bellAtristic

 

KÖNYVAJÁNLÓ

Justine Picardie: Miss Dior

Ez a könyv számomra a nagybetűs „Hűha!” kategóriába esik. Amikor egy mű sokkal többről szól, mint amit a címe és a fülszövege sugall. Talán még egyetlen könyvajánlónál sem aposztrofáltam úgy az adott kötetet, mint művet, de ezúttal az érdem kijár. Több szempontból is más, de pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy alaposabb megvilágításba helyezi azokat az embereket és kort, amelyről szól.

Amikor jó néhány nappal ezelőtt feltettem a kérdést több helyen, hogy mi lenne a reakció, netán hozzászólás arra a hívószóra, hogy Dior, (nem is annyira) meglepő eredményt kaptam. Csendet. Hallgatást. Érdektelenséget. Kettő, azaz kettő darab megnyilvánulásnak nevezhető valami érkezett, egy kacagó emoji (ennek később utána jártam, és világossá vált a miértje, és egy ostoba megszólalás, amelyet gazdája talán inkább meg sem tett volna). Hozzáteszem, valószínűleg én sem voltam teljesen világos, de mentségemre szolgáljon, nekem is az volt a kiindulópontom, ami másoknak. A Dior névhez fűződő divatmárka, világhírnév, és egy előző olvasmányomból már némiképp megismert meleg divattervező alakja. Azt hittem, mások többet tudnak róla, azt hittem, ha felteszem a kérdést egy olvasói csoportban, némiképp használható hozzászólásokat kapok. Nem így lett. De akkor most hadd legyek átmenetileg én ennek a témának a szócsöve.

„Felütős” téma – ez volt a jelző. És drága régi jó osztálytársnőm talán nem is tudja, mennyire igazat szólt. Csak talán nem teljesen abban az értelemben, ahogy azt eredetileg gondolta. Neki is ajánlom ezt a könyvet!

Nagyon össze kell most szednem a gondolataimat és a benyomásaimat ahhoz, hogy megközelítőleg hűen visszaadjam a könyv mondanivalóját. Mert bár Miss Dior a címe, de csak részben szól a divattervező Christian legfiatalabb húgáról, sokkal inkább egy jelenségről, melyet ez a család, jobban mondva annak egy része jelentett abban a korban, amelyben éltek.

Először és mindenekelőtt több helyen is szépirodalmi leírásokat tartalmaz, gyönyörű a fogalmazásmód, amikor a család lakhelyeit mutatja be a szerző. Érzékletes, kifinomult, tökéletesen átadja azt a harmonikus légkört, ahová mindketten egész életükben vágytak, bár különböző okokból. Christian Dior kettős életet élt, ő legalábbis így érezte, és ez nagy súlyként nehezedett a vállára. Volt Christian, a vidékért rajongó, kertészkedést, falusi életet igen kedvelő egyszerű, visszahúzódó ember, és Dior, a zseni, aki a ruhák és divat iránti szenvedélyes szeretetével visszahozta Franciaországot a második világháború utáni letargikus állapotából. Két idézet a könyvből, ami igen szemléletesen mutatja meg ennek a jelenségnek az extrémitását:

„… az újságok azonos terjedelemben foglalkoztak azzal, hogy Dior „négy centivel megrövidítette a szoknyáit”, és azzal, hogy a szovjetek hidrogénbombát fejlesztenek…”

„… Ugyanezen a héten Dior a Paris March címlapján szerepelt, egy mérőszalaggal a kezében, egy igencsak rövid szoknyát viselő modell megvágott képe mellett. A magazin belül bejelentette, hogy „Dior megkezdte a szoknyák csatáját”, ugyanabban a számban egy másik cikk pedig beszámolt a legújabb kelet-berlini eseményekről, ahol az emberek az élelmiszerhiány és a növekvő árak miatt tiltakoztak…”

Egy szó, mint száz megvoltak a háború utórengései, és ezek közé tartozott az is, hogy az emberek felálljanak zombiállapotukból, és újraépítsék szétrombolt életüket. A francia mentalitásra különösen igaz volt ez, hiszen itt már a megszállás alatt is jelentős és kiterjedt ellenállási mozgalom alakult ki. Itt jön a képbe a húg, Catherine, aki ennek aktív és igen jelentős tagja volt, még ha sok helyen említést sem tesznek róla. Ennek legfőbb oka talán a személyiségében rejlik, sosem volt nagyhangú, magamutogató, ellenben bátor, határozott, erős jellemnek bizonyult. Éveken át dolgozott az ellenállásnak, majd amikor letartóztatták, az igen kemény, brutális és kegyetlen kihallgatások során sem árulta el társait, hallgatott. Okosan, talpraesetten viselkedett, és bár a poklok poklát állta ki, mert minden kínzást elszenvedett, amit egy nő kiállhat, továbbá kényszermunkára vitték Ravensbrückbe a háború végén, még ott sem adta fel. A könyv leírása szerint mindvégig a szabadság eszméje tartotta benne a lelket, rózsakertjének kék ege lebegett szeme előtt, hogy érezhesse a napfény erejét, az illatokat, a szabad életet.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, egy meglehetősen nehéz sorsú család képe bontakozott ki előttem. Az öt gyerek közül több testvér küzdött mentális, pszichés problémákkal. Ezért is érdekes, hogy Christian és Catherine olyan életpályát futott be, amilyet. Catherine érdemrendeket és kitüntetéseket kapott a háború alatt végzett bátor és eredményes munkájáért, és azok közé a haláltáborokból visszatért emberek közé tartozott, akik sosem beszéltek részletesebben az őket ért szenvedésekről. Csak ott és igen szűk keretek között nyilvánult meg, ahol ennek szükségét látta.

Eleinte volt bennem egy olyan érzés, hogy ez a tanulmány nem is közvetlenül a Diorokról szól, mert annyira részletesen mutatja be a történelmi hátteret, a megszállás alatti életet, a nácizmus könyörtelen, őrült világát, majd később a divat alakulását. Aztán rájöttem, hogy hiteles és érhető, igazán áttekinthető képet így kaphatott róluk az olvasó. Egy előző könyvajánlómban már kifejtettem, mennyire kerülöm a náci korszak könyveit, mert azok túlságosan nyomasztó hatással vannak rám. Nos, ebben a könyvben megint teljes, elementáris erejével szembejött ez a szörnyűség, és benne azok az emberek – köztük Catherine – akik vállalták a legkeményebb megpróbáltatásokat, így akár a halált is, és szembenéztek vele.

A Miss Dior úgy is érthető, mint egy illat, hiszen ezt a nevet adta a divattervező annak a parfümnek, amelyet húga után nevezett el. És ez ugyanúgy hozzátartozik az egész Dior jelenséghez, mint a ruhák, amelyeket tervezett. Igyekeztem megérteni a vele szemben tanúsított ellenérzést. Több okot is látni véltem erre, de számomra valójában egyik sem elvetemültség. Dior meleg volt, ez tény. Minden bizonnyal volt egy extravagáns személyiségvonulata is, melyet nem mellesleg ő maga is szégyellt, talán megrészegítette a világhírnév. Emlékirataiban azonban kifejezte azt a vágyát, hogy a végén majd visszavonulhasson a vidéki élethez, amely több-kevesebb sikerrel meg is valósult, tekintve, hogy milyen luxusban élt akkor is, és még hatalmas adósságokat is felhalmozott ezért.

Olyan ruhamodelleket hozott vissza a köztudatba, amelyek nem minden nő számára arattak zajos tetszést, lásd Coco Chanel, aki a „fűzők és az egy ruhán sokméternyi anyag” ideálja után saját, egyszerű szabásaival szabadította fel a női testet a sanyargatásból. Dior ruháit sok esetben csak úgy lehetett viselni, ha a modell, akire feladták, előtte vett egy nagy levegőt, hogy ezáltal kisebb legyen a derékbősége. Érdekes. Mégis nagyon híres lett ez a vonulat. Köszönhető ez talán annak, hogy nagyjából ez volt a tendencia a háború előtt, mert olyan volt a szabásvonal, hogy abban viselője – bármilyen adottságokkal rendelkezett is – csinosnak érezhette magát. Ráadásul visszanyúlt a háború előtti ideálokhoz, amelyet egy teljesen új iránnyal szemben mindenki jobban a magáénak érezhetett, s talán meghittebbnek, ismerősebbnek is az ezt megelőző időszak létbizonytalansága után. Ez tulajdonképpen hihető is.

A botrányokat azzal kavarta Dior, amit fentebb is idéztem, hogy egy olyan korban nyújtotta tálcán a luxust, és harcolt a csúcskategóriás anyagok birtoklásáért, és amelyben csupán megrokkant aggastyánként botorkált a társadalom nagy része. A jegyrendszer még javában zajlott, mindenből szükséget szenvedtek az emberek, és gyászos hangulat uralkodott, mert nem volt olyan család, ahol ne halt volna meg valaki így vagy úgy a háború során.

Ez a könyv mégis meggyőzött a Diorok nagyszerűségéről, mert a maguk módján mindketten valami rendkívülit nyújtottak a hazájuknak. Valamit, amiért érdemes volt élni és munkálkodni. Tartás, bátorság, géniusz, kitartás és nagy-nagy szeretet. Ezek a szavak jutnak eszembe róluk.

Most, így végezetül az jut még az eszembe, hogy ezt a kötetet a Tesco polcán találtam. Oldalt, alig észrevehető helyen állt, végigpásztáztam előtte az egész sort. Ez volt ott az utolsó. Addig alig nyúltam a könyvek után. Amikor ezt megláttam, egyből felcsillant a szemem, hogy újra olyasvalamiről olvashatok, amit jobbára homály fed a művészetben, de legalábbis megosztó téma az emberek szerint. Örülök neki, hogy ez a könyv nem arról az oldalról közelített, ahonnan ezt negatív tapasztalatokat sejtő gondolataimban várhattam volna. A rengeteg fotóval és tényleírással, mégis sok helyen olvasmányos formával engem meggyőzött arról, hogy érdemes volt elolvasni, és másnak is szívesen ajánlom.