bellAtristic

 

NAPLÓBEJEGYZÉS (2024.09.20.) – Duna

Szikrázóan kék ég, mérsékelt meleg. Éppen le lehet venni a pulcsit egy kicsit, de ha hosszabb árnyékos részhez érek, rögtön leveszem a derekamról, ahová kötöttem, és borzongva bújok vissza bele, mert annyira jól esik a melege. Ez maradt Borisz után. Nem nálunk tombolt a legerősebben, az ítéletidőből más, körülöttünk lévő országok többet nyertek meg, ott most sokkal rosszabb a helyzet. Persze megúszásról szó sincs, tudhatnánk már, hogy az ilyesfajta időjárási jelenségeknek utóélete van, nekünk meg szép hosszú, sok országot átszelő folyónk, amely ez esetben is szolgált némi „ajándékkal”.

– Ti a Duna közelében laktok? Milyen messze vagytok tőle? Feljebb vagy lejjebb, mint a vízszint? – Ilyen kérdések érkeznek otthonról, és én nem teljesen értem elsőre, miért olyan kardinális kérdés ez. Nagy szégyenemre nem követtem különösebben a híradásokat, merthogy nem volt szükség rá. Pedig a fülemig azért eljutott a reggeli készülődés közben, hogy Ausztriában drámai a helyzet, és az áradás most kishazánk felé indult, de nem foglalkoztam vele. Árad a Duna. Volt már ilyen.

Most itt ülök a gép előtt, és azon tanakodom magamban, hogy kimegyek a Marina-partra, ha tudok, hogy legalább némi képet nyerjek a helyzet állásáról. A lakóhelyünkről ehhez is buszra kellene szállnom, és négy megállót utazni, és még onnan is jó kis séta a part. Néha szeretünk kimenni oda, mert nyugalmas, békés környék, pedig az új építésű társasházak egész külön kis városa épült a partra, tiszta mediterrán feelinget árasztva.

Nehezen szánnám rá magam, maradok egyelőre a Facebook csatornákon, több XIII. kerületi csoportban is tag vagyok, inkább azokra a fotókra hagyatkozom, amiket oda feltesznek. Az sem semmi. Amúgy sem igazán szeretem a katasztrófaturistáskodást, mindig kellemetlenül érzem magam, ha ilyen szerepbe csöppenek.

Az említett oldalakon mindenféle tájékoztatás van, nekem az is éppen eleget mond, hogy lezárták Budapest jó néhány részét, ami a Dunához közel van, hogy nem járnak buszok, villamosok, a HÉV vagy csökkentett, elterelt irányba. Hány embernek okozhat ez most nehézséget a munkába járás miatt egy ilyen hatalmas városban és a külvárosaiban? Rengetegnek. Borisz alapos munkát végzett, ha fel akarta hívni a figyelmet a klímaváltozásra. Merthogy ezt is emlegetik, mellesleg jogosan.

Ez egy fura ősz kezdet. Az elmúlt évek nem ilyenek voltak. Többre is úgy emlékszem vissza az utóbbiak közül, hogy csendes és langymeleg volt, a vényasszonyok nyara majdnem novemberig húzódott ki, most meg azon gondolkodtam még pár napja, hogy írok a közös képviselőnek a fűtés beindítása érdekében. Manó is megfázott, máskor október közepén jelentkezett az első megfázás, idén már egy hete hurcolászom a szobák között az orrszívó porszívót. Negyvenből tizenöt lett pár nap alatt. Tiszta cidri volt, és nagyon nem esett jól. Most már újra elviselhetőbb, még előkerül a rövid ujjú poló, de már nem sokáig. Idén nem kegyes az időjárás.

Emlékszem alkalmakra, amikor a Dunánál voltunk. Egyszer a már említett Marina-parton sétáltunk, ahol csak egy nagy, aránylag meredek, zöldellő töltés választott el a víztől, és a világ minden kincséért sem mentem volna közelebb hozzá. Így is szédítő volt a mérete. Egy másik alkalommal, tavaly a villamos innenső oldaláról csodáltam a kőkorlátnak dőlve, miközben mögöttem az Ünnepi könyvhét forgataga araszolgatott. Minden olyan monumentális volt. A műemlék épületek a két parton, a Budai vár, mint háttérdíszlet egy-egy készülő fotóhoz, az embertömeg. És a lassan hömpölygő szürke víz. Hajók úsztak rajta, és a hangját nem lehetett oda hallani vagy semmiféle csobogást, mert elnyomta a város zaja.

Épp így állnék most a Marina-parton, és biztos vagyok benne, hogy nem egyedül, mert mást is vonz ez az attrakció. Döbbenet, elképedés, talán iszonyodás is. Még csak azt is hallani vélem, hogy valaki felveti, milyen jó lett volna ebből öntözni nyár derekán, most meg két lépés, és máris vele együtt sodródnánk. Megborzongok a gondolattól. Veszély. Ez jut róla most eszembe, ahogy látom, hogy a sötétszürke, sárgáspiszkosra váltott, mintha itt-ott kicsit szaporábban folyna, de a legmélyebb részen, most olyan ravasz lomhasággal mozog, hogy sejtem, aki oda bemerészkedik, az csak bajosan juthatna kijjebb. Van valami rémisztő abban, hogy ahol tegnap még emberek sétáltak, ott most már nem látszik a pad, sem a sétány, az utcai lámpák burája nagyjából mindössze húsz centire magasodik a sodor fölé. Azon tanakodom magamban, mi történik majd a jelzőlámpákkal, ha a zöld jelzést elérve vagy eltakarva, azokat is ellepi az ár.

Van ebben a messziről látszólag lomha folyamban valami lenyűgöző és egyszersmind félelmetes. Mekkora hatalma tud lenni. Máskor csak békésen, a rakpartok alatt viszi a sétahajókat csendesen csobogva, az emberek futólag néznek rá, ha átutaznak rajta vagy elmennek mellette. Most emberek sokasága játszik a vakmerőséggel, hogy fotózhassa, és ő büszke öntudattal vagy éppenséggel tehetetlen súllyal vonul közvetlenül a hidak pillérei alatt. Attól függ, melyik hangulatomban látom. Most éppen valahol a kettő között. Mert úgy érzem, nem ő kérte hatalmas többletterhét, de ha már vinnie kell, hát megmutatja a világnak, hogy felér az emberi civilizációig. Ilyenkor figyelni kell rá.

Miért is építették az Országházat a Duna-partra? Olyan, mintha máris vízben úszna, az ember mindig attól tart, hogy ázni fog a Kossuth tér. A dunai szigetek már le vannak zárva, ott most valószínűleg lesz elég parkoló a hétvégén, talán több is a kelleténél. Ezt iróniának szántam.

Ma reggel is láttam a homokzsákpakolást a tévében. Védekezés, az folyik. Kérdés, mennyire lesz hatékony, és mennyire lesz szükség rá. 850 cm. Ennyivel tetőzik a legnagyobb folyónk. A családom és én nem látjuk közvetlen közelről, elég nekünk a média. Az elárasztott területeken lesz mit csinálni, és külön tisztelet és elismerés mindazoknak, akik most ott dolgoznak.

Van nekünk is egy patakunk itt a közelben, a Rákos. Olyasmi, mint a Rátkát és Ondot elválasztó Szerencs-patak. Az év nagy részében csendesen csobog az alján a víz, vadkacsák úszkálnak rajta, és úgy benövi a fű és a gaz, hogy majdnem nem is lehet látni a vizet. Sokszor szólalok meg miatta, hogy mikor fogják már kitisztítani. Nos, ez most a nyáron megtörtént. Szép lett. Így most látható rajta, hogy mit jelent számára, hogy a Dunába torkollik. Megduzzadt, jól láthatóvá vált, és nincs rajta élet. Vinne most mindent a sodrás. Ilyen a Duna is. Ezért is tűnik olyan fenyegetőnek. Mert a kiszámíthatatlan sodra miatt, csend öleli körbe, hatalmas, letört faágak úsznak rajta. Feszült figyelem és várakozás arra a néhány percre, amikor megfordul a kocka, és megindul a lassú apadás. „Szombat” a varázsszó, addig kell várni, és sok helyen valahogy kitartani.

Addig is egy emlék a múltból: az esőzések után otthon megáradt a patak. Kiskoromban soha nem foglalkoztam vele. Nem volt dolgom még a környékén sem. Aztán elkezdtem dolgozni egy olyan kistelepülésen (Rátkán), amelyet éppen ez a patak választott el a lakóhelyemtől. Hosszú éveken át csak a burjánzó növényzet tudatta az emberekkel, hol folyik. Vizét akkor lehetett látni, amikor keresztülhaladtunk rajta. Egy éven aztán megmutatta erejét és hatalmát. Porták veteményesei kerültek víz alá, és homokzsákokkal pakolták körbe a lakóházakat. A belvíztől így sem lehetett őket teljesen megvédeni. Volt azonban a két település közti bekötő útnak egy olyan része, amely mélyebben volt a patak szintjénél. Egy reggelen arra ért oda a busz, hogy egy meglehetősen széles sávban kiöntött rá víz. Megrökönyödve néztük az árt, amely tóként csillant meg a reggeli napfényben. A busz lefékezett a víz előtt, a sofőr felállt, és kiment megszemlélni a helyzet súlyosságát. Sok éven át volt ez az útvonala, valószínűleg nagyjából fel tudta mérni, milyen magasan áll az áradás. Azért mesélem ezt, mert egyszer csak visszaszállt, és a meglepett, félelemtől hangos felkiáltások és reakciók ellenére lassan, lépésben áthajtott a vízen. Hallottuk, ahogy a kerekek és az alváz hasítja a víztükröt, és borzadással vegyes elismeréssel figyeltük, ahogy sofőrünk uralja a helyzetet.

– Max. két nap alatt levonul, de azért tessenek megnézni a vonat menetrendet. Nekem meg nem ártott egy kis alvázmosás! – viccelődött látszólag laza és nyugodt hangon, de biztosra veszem, hogy volt benne némi fenntartás. Ezt aztán az is alátámasztotta, hogy estére lezárták arrafelé az autós forgalmat. Valóban két nap múlva indult újra.

Rákos-patak