bellAtristic

 

Stephen King: Az írásról (Értekezés a mesterségről)

Extrém találkozás volt. Több mint megnyerő és egyszersmind a zsáner alapján, sejtszinten taszító. Számomra. Mégis. Míg olvastam, olyan tüzek gyúltak bennem, ami érzékelhetően taszigált előre egy elvesztettnek hitt vagy inkább a közöny dzsungelével benőtt ösvényen.

Ahogyan azt kedves szerzőtársam megfogalmazta, ez az ember a horrorirodalom koronázatlan királya. Rengeteg könyve jelent már meg, és nem húszévesen futott be. Amikor a boltokban, könyvtárakban odaértem hozzá a polcon, mindössze a léptemet lassítottam le, mert elég hamar tudtam miben alkot, de a neve… ez a név megtorpanásra késztetett.

Egyetlen könyvét sem olvastam, mert ez a kategória finoman szólva sem áll közel hozzám. Mindig csak hangolódtam rá, puhatolózva jártam körbe, és aztán mégsem emeltem fel egy írását sem. Irtóztam a rettegéstől és a hidegrázástól, amire feltétlenül számítottam a történeteinek még a címétől is.

Mostanáig.

Félreértés ne essék, nem lettem horrorimádó. Ám most már határozottan csípem Stephen King-et.

Ami kis „unalmas, poros, aprócska, semmitmondó” kertvárosi könyvtárunkban ismét szembejött a neve a napokban. Nem az általam már hallomásból ismert bestsellerek egyikén akadt meg a szemem, és nem is valamely, már a címéből is borzalmakat előrebocsátó tutivastag regényén.

Na, ez sem vékony, de el tudta érni, hogy mégis felcsillanjon a szemem, felvonjam a szemöldököm, és úgy vegyem le a polcról, hogy még csak ne is gondoljak rá, hogy visszateszem. 2000-ben írta, tehát nem mai termés, de nálunk csak 2021-ben bocsátotta ki magyar fordítását az Európa Könyvkiadó. És azt kell mondjam, miután elolvastam életem első Stephen King könyvét, hogy „Azta!”, és „Wow!”. És ha meglátom majd valahol, meg is fogom venni, mert ott akarom látni a polcomon.

Ez a könyv a bibliámmá vált kis túlzással élve. Előrebocsátom, a tartalmának nem minden része hatott rám elsöprően, de az alapgondolata, és annak körülírása ismét előhozott megannyi gondolatot, vágyat és ambíciót, amiket a Kaleidoszkóp után félretettem.

És akkor most a könyvről konkrétan:

Most szólok, erősen fogok spoilerezni, mert a tartalom valószínűleg nem lesz annyira érdekes az igazi, nagy King rajongóknak, akik szeretnek borzongani vagy szórakozni a horrortörténeteken, hogy meg is akarják venni a könyvet. Pedig őszintén ajánlom a figyelmükbe, mivel ez egy életrajzi könyv is, és ebből a szemszögből rengeteg elképesztő részlettel bír.

Tudtátok például, hogy Stephen éveken át volt drogos és alkoholista, és több könyvét is ilyen illuminált, belőtt állapotban írta? És mégis milliók vették meg, és rajongtak/rajonganak érte. A fickó tud valamit…

Tudtátok, hogy mielőtt kiadónak küldi a kéziratait, van néhány szerencsés, akik előolvassa őket, elsők közt a felesége, és ő a legkeményebb kritikusa, de aki a legkitartóbb mellette? Rendkívüli asszony lehet az alapján, amit emberünk mesél róla itt-ott. Íme, egy kis szösszenet:

„.. – Kit érdekel ez? – kérdezte – A rossz álmairól akarok többet tudni, nem arról, hogyan akart bekerülni az önkormányzatba, hogy segíthessen eltüntetni az utcákról a hajléktalan alkoholistákat.

-        Igen, de hát írói válságban van! – feleltem. (Ha egy írót olyasmivel kapcsolatban bírálnak, amit szeret – például valamelyik kedvence miatt –, az első két szó, amelyet használ, csaknem mindig az igen, de.) – A válság egy éven át tart, talán még annál is tovább. Valamit csak kell csinálnia közben, nem?

-        De, azt hiszem – válaszolta Tabby –, de azért mégsem kéne untatnod engem, vagy igen?...”

Tudtátok, hogy a legmélyéről kezdte, és sosem adta fel, mert tudta, hogy jót és jól ír? Minden tiszteletem neki és a családjának is, akik hittek benne.

Tudtátok, hogy tanítja is az írást, és az egyik legkreatívabb tanár, akihez fordulni lehet, ha azt szeretnéd tudni, van-e esélyed a szakmában? Az eredeti foglalkozása irodalomtanár.

Tudtátok, hogy ez a könyve a súlyos, és leírása szerint meglehetően morbid autóbalesete után született, és egész oldalakat szentel az eset elmesélésének. Ha csak kicsit is más körülmények között történik meg, és itt centikre gondolok, már rég nem lenne köztünk. Ehelyett „csak” apró darabokra tört itt-ott, egy kis szilánkos törés, egy kis gerinc- és bordaprobléma, és némi tüdőösszeesés, és máris jöhetett a számos műtét és rehabilitáció, meg gyógytorna után a következő könyve, amiben ismét elkápráztatja a világot az utánozhatatlan stílusával.

Nagyon jó volt olvasni, mert érdekesek voltak az életrajzi vonulatok, és a tanulságos az írás mesterségének szánt részek is.

„….Szúrós alkoholszag csapott meg. Az orvos egy kattanással kinyitotta a sterilizátort. Egy tűt láttam a kezében – legalább olyan hosszúnak látszott, mint a vonalzó az iskolai tolltartómban –, és megfeszültem. A füldoki biztatóan elmosolyodott, és elmondta azt a hazugságot, amely miatt minden orvost azonnal le kéne csukni (és a büntetését megduplázni, ha gyereknek mondja): - Nyugi, Stevie, nem fog fájni. – Hittem neki….”

„… Ha az „olvass sokat, írj sokat” a fő parancsolat – és biztosítom önöket róla, hogy ez a helyzet –, akkor mi az az írásmennyiség, ami soknak számít? Ez természetesen írónként változik. Ebben a témában a kedvenc történetem – valószínűleg több benne a mítosz, mint a valóság – James Joyce-é. A sztori szerint egy napon látogatóba érkezett hozzá egy barátja, és látta, hogy a nagy ember a legnagyobb kétségbeesést kifejező mozdulattal rogy az íróasztalra.

-        Mi a baj, James? – kérdezte – A munkával van gondod?

Joyce beleegyezően intett, de még föl se pillantott barátjára. Hát persze hogy a munkával; mindig azzal van a baj.

-        Hány szót írtál le ma? – aggodalmaskodott a barát.

Joyce (még mindig kétségbeesetten az asztalra dőlve):

-        Hetet.

-        Hetet? Na de, James…. Ez jó, legalábbis a te tempóddal!

-        Igen – nézett föl végre Joyce – Azt hiszem igen… de nem tudom, milyen sorrendben követik egymást!....”

Hát ennyi. Zseniális…