bellAtristic

NAPLÓBEJEGYZÉSEK – 2024. JÚLIUS 26. (Olimpia megnyitó... és utána)

Hát megint eltelt négy év. Nem szép, tudom, de már nem emlékszem az előző ötkarikás játékokra. Talán azért lehet, mert lekötötte a figyelmünket a pandémia vagy mert abban az időszakban született Emma, és volt egy kis apróságom, így mással voltam elfoglalva. Ami az előző néhány olimpiából mindenesetre megmaradt, hogy milyen csekély esélye volt a magyaroknak nagy eredményeket elérni. Jó ideje így van ez már.

Pedig sírtam, a rám törő ezernyi érzéstől, amikor anno a vízilabdacsapat aranyérmes lett. Mi több, zokogtam a boldogságtól, már most is szemembe szökik a könny, és a szétfeszül a mellkasom, ha rágondolok. Csodálatos idők voltak.

Van most is azért büszkeségünk. Nem annyira ismert, és nem annyira elismert sportágakban is, de még mindig lehetünk büszkék, nem is kicsit. Csak éppen fogy a számuk. Nem támogatják őket kellőképpen? Nagyon is elképzelhető. Mert ugye a fránya foci… amit támogatni kell. Oktalanul, ésszerűtlenül. Mert olyan jók vagyunk. Az EB-ről sem a mi hibánkból estünk ki. Ilyen a szerencse. Hogy jobbak voltak mások? Ez nem is kérdés. De azért csak higgyük azt, hogy most megvolt a reális esély. Meg bizony. De pontosan mire is? Jó, ebbe itt és most ne menjünk bele. Nem ez a mai bejegyzésem tárgya.

Sokkal inkább az a fájóan hiányzó érzés, ami akkor fog el, amikor élő egyenes adásban részese lehetek egy próbának – ha úgy tetszik küzdelemnek – aminek a végén a kommentátor mámorban úszva ordítja be a tévében, hogy XY aranyérmes lett. És akkor tényleg meg illik jegyezni egy nevet. Mert ez kérem, valóban teljesítmény! Most is libabőrös vagyok, amikor belegondolok. Sok ilyen volt a múltban. Vitray Tamás hangját még most is hallom, de persze nem ő az egyetlen. Leginkább az úszások maradtak meg, mert azt tudták úgy kommentálni, hogy közben még a lélegzetünket is visszafojtottuk. Egy csoda volt.

Most is mennek a magyarok, ha jók az infóim, 180-an. Ez azért szép szám. Hajrá, nagyon szurkolunk nekik! Vigyék csak a hírünket, és ne a rosszat – végre-valahára – csendben jegyzem meg. Bocsáttassék meg nekem, nem sorolok neveket, nem ez a célom, úgyhogy maradjunk csak inkább általánosságoknál. Például, hogy milyen döbbenetes ebben a tárgyban is, mármint az olimpián az USA és Kína versengése. És nagyon látványos. Az is eszembe jutott már az elmúlt időszakban, hogy nekik külön kéne rendezni valami csúcskategóriás versenyt, és kihagyni őket ebből, hogy más országoknak is lehessen sikerélményük. Ők most vagy tudnak valamit, amitől egy vagy sok szinttel feljebb állnak mindenki másnál, vagy valami nagy mágia van a dologban, amitől más országok nem képesek – vagy csak elvétve – ugyanerre. Tény és való, többen vannak. Tény és való, mások, jobbak az adottságaik – nem a sportolóknak, hanem az országoknak, esetleg másként kezelik az olimpia prioritását – akárhogy is legyen, igen eredményesen törnek felfelé.

És mégis. Alig várom az esti programot. Mert az sem kispályás látványosság. Ezúttal franciahonban. Biztos sokat törték a fejüket azon, hogyan lehetne szintet tartani vagy überelni látványosságban, minőségben. És akkor formát bontottak. Beszervezték a Szajnát. Irtó kíváncsi leszek erre a megoldásra. Arra is, hogyan fog kinézni a nagy olimpiai láng, hogyan fogják meggyújtani. A tradíciók még mindig erősen élnek, most is Görögországból, az őshazából indult el, és lenyűgöző volt. Úgy, ahogy azt kell. Világszínvonalon

És akkor erről eszembe jut, milyen erősen kardoskodtak kishazám nagy emberei, hogy Magyarország is rendezzen olimpiát. És akkor az egyszerű, józan, átlagember fejében rögtön felvillan egy igazán fura kérdés: „Eszeteknél vagytok?” Ó, persze, biztosan itt is megvan a pro és a kontra, és hogy történelmet írnánk, és hogy micsoda nagyszerű dolog. Csak akkor kezd el egyre nagyobb amplitúdóval remegni a gyomrom tájéka, amikor visszanézek korábbi játékokat, megnyitókat, és látom, mi időbe, pénzbe, energiába, és még jóégtudjamibe került ez a rendező országnak. Kicsik nem is csinálják. Mind csak a nagy, okos, erős, fejlett, jól élő nemzetek kapnak lehetőséget, ahol megvan hozzá minden feltétel.

Nekünk először a saját házunk táján kellene rendet raknunk, és csak aztán gondolkodni abban, hogy vállaljunk valami jelentős szerepet a világ működtetésében. Mert ez egyelőre csak olyan, mint amikor a bolha prüszköl, és azt várja el, hogy azt az elefánt is meghallja, és azt mondja: „Kedves egészségére Bolha úr!” Mert úgy viselkedünk, mintha azok lennénk, urak. Pedig dehogy… De ez is más lapra tartozik.

Csak úgy mellékesen eszembe jutott most, vajon hány fok lehet Franciaországban. Őket is gyötrik a hőhullámok? Mert akkor nagyszerű lesz hőgutahatáron döntőket versenyezni. Na de hát ezek sportemberek! Bírni kell és kész. Meg kell tenni a szükséges óvintézkedéseket – már ha vannak ilyenek effektive – és menni, egyre csak előre, fel a csúcsig! Talán a vízben lesz a legjobb. Aki pedig a szárazföldre szorul a sportága miatt… hát az így járt.

Ahogy kalandoznak a gondolataim, mert annyi minden van, amit most a téma kapcsán eszembe jut, bevillan egy arc. Egy nagy veszteség. Értelmetlennek tűnő nagy igazságtalanság a sorstól, a Teremtőtől vagy tudom is én. A Tibor. Az ő arca rémlik fel. Tisztán, erősen. Azon az arcon tudtam kristálytisztán leolvasni, hogy mi fog történni. Kőkemény elszántságot. Neki nem volt kétsége, hogy mit akar. Mert akarta kétszáz százalékosan. Látni lehetett rajta, hogy nem kérdezi magától, képes-e rá, nem az izgalmat olvastam le az arcáról, hogy vajon meglesz-e a cél. Csak az akaratot láttam. Azóta is keresem minden arcon, amelyikhez küzdő szellem tartozik. És végül is lehet is látni, kinek fog sikerülni a cél közelébe kerülnie.

Az az arc másmilyen. Az húz magával. Egyetlen nagy elszánt koncentráció lesz minden izma, villan a szeme, tudás és tapasztalat, na meg erő zárja a kifejezését egységessé, és amikor ezt észreveszem, abbahagyom, amit éppen csinálok. Összeszűkül a szemem, egyetlen vonallá élesedik a szám, és minden másról megfeledkezve figyelni kezdek. Minden másodpercet. Minden rezdülést. Kevés sporthoz értek. Technikailag, szabályokat illetően egyikhez sem behatóan. Nem is ez számít. Én a pillanatot lesem. Hogy mi történik. Van-e fellélegzés vagy arra sincs lehetőség. Gördül-e izzadságcsepp, erős-e a harc vagy minden lépés előre kiszámított, tudatos, erősen éremesélyes. És akkor jön az eufória, amikor a szakember kimondja az ítéletet. Ők a képernyőn örömmámorban, én csak picit később fogom fel. Újra kell néznem. És megint. Azt a töredéket akarom elkapni, amikor megtörténik. Mert az érzés bennem olyan ettől, amit újra és újra át akarok élni.

Hát kíváncsi leszek… sok ilyen pillanatot kívánok magunknak. A lehető legtöbb könnyes meghatódást, és a lehető legkevesebb, sőt zéró botrányt vagy diszkvalifikációt és kiesést.

Fair play bitte schön! (Franciául nem tudok)

PÁR NAPPAL KÉSŐBB....:

Hozzám is elért a láng és a füst is. Elértek a magasztaló vélemények és a lesújtóak is. Valahol közöttük állok. Keresztény vagyok, és igyekszem nyitott lenni a világ sokféleségére is. Pont ilyen volt az Olimpia megnyitó ünnepsége. Olyan nagyon franciás. 

Meg kell hagyni, nem rejtették a véka alá az álláspontjukat. Mindent megmutattak, amit akartak, és még annál is többet. Szerintem jó ötlet volt a Szajna, és látványos a felvonulás. Hogy közben szanaszét áztak, hát... ez benne volt a pakliban. És igen, mindössze néhány másodpercet kapott egy-egy ország küldöttsége, de nagyon sokan vannak, talán a 150-et is túllépik a szereplő országok. Annak picit nagyobb szerencséje volt, aki külön kis hajón volt, mert mintha tovább mutatták volna... néhány pillanattal. 

Számomra a művészeti része volt, ha úgy tetszik túlságosan franciás. Fel akarták hívni a figyelmet a világ nagy problémáira, köztük a másság elfogadására, de véleményem szerint, ezt túlzásba vitték. Felvetődött bennünk, hogy volt-e a fellépő táncosok között - smink és öltözet alapján - heteroszexuális. Azért ennyire nem kell kitűnni a saját nem iránti vonzalom hangsúlyozásával, lehet azt hétköznapian is elfogadóan kezelni. 

Ott voltak a jelenetek a könyvtárban például. Mintha beszabadult volna egy csapat nem teljesen százas valaki, akik úgy néztek ott szét, akár ha a Holdon jártak volna, és közben mutogatták a nagy francia klasszikusokat. A divatbemutatónak nevezett show pedig szerintem egyenesen botrányos volt. Nem volt ott a helye. És még milyen hosszú időn keresztül! 

Ha csak idáig tartott volna a megnyitó ünnepség, most nagyon rossz véleménnyel lennék. De volt egy másik fele is, ami hű maradt a konvenciókhoz. Mostanra sikerült megnéznem, mert péntek este akkor már Manókát altattam. A második rész szép volt. Az olimpikonokkal, az olimpiai játékok szervezőbizottságának elnökével, a francia elnökkel és a nemzetközi olimpiai bizottság vezetőjével. Egy-két megjegyzésem azért lenne...

Én mint nő kicsit elhűlve figyeltem, ahogy egy nő tartja az esernyőt egy féri feje fölé. Egyenjogúság? Hát jó. Valahogy akkor is sántított a dolog.

Nagyon hosszú időn keresztül vitte a lángot az az arctalan fantom, aki a művészeti részét adta a dolognak, több időt adtam volna azoknak a híres olimpikonoknak, akiknek végül csak 2-3 másodperc jutott. Pontosan annyi, hogy éppen felismerjük őket, de annyi nem, amennyi a teljesítményük alapján megillette volna őket. 

A két díva, Lady Gaga és Celine Dion ottlétét, és fellépését is rejtély fedi még számomra. Az utóbbit talán kicsit jobban értem, ha a nagy visszatérés témáját vesszük. Ebben az értelemben az övé jóval megrázóbb volt.

Lady Gaga a művészeti részhez illett jól, hiszen ő éppoly polgárpukkasztó és extrém, mint a világ egyik részét megdöbbentő szivárványos kavalkádelőadás volt a megnyitó első részében.

A másik hiányom az olimpiai eskütétel volt. Az olimpia nemzetközi ugyebár. Az angol pedig világnyelv. Elvileg mindenhol beszélik. Akkor miért franciául zajlott az eskütétel. Sokaknak így nem mondott semmit, csak sejtettük, hogy éppen az történik. Viszont az angol szavakba szinte az egész világ beleborzongott volna, effelől nincs kétségem.

Mindent egybevetve és mindentől függetlenül azonban szerintem még így is sikerült a világszínvonal. Csak egy kissé túlságosan franciásan. Én jobban követtem volna hagyományokat, és franciahon szélesebb körű bemutatására törekedtem volna. Nem hiszem, hogy ott a szabad szerelem, a másság és az extrémitás a legfontosabb irányvonalak a társadalomban. Vagy legalábbis szeretném hinni, hogy nem így van. Mert ez nem szimpatikus.

Szerencsére volt több olyan vonulata a műsornak, ami ezt kompenzálta, és ámulatba tudott ejteni. Az élő szobrok tökéletes felvonultatása, híres franciák - nők és férfiak - megjelenítése, kiváló előadások - mint a francia himnusz egészen különleges helyen és tehetséggel való eléneklése vagy a sportágak kreatív bemutatása.

Egy szó mint száz, hagyott bennem a francia mentalitás mindenféle benyomást. Persze lehet, hogy ez is volt a cél. Csak éppen meglettem volna negatív élmények nélkül egy világszintű esemény kapcsán.

Be kell látnom, én jobban szeretem a hagyományosat, felemelőt, meghatót.