bellAtristic

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 09.09.) – Bilincsben

Nem egy témát fogok érinteni, hanem egy életérzés mélyére megyek. Ha nem érdekel az elmélyült gondolkodás, vagy ha úgy tetszik, a filozofálgatás, akkor ne olvass tovább. Meglátásaimat nem neked szánom.

Neked sem, akinek rendben zajlik az élete, végzi munkás hétköznapjait, és úgy bele van merülve a mindennapok sodrába, hogy még a szemét sem képes földre szegezett státuszából felfelé fordítani.

Szánom viszont neked, aki érzi, hogy valami nagy baj van ezzel az egésszel, amit mi értelmes társadalomnak, élhető országnak, jólétnek kellene, hogy nevezzünk. Merthogy nem az. Hatalmas gáz van vele. Fura ez, mert úgy tűnik, hogy minden rendben.

Szeptemberben kinyitottak az iskolák, és zajlik a tanév. Az árak vagy rövid ideig stagnálnak, vagy szépen kúsznak felfelé továbbra is. Az állami egészségügy szép csendesen haldoklik, míg a magánpraxisok virágzanak. A kultúra a fejére állt, hatalom- és pénzorientáltabb, mint valaha, és az is úgy van rendben. Minden úgy van rendben, ahogy van.

Hogy is van ez? Szép lassan, birka módra megszokunk mindent. Próbáljuk ki, vegyük tudomásul. Működik még? Igaz, hogy nyikorog, vánszorog, ezer sebből vérzik, szabályozva van a szabály is, de még húzni, vonni lehet. Akkor meg jó’ van.

Engem most két kérdéskör foglalkoztat, azokról írom a továbbiakat. Az egyik az oktatás legújabb őrülete, a mobiltelefon használat, a másik az irodalom, és annak kevésbé lírai vagy prózai oldala.

Kedves, drága Olvasó! Itt még mindig megállhatsz, ha eleged van. Isten áldjon!

És akkor, akiket érdekel:

Kíváncsi vagyok, mi történik akkor, ha egy olyan szürke, kisegér szólal meg, mint amilyennek, én számítok.

Annyi visszásságot látok az elmúlt időszakban, hogy csak lesek. Aztán megindul felfelé a vérnyomás tőle. Értelmes, tisztességes, okos emberek esetében szerintem ez a normális. A mobiltelefon korlátozás volt talán most egy kis időre az utolsó. Néha hálát adok az Istennek, hogy nem látok már bele annyira a közoktatás berkeibe, mint korábban. Nekem ez is bőven elég egyelőre.

Egészen elképesztő. Mintha kedves, nagyra becsült kollégáim köztörvényes bűnözők lennének. Bilincset rájuk! Mivel azonban nem lehet ezt megtenni velük, különben gúzsba kötött kezükkel nem tudnák használni a KRÉTA igen hatékony, eredményes, és jó kifejlesztett rendszerét, mindenféle értelmetlen intézkedésekkel képletesen kattan hát rajtuk.

Igen, egy dolog az én fejemen is átfutott: ne lehessen visszaélni a mobil használatával, sem diáknak, sem tanárnak. Ezt aláírom. És bizonyára számtalan példa lehet a személyiségi jogok megsértésére. Az mindig van! Személyiségi jog. Érdekes módon, ez a fogalom leginkább csak a diákokat érinti. A tanárnak marad a kötelesség, elégedjen meg vele!

A pandémia óta azonban megváltozott a világ. Ezt azért úgy észrevették a mélyen tisztelt törvényalkotók? Jobban előtérbe került a digitális világ, mint valaha. És nagyrészt úgy is maradt. A tankönyvekben bizony most már előfordul az az utasítás a feladatok szövegében, hogy vedd elő az okostelefonodat, és nyisd meg az alkalmazást? Kérdem én, hogyan is? A készülék jobb esetben a kulcsra zárható szekrényben van, rosszabban egy nagy dobozban egymás hegyén-hátán összegyűjtve, és akkor reméljük, hogy a sok kiosztogatás és összeszedés közben nem sérül semmilyen része. Azt ki fogja kifizetni? Vagy talán biztosítson az iskola megfelelő minőségű és felszereltségű eszközt, ha kell valamelyik tantárgyhoz? Újabb kíváncsi kérdés: milyen pénzből? Abból, amit az állam ad neki? Abból még arra sem telik, hogy ugyanabban a hónapban egyidejűleg legyen WC papír és folyékony szappan a mosdóban.

A tanárnál se legyen ott a mobil! Fő az egyenlő bánásmód, vagy mi a szösz? És mi van, ha az egyik gyerek rosszul lesz órán, és én nem szaladhatok ki a majdnem 30 fős osztályból, mert szétszedik a termet már csak a hangjukkal is? Kinek és hogyan szóljak mobil nélkül? Volt rá példa, és az több mint 4 éve volt, tehát nem ma. Mintha hátrakötötték volna a kezem, pedig a XXI. században vagyunk, még ha a vármegyék és ispánok „nosztalgikus” korszakát éljük is. Újabb átgondolatlan eszetlenség margójára írtam most ezt. Ezt IS át kellett volna gondolni jobban, és nem a minisztériumban. Egyelőre ennyit, de a téma lehet, hogy még visszatér.

Most lássuk a másikat. Az irodalom romantikus, felemelő világában járok sokszor mostanában. Járnék pontosabban, ha nem lenne annyira kiábrándító a mai magyar kultúra. Jól van, nem esem ennyire túlzásba, van felemelő, boldogító része: maga az írás. A történetalkotás egy csoda. A múltba vagy éppen a fantáziába repít, és az varázslatos. Az igen.

Aztán jön a csúnya nagy valóság, amikor mindezt meg akarjuk mutatni másoknak. Amikor jön a repülőszőnyeg az író vagy költő keze nyomán, és nincs, aki ráüljön. Közel 1000 ismerősöm van, de köszönöm Facebook, ez nagyon ritkán nyilvánul meg. Na nem akarom teljes egészében a rendszerre verni a balhét, a mai magyar érdektelenség és fásultság talán még nagyobb vétkes. Kevesen olvasnak. Kevesen vesznek észre. Nem voltam soha jóban a matekkal, de a maximum 30-40 egy írásnál, az az 1000 közelébe sem ér.

 Itt jegyzem meg, keresem már az egyéb lehetőségeket, és rá is akadok időnként. Az elszántság megvan, és nagy-nagy tisztelet azoknak, akik megosztanak, lájkolnak, netán hozzá is szólnak.

Nagy újdonságot fogok mondani: egy szerzőt az visz előre, ha visszajelzéseket kap, nem a süket, olykor sunyi csend. Nem csak elismerést várok, persze abból lenne jó, nagyon sok. A kritika is jöhet, mert épít szemben a sértődős hozzáállással. Csak bilincset ne rakjanak rám! Pontosabban ne rakjatok! Mert azt nem viselem el. A mai világban nem elég csak elolvasni, és továbblépni. Minden posztoló, osztó és hozzászóló ember reakciót vár. Az is, aki nem ismeri be.

Már csak azért sem könnyű, mert egy egyre bővülő világról beszélek, ha az olvasók és írók társadalmára gondolok. Kevés az olvasó ember, mondják sokan. Aha. Érdekes, én nem ezt látom. Minden fronton túlkínálat van, csak a pénz sosem elég. Boldog-boldogtalan könyvet ír, egyik nap Mari néni, másik nap Jancsi bácsi kötete lát napvilágot, és a kiadók jól élnek. Minőség duplanulla. A könyvkiadás költségei a csillagokban, és könyvesboltok pedig olyan jutalékot emelnek le, mintha ők maguk írták volna az összes könyvet. Tudom, nem mondok újdonságot. De el kell mondani. Itt is, ezen a blogon. Akkor is, ha a csapból is ez folyik, mert a hallgatás a legnagyobb bűn, amit elkövethetünk. Ez így nincs rendben! Az én szellemi termékemért ne más kapjon pénzt! Vagy ha már így van, akkor én is kapjak annyit, hogy érezzem, érdemes.

Nemrég olvastam két bejegyzést. Az egyik a helyesírás fontosságát próbálta lazítani, a másik megmagyarázta, miért olyan pórias a próza, hogy aki nem szereti az olvasást, lusta vagy buta, az olvasson novellát. Na, ácsi!

Nagyon vigyázzon az, aki helyesírás nácinak nevezi azt, akinek az fontos, netán a szívügye. Lesznek még, akik tiltakoznak az aposztrofálás ellen. Igenis fontos a helyesírás, a magyaros megfogalmazás. Csaptam már földhöz könyvet az igénytelensége miatt, még ha a tartalma rendben is volt. Tudom, hogy arrafelé tartunk, hogy ez az igény ne legyen olyan magas, de egyelőre még nem tartunk ott, hogy ezzel kapcsolatban is fát lehessen vágni a hátunkon. Mondom ezt az igényes olvasók nevében.

A próza pedig igenis tud olyan emelkedett lenni, mint a költészet. Nem annyira tömény, mégis sokat mond el, és a novella legalább enged fellélegzést. Én ezért is szeretem. Tudom, mikor rakhatom le egy kicsit az adott könyvet. Mondom ezt minden novellista nevében.

Egy szó, mint száz, igazabb-őszintébb világot szeretnék. Bilincsek nélkül.