NAPLÓBEJEGYZÉS (2026. június 18.) – A MÁSIK OLDAL😊

Az élet úgy fordította a lapokat, hogy mostanában kétféle módon is az érem másik oldalára kerültem. Egy bejegyzést már írtam az Ünnepi Könyvhét kapcsán, most egy másik téma is szembejött úgy, hogy még nem voltam igazán felkészülve rá. Az iskola.  A családom két nőtagja is tanulásra adja a fejét szeptembertől, a lányom első osztályba lép, én pedig nekiindulok a tanúsítványszerzésnek. A kettő közül az előbbi minősül egyértelműen a nagyobb mérföldkőnek.

Manóban ezekben a napokban tudatosul, hogy néhány hét, és nincs több ovi, legfeljebb csak akkor, ha alkalom nyílik majd rá, hogy iskolásként ő is azon gyerekek között legyen, akik műsort adnak az ovisoknak. Ez most rendkívül nagy motiváció számára. Sikerült ugyanis a nagy vágyunk – volt azért „némi” cidri miatta, mivel nem vagyunk körzetisek –, és felvették a hozzánk legközelebbi általános iskolába, sőt, abba az osztályba, amelyiket leginkább szerettük volna.

Több iskolát is megnéztünk a döntés előtt, és hát meg kell mondanom, nem igazán állt fent a „bőség zavara” helyzet. Illetve csak egy értelemben: alig győztem számon tartani a nyílt napokat és a szülői fórumokat. Azt azonban ebben az írásban is el kell még mondanom – és remélem, ez valóban változni fog hamarosan az új kormányzat működésbe lépésével –, hogy semmit sem változott a helyzet az oktatásban, amióta letettem e téren a lantot, sőt, rosszabb lett. De gondolom, ezzel nem mondtam semmi újdonságot.

Más azonban olvasni és hallani róla, és más megélni. Mondjuk úgy, nem véletlenül volt szükséges egy június eleji szülői értekezlet a leendő tanítónénik vezényletével. Merthogy szükség lesz néhány dologra ahhoz, hogy egyáltalán el tudjon kezdődni a tanév. Kétoldalas tanszerlistát kaptunk, és nem állítom, hogy nem kerekedett el többször a szemem, ahogy végigfutottam az egyes tételeket. Nagyon úgy néz ki, hogy az államilag finanszírozott iskolában a helyiséget és villanyt, fűtést és vizet biztosítja az állam – vagyis remélem, hogy lassanként majd azért bizonyos tekintetben beszélhetek a dologról múlt időben is –, minden mást viszont a szülői munkaközösség fizet.

Kicsit olyan kórház feelingem volt. Ja, nem, nagyon is. Érti bizonyára mindenki, és ezzel sem mondok újat, ha jól sejtem.

Amit viszont már inkább csak egy behatároltabb kör érez majd át valószínűleg, az az érzéscunami, ami abban a két órában öntött el újra és újra, amíg a többi szülővel együtt az osztályteremben ültem. Harmincan leszünk. Ennyi lesz az osztálylétszám, és számomra majdnem elképzelhetetlen, hogyan tartanak majd rendet a pedagógusok. Na, igen. Amíg tanító néni voltam, nem volt ennyi gyerek a kezem alatt.

A legtöbb akkor volt, amikor Pestre jöttem, és huszonhét kisdiák pislogott rám az egyszemélyes padokból. Manó leendő két tanító nénije – a harmadik akkor nem volt jelen –, azonban egyáltalán nem tűnt megilletődöttnek. Két fiatal nőről van szó, akik olyan hatást keltettek, amiért a hosszú lista ellenére is bizalom ébredt bennem a következő négy évvel szemben.

Meg még más is. Olyan volt, mint egy szédület. Visszajöttek az emlékek, amikor én álltam ott. Őszintén szólva szerettem volna látni magunkat kívülről. Magunkat, szülőket. Szerettem volna egy pillanatra felmérni, hányan néznek kedvesen, barátságosan, esetleg mosolyogva a pedagógusokra. Vagy inkább virágnyelven fogalmazva méricskélik őket, találgatják, mit várhatnak tőlük, ott villog-e még a szemükben az egész napos problémák és megoldandó feladatok sora a késői délutáni fáradtság tükrében. 

És akkor én elkezdtem a szokásosat. Mosolyra húzódott a szám, érdeklődve néztem, figyeltem, felvettem velük a szemkontaktust, és ezúttal is úgy döntöttem, hogy ezt teszem majd a továbbiakban is. Mert ez szerintem így van rendben. Közben pedig többször arra gondoltam: „Ó, ha tudnátok, hogy itt van bennem a kertek alatt az az izgatottság, ami emlékezetként visszatért, amikor rátok néztem, kollegák! És nem tegezhetlek majd titeket, mert itt Pesten az nem szokás. De tudjátok, mit? Jól is van ez így. Mert a tegeződés bizalmaskodáshoz vezethet.” Az pedig nem jó. Meg kell húzni a határt, és a magázódás remek kerítést emel, érti, aki érti. 

Egyelőre még nagyon bizonytalan érzés a másik oldalon állni. Duplán is bizonytalan. Izgulok, hogy jól csináljam, és izgulok, hogy Manó is oké legyen. Nem hittem volna, hogy ez ekkora mérföldkő. És még csak felfelé mászunk rajta. Már az óvodától való búcsú is egy lépcsőfok volt hozzá. Pedig majdnem nem is volt az a ballagás.

Igen, szedett-vetett, furcsa volt, amolyan „low-budget” ünneplés, pedig, igenis kell, hogy az ember megérezze, hogy nagy változás van folyamatban. Ehhez képest folyton azt az infót kaptuk, hogy nem lehet szerepeltetni a gyerekeket, ezért nem is lesz ünnepélyes búcsúzás. Csak éppen kiharcoltuk, hogy legyen. Mindegy, ez lassanként már a múlt. És jön az évnyitó. 

De addig még egy kis nyári szabadság, méghozzá szülői oldalról. Amikor már nem tanító néniként engedem el magam a nyári melegben, hanem anyaként próbálok minél teljesebb pihenést adni Manónak a szeptemberi iskolakezdés előtt. Addig pedig bedobozolom három ovis év alkotásait.😊