok között, és aki Papó játszóterének hívja az utcánk végében lévő szabadidőparkot, amely nekem sosem bírt jelentőséggel.

Végül pedig senki sem mondta, hogy ennyire vágyom majd az anyagi függetlenségre. Azt hittem, nekem a pénz  nem fontos, míg az élet meg nem tanít most arra, hogy nem kell azt halmozni, de azért jó, ha van megnyugtató mennyiség a számlámon. Hogy kell az önálló jövedelemszerzés, mert attól érzem magam értékes, hasznos embernek. Nem, a pénz nem minden. De próbálj csak meg nélküle vagy kevésből élni! Hidd el, nagyon fog fájni, főleg, ha egyébként egy tevékeny ember vagy. Én az vagyok. Bennem komoly tüzeket gyújt, ha olyan munkát végezhetek, ami örömet okoz, és van eredménye. Éppen ez a baj. Mert ilyen nem sok van. Ami van, az pedig nem váltja ezt be. Nem a munkálkodással van az elsődleges gond, hanem az idővel. Az muszáj most, hogy rugalmas legyen. Ez a kombináció pedig szinte lehetetlen.

És hiába nem mondtak el nekem sok mindent, ahogyan meglehet, másnak sem, és ezért nem is kellene ömlengenem. Mégsem tudom feladni. Mert éppúgy jön a következő lélegzetvétel, lépés vagy pillanat minden nehéz helyzetben, hiába szeretnék egyszerűen csak magamba zuhanni, és nem állni fel jó darabig. Nincs ilyen alternatíva. Úgyhogy én itt leszek, és amikor borul a bili, megtelik az élménykosár vagy történik valami papírra kívánkozó, jövök, és zúdítom. Aztán majd lesz vele valami. Elbírja a tárhely és a terrabájt.

Szép napot mindenkinek!