bellAtristic

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 08. 13.) – Rajzos füzet

Néhány hét, és megint kell az iskolatáska. Elképesztő gyorsan elrepült ez a nyár is, és nagyon jól emlékszem, hogy mennyire vártam, ahogy arra is, hogy amikor végre itt volt, mennyire nem tartottam fel egyetlen napját sem a maga 40 fok körüli csúcsaival. A tavaszt, a balzsamos, langymeleg tavaszt, azt szerettem volna marasztalni, mert bár még nem kívánkozott a mezítlábasdi, de mégis olyan kellemes volt a levegő, hogy órákig tudtam volna ülni a parkban egy padon az éppen aktuális könyvem társaságában.

Aztán berobbant egyik napról a másikra a forróság, és egyszerre azt vettem észre, hogy már nem elviselhetőek az éjszakák, csak ha egész idő alatt megy a klíma. A boltok a nyaralás kellékeit zsúfolták a polcaikra, úszógumi és fürdőruha minden méretben és színben, és én vágyakozva gondoltam a nyár végére, amikor majd esedékes lesz a nyaralásunk.

Úgy két hete változott meg minden. Két hete augusztus van, és ezzel megkezdődött a tanévkezdési dömping, ami kitart most egy hónapon keresztül. Tisztára, mint mikor novemberben már csokimikulást és széles választékban kapható műfenyőt látunk a plázában. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Tehát tanévkezdés. Most akkor érdeklődnék: várja azt valaki? Talán egy nagy csoport, a szülők. Hogy visszatérjen minden a szokásos kerékvágásba. Hogy ne kelljen nagyszülőt vagy bébiszittert szervezni, táborokat böngészni vagy azt számolgatni esténként, hogyan gazdálkodjunk az éves szabadsággal, hogy jusson és maradjon is. Nehéz eset, semmi kétség.

Nekem oltári nagy szerencsém van. Így, hogy nem vagyok a közszférában még egyelőre, más az időbeosztásom, hogy szabad lehessek Manó számára. Félreértés ne essék, ez sem fenékig tejföl, sőt, nagyon is messze áll tőle. De ez egy másik ügy. Én sem köpködöm a plafont reggeltől estig, ebben talán még több munka van, mert mindent magamnak kell kigondolnom és szerveznem. Ha úgy tetszik, a magam ura vagyok, annak minden előnyével és hátrányával. És nem, nem érek rá, mert azzal, hogy nincs kötött munkaidőm, a nap minden perce lehetséges munkaidővé válik. Amikor éppen jön a gondolat, bejelentkezik a tanítvány, jön a megbízás, akkor vagyok elérhető. Sok esetben legalábbis. Ezt is ki kellett próbálni, és hát a szükség nagy úr.

Visszatérve az eredeti témára, mellbe és fejbe vágó, amivel az ember ilyenkor szembesül. Egész polcsorok telnek meg taneszközökkel, és még akkor is hosszasan kell válogatni minőség és ár megfelelő arányát keresve, és a végén mégsem sikerül sokszor. Mert a minőséget meg kell fizetni, ha nem szeretnénk, hogy már szeptember második hetében újra legyen szükség bármiből is, és a festék nyomot is hagyjon a papíron, és a ceruza jól fogjon, és megálljuk a helyünket az osztályhierarchiában is. Nem szeretnénk, ha gyermekünknek a hatodik szomszédja mellé kellene ülnie, mert neki sikerült márkás, jó minőségű cuccot vennie, míg a mienk maximum arra való, hogy foglalja a helyet a padban.

Megindulok a szupermarketben, és szörnyülködöm. A középre kitett áru háromnegyed része az iskoláról szól, és szerintem augusztus elején még jóval többen vannak, akik a hátuk közepére sem kívánják ezt a látványt. Persze egy rendes szülő kötelességtudóan odalép, hogy szemrevételezze. Ez a felszín. Mert közben nyilván kíváncsiak vagyunk, hogy mennyit drágultak a dolgok, és titkon arra gondolunk, inkább túlórázunk párszor, de végre biztos, rendes helyen, megfelelő felügyelet alatt tudjuk majd a gyereket napközben, és mi is végezhetjük a dolgunkat.

Idén Manó középső csoportos lesz az oviban. Vagyis már voltaképpen az is, mert a nyári nagy, háromhetes lezárást követően tulajdonképpen annak minősül. De legkésőbb a beszoktatási időszak kezdetével, amikor a legkisebbek megérkeznek a szüleikkel, a mi kis Gézengúzunk pedig bizony „vénróka”-ként kezdi meg a következő nevelési évet hozzájuk képest. A poénok azért e tárgyban is megvannak. Így nyáron gyakorta ugrik egy nagyot a magasba, majd diadalmasan megkérdi: „Látod, anya, milyen magasra tudok már ugrani? Akkor én már mehetek iskolába?” Ezeket a kérdéseket rendszerint hosszas magyarázat követi, miszerint majd ha még ezt is meg azt is tudja már, és nőtt is egy kicsit, és a kaki bilibe vagy még inkább WC-be megy… na majd akkor igen! Nagy a csalódás, van vita, de a végén csendben marad. Még van ideje, nem kell sietni olyan nagyon!

Ahogy sétálok a boltban a sorok között, azért eszembe jut, mit is tehetnék érte, hogy mégse érezze olyan egyértelműen, hogy még a kicsi lány kategóriába tartozik, ami ellen olyan vehemensen tiltakozik, ezért arra jutok, hogy kaphatna valamilyen tanszert. Aztán majd sokat beszélgetünk, olvasunk erről, és felteheti százezernyi, „miért”-tel kezdődő kérdését. Már most is azt játsszuk, hogy az ovis táskájával iskolába, vagy még inkább a dolgozóba megy. Akkor pedig már kell egy esernyő is, ha esne az eső, és egy sapka, ha nagyon sütne a nap. Útjára is indul rögvest, és eljut a bejárati ajtóig vagy a gyerekszobáig, amelyek mindent megszemélyesítenek vagy megtárgyiasítanak, amire éppen szükség van. És csak játsszunk és játsszunk, mosolyogva, és társakként, és arra gondolunk, hogy ez így lesz talán majd az első iskolai hétig, amikor is kiderül mégsem minden fenékig tejföl ott, sőt biztosan lesznek nagy csalódások. De addig apát is ugyanazokkal a szavakkal engedjük reggel dolgozni, amit rendszerint ő mond Manónak: „Egyél sokat, igyál sokat, játsszál sokat, és aztán ebéd után anya megy érted!” Ez az instrukciósor normál napokon kiegészül azzal, hogy aludjon egy nagyot, és uzsonna meg délutáni játék után ott vagyok érte.

Nem könnyű dolog az összevont ügyelet, amiből az összevont fáj jobban, mert nagy és kicsi együtt van, és nem hagyják egymást pihenni. Ami pedig nagyon kellene, de ez az állapot is kitart a tanévkezdésig. Így hát, valószínűleg én is csatlakozom majd azoknak a táborához, akik üdvözölni fogják a szeptembert, és ami ma még enyhe rosszérzést vált ki, mármint a tanszerek látványa, az holnapra elmúlik, amikorra megszokom, mert nem tehetek mást.

Volt idő, amikor – még nem szülőként – én is odamentem a pultokhoz, polcokhoz, asztalokhoz, amikre ki voltak rakva. Tanítónéniként emeltem fel a választékot, hogy tudjak javasolni, minőséget ellenőrizni, mi az, amit biztosan ne, mert csak pénzkidobás. És az sem utolsó szempont, hogy nekünk is kellett néhány dolog a tanévre. Persze egyre kevesebb jutott – anyagilag – így volt, amit csak a fiókban őriztünk, mert nem használtuk. Örültünk, ha kaptunk egy piros és egy kék tollat, és nem annyira örültünk, ha kaptunk egy zöldet is, mert ez utóbbi azt jelentette, hogy lesz közünk a napközihez, és a hosszúra nyúló délutáni műszakokhoz. Jól jött egy órarend, és ha az ember pontos, precíz és a gondos akart lenni, akkor egy aránylag vastag füzetet is üdvözöltünk óravázlat készítés céljából. Ez utóbbit azonban úgy egy hónap elteltével abba is hagytunk, mert rájöttünk, hogy így nem haladunk előre.

A tervezés nekem sosem ment, általában nem jutott idő mindenre, amit szerettem volna, ezért le is tettem róla. Később aztán rájöttem, hogy ideges, izgulós, mindent előre látni szerető természetem ellenére sokkal jobb órákat tartok spontán, elég azt tudnom, hogy mi a tananyag. A tartalmat a pillanat hozza, a gyerekek éppen aktuális felkészültsége, frissessége vagy fáradtsága. Füzetbe maximum azt írtam, hogy mit hol találok meg, és használtam még helyenként az adminisztrációhoz esetleg.

Most azonban nem magamnak keresek, hanem Manónak. Annak pedig komoly kritériumai vannak. Legyen vastag, minimum Mancsőrjáratos vagy Mickey egeres, mindenképpen rózsaszín vagy piros, és kell hozzá egy ceruzakészlet is, de még jobb a toll, mert az nem jön le olyan könnyen, ha összeírja a kezét vagy karját is. Akkor pedig anya és apa csuda vicces képet vág, és azon nagyon jól lehet szórakozni!

Még nem találtam meg a megfelelőt, de először azon leszek, hogy meglepetés legyen. Egy sima, rajzos füzet, amibe végre megtanulunk emberi alakokat is rajzolni, ha a szivárványok, cápák és ixek ideje lejárt. És akkor mindjárt egy óriási lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy iskolások lehessünk.