bellAtristic

 

NAPLÓBEJEGYZÉS (2024.08.04.) – Őszülés

Az örök nagy női dilemma: mi a fenét kezdjek a hajammal? És szándékosan fogalmazok ilyen sarkosan. Mert pontosan ezt is érzem. Ezer sebből vérzik ez a töprengés, nem véletlen, hogy az ember, jelen esetben ugye én, éveket is képes várni az első lépés megtételével.

Amikor másfél évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy egy kicsit békén hagyom, vagyis hadd nőjön, ameddig csak akar – de ez akkor még az jelentette, hogy fiúsan rövid frizurám volt, tehát nem válltól kellett derékig érnie – valójában arra gondoltam, hogy nem akarok többet foglalkozni vele, mint a háromnaponta esedékes hajmosás. Alig vártam, hogy olyan hosszú legyen, hogy copfba köthessem, és amikor ez megvalósulhatott, onnantól kezdve egyszerű volt a dolgok sora. Igyekeztem a legkevesebb fájdalomérzettel tudomásul venni a tükörben elém táruló látványt, és annyi.

Az elején még nem volt olyan vészes. Rövid haj, kevésbé látványos ősz hajszálak . Nem is jegyezték meg annyira sokan a nyilvánvaló tényt: „Nahát, te így őszülsz?” És ez annyira betalált a lelkembe, hogy muszáj volt rátromfolni még egyet: „Ja, csak cirka 20 éve!”

„Nahát, tényleg?” – jött a meglepődött válasz. Akkor jött a képbe az anyai nagymamám, aki egészen fiatal korától erősen őszült, nincs is róla olyan emlékképem, és nem emlékszem olyan fotóra, ahol más lett volna a hajszíne, mint a hamvas ősz, sőt mindig az a kép ugrik be, amikor frissen meg van neki csinálva, és ettől halvány kékeslilás árnyalatban fénylik a frizurája. Édesanyám is korán őszült, és sok éven át festette a haját, aztán én neki, míg úgy 10 évvel a halála előtt abba nem hagyta, és hagyta, hogy már csak apró nyomokban váljon láthatóvá az eredeti barnasága.

Én még tudok inkább barna lenni kellő megvilágításban, és kellő számú nap után a hajmosástól számítva, de ettől még a tény marad, bizony rendesen őszülök, és lusta vagyok befesteni. Pedig motiváció az lenne. Hallogatom innen-onnan, hogy a sötét jobban állt, hogy ez öregít.

És érzékelem is, amikor a buszon a fiatalok tessékelnek – amit korábban csak a régi tanítványaim tettek meg, mivel a tanítónénijük voltam, és így illett. A boltban is fejbe tud még vágni, amikor festett vagy még színes hajú kortársam „lesziázása” mellett nekem „Jó napot”-ot böknek oda, és oly szívesen visszakérdeznék csípőből: „Mondd mennyinek tűnők? 60-nak?” Mégsem teszem, mert attól tartok, lehet, hogy így van.

Szóval hosszas elmélkedés, és saját magam rábeszélése után, végül az elegem-van-ebből-a-melegből nevű életérzés győzött meg arról, hogy betérjek az egyik közeli fodrászüzletbe. Az anyagiakat most éppen hogy érintem, de igencsak benn akadt a levegő, amikor fizetésre került a sor. Abban a percben már emlékeztem, miért álltam le ezzel a projekttel másfél éve. Már akkor is sokalltam, most meg a duplája lett. Na mindegy.

Beszélek inkább a pozitív dolgokról. Mert abból volt bőven. Mindig félve várom a „Mi az elképzelésed?” kérdését, merthogy többnyire fogalmam sincs, csak az éppen aktuális helyzetből van totál elegem. Most azonban gyűjtöttem gondolatokat, és arra jutottam, hogy rövidebbet akarok, sztrájkolásul az augusztusi kánikula ellen. Nem akartam asszonyosat, vagy ha úgy tetszik néniset, mert hiába élek 40 plusszos testben, még nem érzem magam annyinak, dacára annak, hogy többször vagyok fáradt, mint nem. Azt is sejtettem, hogy jó helyre megyek, mert a gimnazistának kinéző, húszas éveiben járó fodrásznő garanciának tűnt arra, hogy nem feltupírozott, belakkozott bubifrizurával jövök majd haza, hanem esélyes valami modernebb változat. Így is lett. Az eredményt a bejegyzés végére ékelt fotó mutatja.

Említettem neki a festést, és meglepetésemre egyből az javasolta, hogy ne az eredeti hajszínem visszaállításával próbálkozzak, mert az arcbőröm világos tónusa miatt nem lenne szerencsés az összhatás. Ő a világosbarna valamelyik árnyalatát javasolta, és mivel neki is olyan van, egyből láthattam is a lehetőséget, és azt kell mondanom… tetszett. Már csak rá kell majd szánnom magam. Ez a pillanat akkor fog eljönni minden valószínűség szerint, amikor valami vagy valaki jól lelken rúg azzal, hogy milyen vénnek tűnök. De még nem tartok a megbántottságnak vagy depressziónak azon a fokán, és sajnos vagy sem, az embereknek ahhoz a típusához tartozom, akiknek ez kell a változtatáshoz. Mindenki nyugodjon meg, ez nem minden téren van így.

Itt még más tényezők is hozzájönnek ehhez, ami még tovább nyújtja a késlekedést. Borzasztóak a pesti árak, bár könnyen lehet, hogy a vidékiek is. Ha egyszer elkezdem, akkor rendszeresen csinálni kell, amihez se idő, se pénz, se energia, és ami a fő, se akarat. Így maradok még egy kicsit őszebb az életkoromnál.

Tulajdonképpen már egészen megszoktam. Ha nem nézek tükörbe, a sok évvel ezelőtti énem bőrében érzem magam, és ezzel elviselhető. Azon kívül így is vannak olyan „fortélyok”, de nevezzük őket inkább szépségápolási rutinnak, amitől az ilyen frizura is ápoltnak tűnhet.

Mert nekem legalábbis ezzel van a legfőbb bajom. Hogy ne tűnjek leharcoltnak. Pedig esetemben azt nem nehéz, ha azt vesszük, mennyi időt töltök szépségápolással, és azon belül pontosan mit is csinálok. Hát az biztos, hogy szorgalmasan nézem Kovalcsik Ildikó YouTube videóit. Nem mond semmit a neve? Akkor mondom úgy, hogy volt és van Lilu az egykori VIVA zenei csatornáról, akinek van egy műsora, podcast-je vagy ilyesmi, ahová ismert nőket hív meg, és szépségápolást végeznek – beleértve az arcápolást, fényvédelmet, hidratálást, sminket – premierplánban. Nagyon érdekesek.

Nohát, ehhez képest nekem van egy üveg arctisztító tejem, két szemceruzám, és kétféle szemhéjpúder palettám, amit nagy ritkán használok. A tejet gyakrabban, de tudom, hogy mást is kéne. Sajnos a hajápolás sem különb, Schauma most bejön a hét gyógynövényével, és…. ennyi. Most majd talán lesz balzsam is, mert a sampon kinyitja a hajvégeket, a balzsam pedig bezárja, ami ugye fontos tény a töredezés szempontjából. És ezt megint mind a Zoé, a fodrásznőm elevenítette fel, merthogy ugye ki a csuda tudná megjegyezni, amikor többévente hallom.

Most mégis könnyebbnek érzem magam, hogy felszabadult a hátam és a nyakam nagy része, a ráboruló hajtincsek miatt. Fiús frizurát viszont nem szeretnék egyelőre. Ha volt, azért volt, mert a muszáj uralkodott Emma születése után. Hogy miért, erre most nem térek ki. Én azonban mindig is copfos típus voltam. És középen elválasztós. Volt az oldalt is, de engem zavart. Van ez így.

Na ez igazán csajos bejegyzés lett. Kíváncsi leszek, hányan fogják megtekinteni, és pláne elolvasni végig. Mégis, ez is hozzátartozik az élethez, mint a fogyókúra és a többi remekbe szabott női téma. Talán azokról is írok majd. Most ez kívánkozott ki.

Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy olyan mondatok hangzottak el a fodrászatban, mint: „Nagyon csinos vagy!”, „Milyen szépen őszülsz!” „Nem látszol annyinak!” „Tök jó, hogy német tanár vagy, majd promótállak az ügyfeleim körében!”

Csupa remekbe szabott mondat. Nagyon jól esett. Már ezért érdemes volt. Mert alapjáraton nem hall az ember ilyen mondatokat a hétköznapokban, pláne nem ilyen hangsúllyal. Észre sem vesszük egymást, ahogy a másikon végbement változásokat se, még ha aránylag látványosak is. Sőt, tovább megyek, sokszor csak annak adunk hangot, ami negatív. Ha leadsz pár kilót, biztosan beteg vagy, de legalábbis áruld el, de azonnal, hogy csináltad! Ha őszbe fordul a hajfestés, neked aztán jó sok ősz hajszálad van, miért nem fested be? Jobb esetben egyszerűen hallgatunk, mert ugye jót mondani a másiknak minek, az annyira nyilvánvaló, magától értetődő.

És akkor most előveszem az anyai örökségemet. Ő dicsérte a jót az emberekben és az embereken. Azt kívánta mindenkinek, ami neki az utolsó években már nem adatott meg: jó egészséget. Sokszor eszembe jut a személyisége. És bár neki talán jobban ment és állt ez az attitűd, mégsem tudom megállni, hogy kicsit ne legyek olyan, mint ő. Dicsérni, biztatni, erősíteni a másikat.

Így hát kurzundgut maradok még olyan, amilyen most, ami az őszülést illeti – ha csak el nem kap egy hirtelen felindulás a változtatásra. Addig is egy fotó, „Ilyen lett” címmel: