bellAtristic

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 08. 08.) – Szerencsi csoki

Most is érzem az ízét. Azt a lágyan olvadó, gazdagon kakaós, csodás illatú kis táblácskát úgy őrzi az emlékezetem, mint édesanyám főztjét. Ez is hozzá kötődik. Ott dolgozott, a szerencsi csokigyárban. Több mint 40 éven át. Sok emlék merül fel inkább már a régmúltból. Gyakran bejártam hozzá. Mindig különleges, szívdobogtató érzés volt várni anyát, mikor tűnik fel molett alkata, ahogy lábát szaporán szedve fordul be a kanyarból az üzemépületek között. Fehér fityula fedte sötét bubifrizuráját, fehér, összegombolt köpeny takarta az utcai ruháját, kezét gyakran zsebre dugta, ha éppen nem sietett, fehér nadrágján itt-ott makulátlanul húzódott az él, máshol feszülésben tűnt el. A korszak tipikusan magasított sarkú, elől-hátul nyitott, szintén fehér, fél lábszárig érő, fűzős cipőjét viselte, amiből még legalább kettő lapult meg az otthoni előszoba szekrényben, mert még nálam is jobban félrejárta a lábbelik sarkát.

Így jött felém, és én ujjongva vártam. Rendszerint az üzemi fodrász vágta a hajamat, ezért látogathattam időnként a kovácsoltvas kerítésen túlra. Akkor még kedves, rutinos ismerősökként üdvözöltek a kapusok, nemhogy nem akartak táskaátkutatást tartani, de mosolyogtak rám is, anyára is. Akkor még nem számított főben járó bűnnek, ha hozott nekem egy pikoló vagy kistáblás csokoládét. Nem emlékszem már, azonnal rácuppantam-e, amint tehetem, bennem anya alakja maradt meg, a keze, ahogy megfogja az enyémet. Ahogy minden szembejövő embernek régi ismerősként köszönt oda a gyár területén. Úgy tűnt, mindenki ismerte, és ami még fontosabb, szerette.

Volt, hogy csak úgy is beengedtek, végigsétáltunk a gyártósoron, ahol a csokikat és egyéb ott készült édességeket csomagolták, dobozolták. Ott is fognia kellett a kezemet, mert féltem az óriási csövektől és gépektől, amik elképesztő hangerővel zúgtak, ahogy mentünk az iroda felé. Amikor sok évvel később, már nyugdíjasként hallókészüléket kellett viselnie, mert nagyot hallott, a fülész pedig rögtön megtalálta az elhasználódott szerv problémájának okát ezen gépek zajának kénytelen-kelletlen állandó hallgatásában.

Ő nem ott dolgozott, ahol a csoki készült, de feladata volt a minőségellenőrzés, ami azt jelentette, hogy időnként meg kellett kóstolnia egy-egy darabot. És akkor jött a kisbicska, lefaragott egy forgácsot az éppen aktuális szeletből, és véleményt mondott. Jól ismerte az igazi csoki ízét. Még idős korában és betegen is el tudta mondani, meg tudta állapítani, hogy valódi, minőségi csokit eszik-e, és ha nem, akkor mi a baj vele. Sokszor volt kakaóvaj illata. Neki az volt a parfümje.

Emlékszem, ha fintorogtam, amikor a csomagolásból kikerülve időnként fehérlett kissé a barna csokoládé, amit kezembe kaptam, rögtön emlékeztetett rá: „Semmi baja, csak kicsapódott rajta a kakaóvaj.” Legszívesebben azonnal megkérdeztem volna, honnan tudja ilyen biztosan, de aztán letettem róla, mert arra gondoltam, ki ha ő nem. Olyan volt ez, mint apától a kőműves szakma rejtelmeiről kérdezni. Nem hiszem, hogy van olyan dolog, amivel meg tudnám fogni. De nem is kell. Egyszerűen csak tisztelem a tudásukat.

Sok emlék merül fel gyermekkorom éveiből. Például, hogy a csokigyári dolgozóknak engedmény vagy bónusz járt, és olcsóbban vehették a selejt csokit. Ez esetben ez csupán szépséghibát jelentett, de a minőség az csúcskategória maradt. Maga volt a mennyország. Egy kisebb kartonnal állt a nagyszoba szekrényében a nagytáblás, egész mogyorós csokoládé, egyaránt vonzva szemet, orrot és ízlelést, és nem is tudtam ellenállni neki. Csodálatos volt, ahogy egy-egy cikkecske szétolvadt a nyelvemen, amíg már csak a mogyoró maradt, a ropogós, zamatos mogyoró. Nem bántam a lebukást, ahogy a rosszalló tekinteteket sem, kaptam a fejemre, ha utána nem ment a rendes étel, és azokat az időket most kapom Manóval vissza, aki ugyanígy működik.

Szinte minden termékét szerettük a szerencsi csokigyárnak, egy volt a kivétel számomra. Amelyik mazsolát rejtett magában. Az tudott egyedül visszatartani a bűnözéstől.

Aztán az egészet átvette a Nestlé, és átalakult az ízvilág. Természetellenesen édesebb lett a csoki és más az alapanyagok aránya, már nem kerestünk minden fajtát. El ugyan nem dobtam, ha a kezembe került, de nem voltam olyan lelkes, mint annak előtte. Szigorodott minden, és anya többször ingatta a fejét. Megjelentek máig is közkedvelt termékek, de hiányoltuk a régieket. És a gyár egykori dolgozói végül visszahoztak egy kis részt a múltból. A Szerencsi Bonbon Kft. az, ami még tesz azért, hogy megmaradjon valahogy a csoki, az eredeti. De már így sem az igazi sokak szerint. Nos, biztos lehetne sokat cikkezni erről, de az én legnagyobb fájdalmam, hogy minden milyen drága lett.

Van egy fesztiválunk, ahol minden van, és a nagy választék között szerepel pár pavilonnal a szerencsi csoki is. Hát csak legyen. Felbukkan még a legváratlanabb helyeken. Mi csak úgy hívjuk, hogy nagy Tesco, aminek a polcain is ott a kistáblás csoki. Ennek apropóján írok most. Mert az új csomagolással feltörtek az emlékek. Az a vállalkozás is igyekszik hagyományt és történelmet őrizni, ezért mindig újra és újra megújul.

A napokban jött a hír egy kedves, régi ismerőstől, jelesül Marianntól – szándékosan nem említek vezetéknevet, szerintem így is sokan tudni fogják, kiről van szó – hogy szorgalmas fotós tevékenysége most elnyeri végre méltó jutalmát. Sok-sok jól sikerült képet készített már a mi vidékünkről, sok közülük díjat érdemelne. Én évek óta elég gyakran szinte kopottnak, kihaltnak látom  szülővárosomat, és ő az, aki képei által új színnel tölti meg, úgy láttatja, hogy ismét különlegesnek és varázsosnak érzem. Most egy remekül sikerült fotóját választották ki, amely a szerencsi Rákóczi várról készült. Ez is rajta lesz a kistáblás csokik csomagolásán. Nagy öröm számomra, mert a mi régiónk sok éve oly méltatlanul kiesik a bűvkörből, oly elhanyagolt, oly … mi a megfelelő szó, amit percek óta keresek, magam sem tudom, csak érzem… régóta.

Ez viszont most egy jó hír, és jó lesz szembe találkozni vele, mert lesz kire gondolnom közben, egy kedves barátra, aki sokat tesz a városért, és remélem, tisztában is van ezzel.

Visszatérve a szerencsi csokira még egy gondolat erejéig, a régi szokásokat egy új biztosan felváltotta. Annak idején anyukám táskáját kutathattam mindig át egy-egy kósza vagy inkább dugicsoki reményében. Gyakorta volt egy a zsebében vagy a bőrszütyő cipzárral rejtett rekeszeiben. Itt jegyzem meg, hogy az évek múlásával, ahogy nyugdíjas és lábproblémáiból adódóan egyre inkább otthonülő lett, szerepet cseréltünk. Értem ezt úgy, hogy az én táskám vált egy idő után kincsestárrá, és ő volt az, aki olykor-olykor elkérte – vagy egyenesen én adtam oda neki csillogó szemekkel –, hogy belenézhessen, és tuti, hogy találhasson is valamit. Elárulom azt is, hogy a csokiroló és a télifagyi volt a két nagy kedvence. Ki tudja, talán túl sok szerencsi csokit evett aktív korában. Szerettem látni elégedett, és diadalmas megnyugvással elmosolyodó, „tudtam én” tekintetét, amikor ujjai rátaláltak a bonbonra vagy éppen mire. Szerettem látni, ahogy lehunyt szemmel és előreszegett állal adja át magát a legteljesebb, csodás élvezetnek, és nem számított, hogy ujjai vagy szája maszatos lett, mert mentem bevizezni a kezem, és megmosdattam utána, akár egy kisgyereket. És szerettem látni, ahogy egyszerre rosszallja, amiért megint hoztam valamit, és egyúttal visszafogott sóvárgással reménykedik benne. Senki sem tudta ezt úgy tenni, ahogyan ő.

Új szokásaink egyike pedig, hogy ha olyan helyen járunk, ahol van is, akkor betűket keresünk. Mert a kistáblásnak van egy betűs sorozata.  Így mindenképpen szükséges egy E, egy A és sosem lehet tudni, inkább még egy M betűs is. Apa nem kaphat, azt viszont nem itt sorolom el, hogy miért. De ez egy szertartás. Lehetőség szerint a pénztárnál való sorban állás alatt kell ügyesen e betűket megtalálnunk. És ha nem sikerül? Akkor így jártunk. De valami mindig van, csak akkor kevesebb.

Igen. Anya elment és egy korszak is. Nem csak ő hiányzik, hanem a cukorrépa émelyítő illata is, ahogy a város felé haladtunk klíma híján letekert autóablakok mellett. Mert ha csoki, akkor cukor is. Kristály. Az a bizonyos, ami ma már fehér méregnek számít. De ki foglalkozott ezzel akkoriban? Örültünk, hogy volt. És ismét jönnek az újabb emlékek. De ez már néhány másik történet.