bellAtristic

 

NŐI PAPUCS

Amióta csak az eszemet tudom, mindig akadt dolog bőven az anyai nagyanyám kertjében. Az is rendszeresen előfordult, hogy az éppen esedékes munka nem az utána maradt ház jelenlegi lakójának keze által végeződött el, hanem az én dolgos édesapám vette át az intézkedést. Tette ezt olyan okból kifolyólag, hogy mi laktunk a legközelebb az idős anyósához, miután megkaptuk a kert végében lévő házhelynyi telket, s azon építkeztünk. Így mindösszesen egy keskeny, ámde annál időtállóban megépített járda választotta el egymástól a két otthont. Édesanyám járt rajta leggyakrabban gondozást egyre inkább igénylő anyukájához, hordta neki a hol általam, hol saját maga készítette finomságokat, vagy éppen a vasárnapi ebédet.

Édesapám sok tennivaló kapcsán eljárt a háza körül, kőműves szakmájának tudománya szépítette, újította az öreg, verandás házat. Így vezethetett fel az évek múlásával újonnan épített lépcsősor a bejárai ajtóhoz, új oszlopsor tartotta az udvar felé néző tornácot, és még az olyan nagy újítások, mint az angol WC házba történő beszerelése előtt egy takaros kis illemhely is épült a kert felénk eső végében. A régi, rozoga bódé egy darabig még őrizgette a cirokseprűt és a hólapátot, de nagyanyám ezen kívül már nem használta eredeti rendeltetésének megfelelően. Egyik fia földet hordott bele betakarás és szagtalanítás céljából, aztán deszkát szegezett a nyílásra, hogy a macskák se tudjanak beleesni.

A közvetlen közelében, már a mi telkünkön édesapám kamrát, az alá pedig pincét épített. A két kis épületet egy méter széles rés választotta el egymástól, itt lehetett a legjobban átlátni a szomszédhoz. Ám nem csak emiatt volt jelentősége ennek a kis rejteknek, több célja is volt, hogy be lehessen oda menni. Gyermekkorom emlékei között szerepel, milyen remek búvóhelyként szolgált, hiszen be lehetett surranni még a régi illemhely háta mögé is, így ha az éppen aktuális hunyó gyanút fogott, hogy ott rejtőzhet valaki, akkor tovább lehetett iszkolni, nem találtak meg azonnal. A másik, ennél is fontosabb rendeltetése az volt, hogy itt lehetett biztonsággal megetetni a macskákat, ha volt gazdájuk, ha nem, mert egy idő után már apró hívásra is megjelentek tudván, hogy itt biztosan vár rájuk valami finom falat.

Gyermekkorom egyik fő vonulata finnyásságom átka volt, nem sokféle ételt lehetett lekönyörögni a torkomon, míg a helyi körzeti orvos megváltó kanalas orvosságot nem írt a bajra, és onnantól kezdve javult a helyzet. Akkoriban viszont gyatra étvágyam következményét a környékbeli macskák tapasztalták meg, ami olyan méreteket öltött, hogy édesapám nem tudta mivel magyarázni elszaporodásukat a kertben és a ház körül. Mondanom sem kell, nem örült neki. A veteményes minden tavasszal és tulajdonképpen nyáron is úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Ott volt a nyomuk mindenhol, a kikapart ágyásokban, és a kihevert paradicsomtöveken, amelyeket rendszeresen megkapáltunk, hogy jobban beszívja körülöttük a föld a vizet. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy a tövek körül a talaj hűvösebb és puhább lett, ideális sziesztahely a kánikulában pihegő lustaságoknak.

Egy éven aztán kiderült, hogy nem csak én hordom a finomságokat előszeretettel a rejtekhelyre. Rég rátalált nagyanyám, néhány unokatestvérem és néném is, nagy a rokonság anyai ágon. A rejtekhez vezető út viszont többnyire poros vagy sáros volt. Én a világ minden kincséért sem fedtem volna fel ezt az aprócska bosszúságot, úgy fogtam fel, hogy a nem kívánt ételtől való megszabadulásnak cipő vagy papucs tisztogatás a jól szabott ára. Egy idő után viszont a többiek egyre inkább hangot adtak ennek a kellemetlenségnek. Megoldás azonban nem akadt, de legalábbis senki sem vállalkozott rá. Egészen addig így volt ez, míg édesanyám meg nem hallotta a panaszt, és fejében máris össze nem kötötte a szükséges teendőt édesapám ezermesteri tudományával. Néhány napig törte a fejét, miként vezesse elő a család kérését oly módon, hogy a macskák etetésének szükségessége még véletlenül se merüljön fel férjében. Ismerte ő jól a hozzájuk fűződő viszonyát. Kibékíthetetlen ellentét volt ez, melyet csak még jobban elmélyített volna egy ilyen abszurd kérés. Hogy még jobban szoktassuk ide őket? Hja, kérem, ennél jobban már nem is lehetne talán.

Egy szép napon aztán végül a szomszéd néni oldotta meg a dolgot akaratán kívül. Napsugaras, langyos délután volt, amikor mindenki kint tett-vett a saját portáján. Nagyanyám, aki akkor még jobban tudott járni, szintén kertjében töltötte az idejét, amikor kiáltást hallott.

­–Juliska! Gyere már egy percre! Adok neked vetőmagot, látom nem keltek ki az őszirózsáid.

–Köszönöm, Marika, mindjárt megyek! – hangzott a válasz, és már szaporáztak is a léptek a rejtekhely felé. Előző nap esett egy kis eső, némi sár borította az árnyas földet a két házacska között. Odafelé nem volt még semmi baj, hanem visszajövet tehetetlen sikoltás és tompa puffanás hangzott fel. Nagyanyám elcsúszott az egyenetlen földön. Szaladt is mindenki, aki tehette, édesanyám ért oda legelőbb, hogy felsegítse az idősödő asszonyt. Aggódva vettük szemügyre, nem esett-e komolyabb baja, aztán kétfelől kísértük be a nagyházba.

 

Akkor már nem is kellett mondani semmit az én mindent látó, mindent figyelő édesapámnak, homlokráncolva, szemöldökét összehúzva vette vizsgálat alá a baleset helyszínét. Aztán szépen, kérés nélkül terv készült a fejében, és a következő napokban munkához is látott. Előkészítette a terepet, gyakorlott kézzel egyengette, tisztította meg a földet, betont kevert, munkásruhát húzott, és néhány órára eltűnt a rejtekben. Mikor végzett, csak annyit mondott:

–Egy-két napig járjatok egymáshoz a bejáraton át, erre még nem lehet rálépni!

Még csak azt is megcsinálta, hogy néhányszor meglocsolta vízzel a száradó betont, hogy ha már munka készült, hát alapos is legyen. Hogy közben volt azért valaki, aki a macskákra is ügyelt, az csak jóval később derült ki.

 

Sok éve már ennek a történetnek, szereplőinek egy része idő közben az angyalok közé emelkedett, onnan vigyáz szeretteire. Elkerültem szeretett otthonomból, ki a nagyvilágba, a főváros egyik kerületébe. Hazajárok azonban családommal, amilyen gyakran csak tudok. Az ünnepekre, jeles napokra, évfordulókra legfőképpen. Nem volt ez máshogy idén, Halottak napján sem. Ez különösen emlékezetes időszaka az évnek, már önmagában azért is, mert azokra gondolunk, akik már nincsenek velünk. Az én családomban néhány évvel ezelőtt vált még komorabbá ez a néhány nap, mert édesanyám ekkor költözött az angyalok közé. Fájdalmas volt eleinte, tépte az érzés a mellkasunkat, gyűjtötte a könnyeinket. Idővel aztán megcsendesült a gyász, tudomásul vettük, hogy nem lehet rajta változtatni.

 

Úgy mentek a napok, ahogy minden évben, mécsest és virágot vettünk édesapámmal, és készültünk a temetőlátogatásra. Aznap délután még kimentem a kamrába, ahol a virágokat tartottuk, hogy lássam, minden rendben van-e. Pár perc múlva csatlakozott hozzám apám is.

–Szépek. Csak kibírják holnapig. – jegyezte meg.

–Nem lesz semmi gond. – feleltem minden meggyőződés nélkül, mint mindig, hisz a sziromhullás megakadályozására nem tehettünk semmit, a gyönyörű, hatalmas fejű virágok viszont minden évben egyre többe kerültek.

Már éppen vissza akartunk menni a házba, amikor apám még benézett a két épület közé, a rejtekbe.

–Egy ideje már nem hallom a szomszéd kutyáját. Megnézem, mi a helyzet.

–Megyek én is – szóltam utána.

 

Szürke volt akkor az idő, délután a nap már lemenőben. Még szürkébb a két házikó közti keskeny résben, de azért élével csak elfértünk valahogy. Kutya sehol, meglehet a család elutazott valahová, s vitte őt is. Ahogy kémleltük a szomszéd kertet, megbotlottam valamiben.

–Mi az? Vigyázz, hová lépsz! – szólt rám édesapám a régi, gyermekmegrovó hangján.

–Jól van, nincs semmi baj. Van itt valami a földön. – feleltem szintén a régi ellenkező hangomon. Hiába próbáltam azonban félresöpörni, nem mozdult a dolog semerre. Ekkor tapintottam ki, hogy nem is a föld fölött van az a valami, hanem benne a betonban.

Most már kíváncsi lettem. Elővettem a mobiltelefonomat, hogy megvilágítsam a félhomályt. A fény egy jellegzetes nyomra esett, egy papucs nyomára.

–Hát ez meg? – nézett oda apám elhűlve – Ki járkálta össze? Te voltál? Ez még akkor lehetett, amikor friss volt a beton. Mondtam, hogy ne gyertek ide egy darabig!

–Én nem jártam itt sem akkor, sem később. – feleltem értetlenül. Aztán úgy jött a felismerés, mint a villámcsapás. – Én nem, de anya igen!

–Az nem lehet! Ő is tudta, hogy nem lehet… – ekkor elakadt apám szava. Jól ismertem már ezt a hangot az elmúlt pár évből, amikor édesanyám szóba került köztünk. Rekedtté válva érződött belőle a bicsaklás, ahogy a felindultságtól gombóc szorította össze apám torkát, és olyankor már nem is volt mit mondani. Édesanyám nyoma tisztán rajzolódott ki a betonban, a jellegzetes asszonypapucs karcsú körvonala a kerítés irányába mutatott, és arról árulkodott, hogy valamiért anyu nem tartotta be az intő szót. Én azonban elég hamar tudni véltem az okot. Apám még mindig tétován állt a szűk folyosóban, nem lehetett tudni, hogy a miérten töpreng, vagy az emlékek tartják fogva. Úgy éreztem, ki kell őt húznom a jelen pillanatba, ezért megszólaltam:

–Biztosan a macskák miatt…

–Hát persze, hogy a macskák miatt! – vágta rá azonnal, majd hozzátette – Ez jellemző anyádra. Amikor ott volt a kutya a saját portánkon…

–Igen, de annak te adtál enni. – feleltem csendesen. Édesapám rám nézett, hirtelen akart revansot, de nem talált olyan gyorsan, mint szeretett volna. Végül elűzte az árnyakat egy büszke mosollyal. – De jól is volt tartva!

 

Aztán karon fogott, és kimentünk, vissza az udvarra. Lecsengőben volt már a döbbenet és a lenyűgözés, amit édesanyám még ennyi év múltával is okozni tudott. Mert egyszerre volt benne abban a lábnyomban a jó szíve és a bátor egyénisége, amivel itt élt köztünk.