bellAtristic

NAPLÓBEJEGYZÉSEK – 2024.július 21. (Helikopterek)

 

Ma hajnalban úgy döntöttem, kipróbálom. Akit érdekel, örömmel látom, akit nem, az mehet Isten hírével. Érdekes lehet ez, úgy írni naplót, hogy mindenki látja, de több lesz ez annál, mert beleírom majd mindazt, amit én vagyok, örömöt, bánatot, felháborodást, és mindent, ami emberi, de még inkább írói mivoltomnak jól esik, és érdemes.

Próbáltam, hogy abbahagyom, mert oly keveseket érdekelnek a szavaim, de tudjátok mit? Azért sem teszem. Azért a néhány emberért és persze legfőképp saját magamért folytatni fogom, mert tudom, hogy jól csinálom. Ez a mai még csak egy visszatekintés, de olyan, ami maradandó nyomot hagyott bennem, ezért bejegyzésbe kívánkozik. Az ezt követőeket megpróbálom majd aktuálisan hozni, hadd áradjon, és tisztítson mindent és mindenkit maga körül.

Tehát:

Vasárnap reggel. Valami felébresztett. Sokszor nem tudom, mi az oka az eszméletre térésnek, egyáltalán annak nevezhető-e, hogy megérkezek egy másik világból, vagy ha úgy tetszik egy másik tudatszintről. Szinte egyszerre érkezik meg hozzám minden érzékelés, igen ritka, amikor a fejem már nagyjából tiszta, de a testem még kábulatban nyugszik, mozdulni nem szeretne. Meleg van, fülledt nyomasztó meleg hetek óta. Talán egy-két nap volt az enyhülés, de azt is csak úgy éreztük, ha kimentünk az utcára. A lakás átszellőztetése most még nem tud hatékony lenni, egyetlen 26 fokos bent rekedt elhasznált oxigéntömbnek érződik a szobák levegője. A klíma hozhat némi enyhülést, de az is percek alatt megszűnni látszik, mihelyst kikapcsolom. És ebben élünk sok napja. Hétköznap jóval fárasztóbb ebben a közegben létezni, de ma vasárnap van.

Egy leheletnyivel könnyebb a létezés, mert nem sietünk sehová, talán csak kislányom napirendje suhan át rendhez szokott agyamon, hogy azt lehetőség szerint tartsuk be, ha relatíve normális napot akarunk ma is. Nyújtózom egyet, és a következő pillanatban máris jelentkezik a mai nap abnormalitása. Nem szokatlanság ez és nem is különlegesség. Bárhonnan nézem eszement őrület. Pedig készítettek rá, ha úgy veszem. Olvastam az egyik XIII. kerületi közösségi oldalon, hogy mi várható ma. Meglehetősen lekezelő hangnemű volt a bejegyzés körülbelül egy hete, de előrevetítette a mai napot, és nem túlzott.

Az történt ugyanis, hogy ki voltunk a játszótéren családilag, és mindenki el volt foglalva a maga dolgával, játékával. Megszoktuk már az itt eltöltött évek alatt, hogy fölöttünk húzódik a légifolyosó, s ennek megfelelően igen nagy gyakorisággal húznak el felettünk az utasszállító repülők, hol magasabban, hol alacsonyabban. Igen, szoktam miatta méltatlankodni, ha egyik-másik túl közel jön a földhöz. Ez alkalommal is feltűnt a gépzaj, de sokkal erősebben, mint máskor. Olyan erősen, hogy ijesztő volt. És egyre csak erősödött. Már ott tartottam, hogy befogom a fülem. És közben rájöttem, hogy ez nem utasszállító. Ez Gripen. Nem is egy. Egy kisebb flotta vadászgép. Egyiküket sem láttuk a játszótér fölé boruló fák lombsátrai miatt, mert akkor talán legalább a látványtól eltátom a számat. Így csak az ijedt mérgelődés maradt. Mi a jó ég volt ez?

Később, hazaérve csak megnéztem a közösségi oldalt, ahol máris szembejött az információ. Altisztavatás a Hősök terén. Ó, remek! Pont ezt gondoltam. Még véletlenül sem jutott eszembe jó magyar módjára, hogy ez a nagy zaj a mellettünk zajló háborúval vagy más „problémával” van összefüggésben. Dehogyis! Sőt még én szégyelltem el magam, hogy mindig csak a rosszra gondolok. Na szóval, akkor írta rögtön valaki ugyancsak lekezelő modorban – merthogy ez is a sajátunk és nagyon szívesen használjuk, ahol csak lehet – hogy no para emberek, legyen eszetekben: jövő héten Forma 1, és akkor is lesz légiforgalom, még akkor sem apokalipszis jön.

Hát jó. Majd észben tartom.

Hol is tartottam? Ja igen, vasárnap reggel, fél 8. Rotorzaj hangzik fel. Egyre erősödik. Mi a jó ég már megint? Még kómás észlelésben a tőlünk autóval kb. 10 percnyire található Honvéd kórház villan be a tudatomban. Lehet, hogy valahol baleset volt. Azért van fent a helikopter. Nem jó a tudat, de valahogy elszáll a hátborzongató gondolat a propeller halkulásával együtt. és akkor eztán jön az első sejtés. Újabb helikopter száll el felettünk. Hát persze… Forma 1. Ma van. Remek. Most akkor zárjak be mindent, hogy a lányom fel ne ébredjen, hadd pihenjen még egy kicsit vagy hagyjam az egészet, egy napot kibírunk így.

A kétség ez utóbbival kapcsolatban akkor támad bennem, amikor azt is észlelem, hogy a rotorzaj úgy fél – 2 – 3 percenként ismétlődik. Mi van??? Úgy tűnik, mintha meg sem szűnne. Oké, értem én. A hatalmasságok nem akarnak dugóban ülni.  Brad Pitt Budapesten forgat. Külföldi vendégek is vannak. Aki megteheti, várost néz a levegőből. Közben pedig azon tűnődőm, ha elkapok egy-egy helikoptert a szememmel is, és persze, sétarepülő is akad, hogy vajon szeretném-e tudni, mennyibe kerül ez nekem? Mennyi ment el az én adómból arra, hogy ők ma teljes kényelemben élvezhessék a főváros látványát és a luxust?

Mert nekem pillanatnyilag csak az jön le, hogy két órája hallgatjuk a gépzajt a levegőből, és egyáltalán nem tűnik úgy, mintha vége akarna szakadni. Sőt. Pedig ki kell menni a játszótérre. Bogyónak kell a mozgás, a friss levegő, a játékok. Jó, hát menjünk. Kocsiba ülünk, mert vasárnap tiszteletére nem a megszokott játszótérre megyünk, hanem egy olyanra, amely pár perces autóút, de gyalog messze lenne. Az utastérbe nem hatol be a helikopterzaj. Fontolgatom, hogy itt maradok, de a fullasztó meleg legalább annyira visszatart a benttől, mint a zaj a kinttől. A klíma ennyi idő alatt még nem élvezhető. Na mindegy, majd csak kibírom valahogy.

Séta a játszótérre. Propellerek közel s távol. Most két gép is feltűnik, jobbról és balról. Hát ez remek. És akkor kezdem érezni, hogy a fejem együtt készül zsongani a zajjal. Ó, nagyszerű! Fejfájás lesz a vége a nagy magyar luxusnak. Pont erre vágytam. Meg zombi emberekre magam körül. Senki nem néz még csak fel sem. Ez megszokott. Ez ilyen. Ez van. Ezt kell szeretni. A kedvenc mondataim. Mindenre lehet őket alkalmazni, ami ma Magyarországon és a világban történik. És ennyi. Minek felháborodni? Felesleges? Változik valami? Hát persze, hogy semmi. Minden így van jól. Ez még jobban idegesít. Ez a közömbös belenyugvás. Nem, hogy ne tegyünk semmit, ne is beszéljünk róla! Sőt még csak tudomást se vegyünk róla. Én vagyok a bolond, ahogy fejcsóváló méregzsákként mindegyre az eget nézem. Mit számít?

Pedig azért itt elmondom: emberek, ez nem normális. Nem normális a világ, amiben élünk. Pontosabban az ország, amiben élünk. Nincs rendben. Az pedig végképp nincs, hogy még csak nem is beszélünk róla felháborodva…

Alvásidőre elcsendesedik a gépzaj. Persze, mert kezdődik a futam. Majd késő délután újra megindul a flotta, mennek a vendégekért. Hiszen nagy a forgalom, és hát hogy néz az ki, hogy odafelé a levegőben, vissza meg csak holmi nullakategóriás limuzinban vagy csúcsmárkában utazzanak a legnagyobb dugó kellős közepén? Ilyenkor úgysem zavarnak már senkit. Késő nyári délután az emberek fagyit nyalva bámulnak csak utánuk, vagy séta közben veszik tudomásul a Forma 1 végét a tudatuk perifériájáról. Hiszen csak egy napról van szó, a mogyoródi futamról. Nem kibírjuk?

De, persze. Csak halkan kérdezem: számolta már valaki, hány darab ilyen „csak egy nap” van az évben? Nem számít, ez presztízskérdés. Mégsem maradhatunk le a fejlett országok mögött. Hát csak iparkodjunk utánuk. Sok mindenben kellene. Olyan sokban, hogy az már mission impossible. Kételkedve várom a továbbiakat.