KÖNYVAJÁNLÓ – MKMT-Helma

Jenei András: Ezt megszívtad, tesó

Találó cím. Főleg, ha nem veszed a kezedbe ezt a könyvet, és nem olvasod el. Mert valami nagyon jóról maradsz le. Nekem olvasószerkesztő-korrektorként volt szerencsém vele találkozni először, de biztos vagyok benne, hogy némi idő elteltével újra a kezembe fogom venni, mert itt van a polcomon a nyomtatott verziója is. Remek élmény volt ezzel a történettel dolgozni. Egészen különleges a maga nemében.

Hogy miért? Mert olyan nyelvezetet használ, amit valószínűleg mind ismerünk… hallás alapján. De leírni határozottan izgalmas kihívás. Mond az valamit nektek, kedves Olvasók, hogy „lovari”? Remélhetőleg igen, és akkor máris értitek a dolog sava-borsát. Akinek mégsem ismerős, annak elárulom, hogy ez nem más, mint a roma nyelv. Ebből is kapunk ízelítőt a könyvben.

Na és akkor most kicsit részletesebben.

András, a szerző, több éven át élt Budapest 8. kerületében.  Első kézből hallotta az ott lakókat, vett részt a mindennapokban, ezért igen autentikus képet fest a pesti romaságról. Maga a történet, ami ebben a környezetben játszódik is nagyon érdekes, fordulatos és lebilincselő. András úgy ír, hogy az ember ott érzi magát a főhős mellett minden szituációban. Ezúttal azonban nem az az érzés ébred fel, hogy szeretnénk minél hamarabb ki is kerülni a sztoriból, hanem éppen ellenkezőleg: kíváncsian követjük az események alakulását.

Lóránd a pesti fővajda „jobbkeze”. Azzá válik a két kötetes történetfolyam során. Merthogy van ennek a könyvnek egy első része is, Mindenki jó lesz, tesó! címmel. Elárulom, hogy erről is fogtok még tőlem hallani. Tehát. Adott egy roma származású, családos férfiember. Neki is megvan a múltja, mint nagyrészt mindenkinek, aki ebben a világban nő fel. Mégsem a „sötét oldalhoz” tartozik, sőt. Jellemfejlődéséből adódóan, szinte apjának tekintheti a fővajdát, akit úgy is szólít, hogy „Apa”, így nagybetűvel írva – hozzáteszem, ez az általános megnevezése is az idős úrnak, aki tekintélyével magasan az átlagemberek fölött áll –, és bár nem hivatalosan, de helyetteseként munkálkodik a hírhedt városrészben.

Hogy miért ő? Mert az évek során bebizonyítja, hogy méltó a bizalomra, és mert egyetlen zokszó nélkül, a józanész teljes birtokában képes tanulni a hibáiból is. Persze, az sem mellékes, hogy a fővajdának sincs más választása, minthogy a családján kívülről neveljen ki egy utódot a posztra. Saját fiai ugyanis nem vágynak a tisztségre, és ezt neki kénytelen-kelletlen, tudomásul kell vennie. A fiatalok tulajdonképpen még hálásak is Lórinak, hogy leveszi a vállukról ezt a terhet, pontosan tudják, hogy nem alkalmasak a feladatra.

Lóri pedig  – a fővajda felügyelete alatt – teszi a dolgát nap mint nap. Mi ebbe az élethelyzetbe csöppenünk bele. Na de persze, nem ilyen egyszerű a dolog. Bár már önmagában ez a világ is tud érdekes lenni az átlagembernek, András azonban kerekített köré egy izgalmas történést, amitől a regény letehetetlenné válik. Mert a rosszak sosem nyugszanak, és mindig megtalálják a módját a felbukkanásnak. Ez történik ezúttal is. Az itt hétköznapinak mondható élethelyzetek mellett egy váratlan, életveszélyes fordulat is bekövetkezik.

És akkor itt, most abba is hagyom a spoilerezést a kedves Olvasó felcsigázása céljából.:-D  De azért hagyok még két kis részletet a regény utolsó részéből. Mert nem a vége a legfontosabb (persze, az is), hanem maga a sztori. Hogy mi vezetett ide? Mit is mondhatnék? Leginkább csak ennyit: Jó olvasást kívánok!😘

„– Na, tesók – kezdte Viktórió – Ha egy éve valaki azt mondja, hogy ma nemcsak meglesz a pénzem, de a klubom is itt a kerületben, mi több: a belváros ezen részén, hát pofán röhögöm.

– Hát… akkó’ nemigen vótá’ kacajos kedvedben, fiam – húzta el a szót Apa. – Az a disznótelep… az kemény vót, more! Mikor ott ültem a szíken, hát biza’ nem adtam vóna egy maréknyi dellát az íletünké’.”

***

  „– Ünnepelni jöttünk, hát akkor így is legyen! Nézzétek már meg magunkat. Élünk. Dolgozunk. Van család, meg klub, meg nyócker, meg minden. Ha aznap máshogy alakul… lehet, egyikünk se ülne itt.  De mind itt vagyunk, hát hogy is mondjátok: igyunk, hogy legyen hugyunk?

– Hát ja, tesó – mondta Lóri harsányan felröhögve, és felemelte a poharát. – Egészségünkre, he!

Apa is emelte az övét, s boldog volt attól, amit látott és átélhetett most.

– Az ilyen estéket meg kell becsűni’, fiam. Mer’ nem leszen belűlük sok.”