NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2026. 09.12.)

JUBILEUM 30🏆💖

A „videós” szemszögéből

A szombat délutáni melegben hamar be kell kapcsolni a klímákat. Gyülekeznek. Táskák a földön vagy az egymásba pakolt székeken, ásványvizes vagy üdítős palackok itt-ott. Érzékelhető némi feszültség, de az inkább lámpaláz, várakozásteljes izgalom. „Vajon fogjuk-e mindazt táncolni, amit régen? És emlékszem-e még rá? Rááll-e a lábam a ritmusra?”

A kultúrház színpadának sarkában ülök. Reggel feltöltöttem a mobilt, hogy biztos mindent rögzíteni tudjak. Nem is hittem volna, hogy ilyen fontos ez a feladat, de amikor egy-egy hétvége után írnak nekem, hogy ezt vagy azt a videót küldjük át, akkor érzékelem, sok embernek megnyugtató, hogy valaki ezzel is törődik, és hogy nem csak a szombat a gyakorlásé. Persze, nem csupán emiatt. Érzem, hogy valami egészen különleges dolognak lettem a részese…

Amikor Julika tanárnéni vagy Bea, az Egyesület „Főni”-je elkurjantja magát, hogy „Kezdünk!”, hirtelen azonnal megtelik a terem egy speciális atmoszférával. Első az összetartozás. Hogy minden jelenlévő egy közös célért van itt, és az örömöt okoz. A második a tisztelet és a megfelelni vágyás. Elsősorban az elsőként említett embernek és a közösségnek.

Julika nekem a kollégám volt, és kicsit a mentorom is, így még én is mindig kihúzom magam mellette. Van egy olyan kisugárzása, amely tekintélyt parancsol. És akkor még nem csinált semmit, csak partnerként kezelt. És nekem már kezdetben is ez volt a legtöbb, amit adhatott. Érdekes módon soha eszembe sem jutott volna, hogy ne tegezzem, de azt mindig tisztelettel és szeretettel tettem.

Amikor elkezdődött a jubileumi készülődés, akkor döbbentem rá igazán először: „Hogy is van ez? Meglett, felnőtt férfiak és nők magázzák, olyan tisztelettel néznek fel rá, hogy bámulatos, és vágják vigyázzba magukat előtte vagy a jelenlétében. A régi tanítványai…”

Aztán elkezdődtek a próbák, és fokozatosan mindent megértettem. Különösen, amikor egy-egy két és fél órás "ugrálás" után ő még mindig mutatta, igazította, nem lihegett, és a férjével, Tanárbácsival együtt irányított, instruált akkor is, amikor a „gyerekek” már megpihentek volna. Ő akkor kezdett belejönni.

Feláll a nagy kör. Büszkeség, fegyelem, koncentráltság tölti meg a levegőt, és ez az atmoszféra csak akkor húzódik hátra, amikor éppen nem táncolnak, két próbafolyamat között. Valójában még akkor is érezhető némiképp, mert amikor a többség pihen, akkor is vannak olyanok, akik kérdeznek egymástól, itt-ott kettesével, hármasával összeállnak, és tanítják, emlékeztetik egymást, addig gyakorolják, míg biztossá nem válik egy-egy lépés. Tanárbácsi – aki az Egyesületben a hagyományőrzésért, a falu és a közösség történetének kutatásáért és a sváb nyelv megőrzésért munkálkodik lelkesen és fáradhatatlanul – ellágyult arcvonásokkal, egy félmosoly kíséretében figyeli őket, aztán a főpróbán hangot is ad mellettünk állva a gondolatainak: „Látjátok, gyerekek? Ez a lényeg! Ez a fontos! Hogy ha valaki nem tudja, kérdez, és megmutatják egymásnak. Hogy gyakorolnak, nem hagyják annyiban. Ez a közösség, ez az összetartozás. Ezt jó látni. Az a terv, hogy ne menjünk szét a jubileum után sem. Jöjjünk össze legalább kétszer-háromszor egy éven.”

Több éve nyugdíjas kollégám szájából ez a gondolatsor mindannyiunkban is lelkesedés ébreszt. Pedig ő már letehetné a feladatait „majd a fiatalok” felkiáltással. Mégsem teszi, ugyanúgy táncolja felesége vezetésével a verbunkost, mint a fiatalabbak. Pedig nem esne nehezére kiállni a körből, csak épp nem hagyják. Mert ő is odatartozik, sőt!

Julika éppúgy vezeti a férfiak között a prímet a toborzótáncban, ahogyan az idősebb és fiatalabb hölgyek körében az asszonytáncokat, és mindenütt szükség van a vigyázó szemére. Még mindig el-elkiabálja magát, és még mindig helyre kerül egy-egy lépés, egy-egy mozdulat tőle.

A főpróbán teljes volt a férfiak létszáma, és úgy járták el a táncukat. Volt benne rontás, de egészében véve csodálatos látvány volt a tizenegynehány férfiember előadása. Ahogy emlékezetes marad számomra Julika reakciója is a végén:

– Na, jól van fiúk! Nem is volt annyira gáz!

– Nem is volt annyira gáz? Tanárnő! Nem már! – kiáltotta el magát a legnagyobb szájú a csapatból, és erre hatalmas nevetés tört ki.

A hangulat mindig is garantáltan jó volt. Nekem is, aki a kamera másik oldalán álltam. Igyekeztem mindig észrevétlen maradni, de persze nem lehetett. Nagyon is tudatában volt mindenki annak, amit csinálok. És talán ezért is akartak még jobban teljesíteni. A mobil pedig felvett mindent, a bakikat és a poénokat is…

Aztán jött a következő örömhír. A sógoromat kérték fel, hogy legyen a gálán a konferanszié. Hűha! Akkor ez az egész csak még jobb lehet! Ráadásul szabadkezet kapott. A hivatalos szöveg mellett oldhatja a hangulatot. Ó, tehát nevetni is fogunk! És ráadásul nagyon büszkék leszünk. Na, igen. A bevezetésként elmondott pár sor sváb köszöntőt bizony gyakorolni kellett kicsit, de nagyi instrukciói ebben sokat segítettek. Jött is aztán a sziporka, jobb emberre nem is bízhatták volna a műsor vezetését. A végén az egymás felé feltartott hüvelykujjunk volt a minőség-ellenőrzés védjegye, hogy remekül látta el a feladatát, és ezt a nézőtéren mi is így gondoltuk. Mert a megtiszteltetést komolyan kell venni.

Ismerős az az érzés, amikor tudatában vagy, hogy nemes ügyet szolgálsz? Ez a válaszom arra, amikor azt kérdezik, hogy nem untad, hogy nem fáradtál bele? Ez eszembe sem jutott. Ahogy az sem, hogy beálljak közéjük. Nem lett volna hozzá önbizalmam. Én csak csodáltam a múltból visszatérő tudás felcsillanásának folyamatát. És nem, én nem vettem észre minden rontást.

Egyrészt, mert a laikusabbnál is laikusabb vagyok, ha néptáncról van szó, másrészt pedig mert sok minden más nyűgözött le, ami elvonta a figyelmemet.

Ezt az évet azzal kezdtük a családban, hogy magunk elé vettük a naptárt, és megnéztük, hogyan is lesz beosztva az hazautazások időpontja. Nem egészen annyi volt ugyanis, amennyit eddig megszoktunk. A férjem és a sógorom számára nem volt kérdés, hogy régi táncosokként csatlakoznak-e a fellépőkhöz.

Az sem volt kétséges, hogy ennek rendelünk alá mindent. A közösség támogatása, és a benne való részvétel számunkra mindig is szívügy volt.

Akármikor láttam őket – mármint a „schwarzwaldosokat” – fellépni otthon, mindig hordoztak magukban és magukon egyfajta mágiát. A néptánc amúgy is különlegesen helyet tölt be a táncok között. És bár ennek csak egyik eleme a népviselet, mégis már önmagában ez is okot ad arra, hogy viselőjének büszke tartása legyen benne. Ehhez jön még aztán, hogy a kisugárzás, ami a táncosokból árad, semmihez sem hasonlítható. És ezt láttam minden alkalommal.

14 próba. Ennyi volt az év során, olykor kettő is egy-egy hónapban. Volt olyan pillanat, amely mind a 14 alkalommal libabőrt okozott. Amikor egyszerre dobbant a láb, csattant a taps, amikor összeállt egy-egy mozdulatsor, amikor egységes lett az összkép. Óriási volt koncentráció, büszke a tekintet. És mégis. Élveztük minden percét. Beszélgetések, poénok, nevetések sziporkáztak a levegőben, élt a közösség. Harsányan, jókedvűen, nosztalgikusan és egyszersmind elevenen.

Kíváncsi leszek, sikerül-e megvalósítani Tanárbácsi elképzelését, hogy ne legyen ezzel vége. Hogy esetleg még rendszeressé is váljon a találkozás. Én szívből kívánom, hogy így legyen, mert jó volt – igazán feledhetetlen élmény – őket így látni.

Már csak azért is, mert itt a következő nemzedék, az utánpótlás. Bea, Julika lánya, aki egyszerre társ, egy a táncosok közül, ugyanakkor vezéregyéniség, és az Egyesület elnöke. Méltó utóda édesanyjának, aki már éppúgy figyel rá, mint a többiek. Jó látni, ahogy Julika gyakorta hátralép egyet, hogy lánya kerülhessen a figyelem középpontjába. Nem könnyű feladat ez, a léc magas. Ahogy azonban elnéztem őket, a maximalizmusukat, a lelkesedésüket, a kemény akaratukat… Nos, biztos vagyok benne, hogy a jövő is ígéretes. Köszönöm, hogy a részese lehettem ennek az élmények.

A férjem szombat este egy olyan mondatot mondott, ami a lelkemből rezdült vissza:

„Na, most tervezhetjük a felszabadult hétvégék programjait megint. Hiányozni fog ez az egész.”

Igaza van, pedig én csak a videós voltam.😊