bellAtristic

 

KÖNYVAJÁNLÓ – SIKERKÖNYVEK 2024

Gyárfás Dorka: KULKA

Van olyan alkalom, amikor úgy megyek el a könyvtárba, hogy „Móni, csak visszaviszed, ami lejárt, nem hozol semmit!” Ilyenkor tudom, hogy van éppen elég olvasnivaló otthon, azoknak is idő kell, nem halmozom még jobban fel azt a képzeletbeli halmot, amely már így is toronyként magasodik a vágyaimban.

Így indultam el múlt hét végén is, szedtem a lábam, sok dolgom volt. Be kell ismernem, a vállamon ülő kisördög azonban soha nem tétlenkedik. Szilárd elhatározásom volt, hogy nem nézek a polcok felé, különösen nem a „Sikerkönyvek” feliratú irányába, csak és kizárólag a könyvtáros nénikre koncentrálok. Amint a könyvtár ajtajához értem, mégis átsuhant rajtam egy gondolat: „Ugyan már, miért ne? Nem hinném, hogy mindig lenne pénz új könyvek beszerzésére, semmi extrát nem fogok ott látni. Végtére is nem járhatok csukott szemmel!”

Ez lett a „végzetem”. A tekintetem a pillanat töredéke alatt esett egy vérpirossal szedett névre: KULKA. És akkor már tudtam, hogy nem távozom üres kézzel. Két hét. Ennyi időm lett volna rá, amelybe persze ezúttal a húsvéti napok estek bele gátló tényezőként, de azt kell mondanom, olyannyira telitalálat ez a könyv annak minden részletével, hogy egy, azaz egy nap alatt olvastam végig. Ebben az is segített, hogy telis-tele van képekkel, de azok még értékesebbé teszik.

Már amikor reklámozták, tudtam, hogy közelebbi ismeretséget fogok kötni vele. Mert érdekel az író-riporter, és egy idő óta érdekel az alanya is. Több szempontból is. Őszintén szólva sosem foglalkoztam Kulka Jánossal különösebben. Nyilvánvalóan mindenki máshoz hasonlóan tisztában voltam vele, hogy ő volt a Szomszédokban Magenheim doktor, és úgy nagyjából ennyi. Aztán a médián keresztül egyre több részlet jutott el róla hozzám is.

Igazán érdekessé akkor vált számomra, amikor kiderült, hogy meleg. És nem maga tény döbbentett meg, hanem hogy ennek valóban semmi külső megnyilvánulását nem lehet látni rajta. Nem affektál, nem feltűnősködik, nem teszi a dolgot közszemlére. Él, mint más átlagember. Már ami az irányultságát illeti. És ezért elkezdtem nagyon tisztelni.

Aztán egy nap hírül adták, hogy stroke-t kapott. Atyaisten! És most hogyan tovább? Mit jelent ez neki. Lassan érkeztek más kifejezések is a betegsége kapcsán, úgy mint lobotómia és afázia. Akkor vált teljesen elképesztővé a dolog. Hogyan lehet így élni egy olyan embernek, aki több nyelven beszélt, ikonikus szerepeket játszott el, Kossuth-díjat kapott. Még többet akartam tudni róla.

Ez a könyv ebben nagyban segített. Mert ennél többet nem is lehet, és nem is kell. Minden benne van. A legtöbb furcsa módon a sorok között, kimondatlanul. Ennek ők ketten Dorka és János a mesterei. Van egy rész a könyvben, amikor a főiskolás éveiről mesél. Volt egy olyan lehetősége az osztályának, hogy filmrendező látogatott el hozzájuk, nevezetesen Szabó István. Mindenkinek el kellett játszani valamit úgy, hogy ne váljon unalmassá. Ha mégis ráunt valaki, megszakíthatta egy kézemeléssel. János az utolsó pillanatig nem tudta, mit tegyen. Végül szerintem a legütősebb dolgot választotta. Mindenkinek a szemébe nézett egy darabig, és közben egy szót sem szólt. Úgy érzem, ez a legközvetlenebb és legintimebb kommunikáció. Egy valaki akarta felemelni a kezét, de maga a rendező intette le. Elképesztő történet. És ha az ember megnézi Kulka János szemeit, olyan mintha az illető lelkébe látna. Igen kifejező. És jellemző az egész emberre, hogy egy szót sem kell szólnia, úgy is hat, beszél, érzelmeket vált ki.

Egyik legjelentősebb színészünk teljesen ilyenné vált mára. Nem tudja magát kifejezni, pedig világok vannak a fejében és a lelkében. Egészen megváltozott, és tudomásul kell vennie, hogy két ember lakozik benne. A teste nagyrészt átvette fölötte az uralmat, amit ő alázattal vegyes lemondással vesz tudomásul. Igen, van valami nagyon komoly tartás, arisztokratikus megjelenés benne.

Ez egész könyvből áramlott felém egyfajta finomság, intellektus, méltóságteljes visszafogottság, amelynek próbáltam mögé látni. Mert ott van az ember is. Gyárfás Dorka méltó partner volt ebben a folyamatban, mert olyan kedves, okos szerénységgel tapintott rá mindig az igazi mondanivalóra, amelynek közzétételét már a nyelvi készség hiánya, és a bizonyos „mindegy” felfogás akadályoz, hogy végül mégis minden benne van, ami Jánost a Nemzet Színészévé teszi.

Nagyon jó szívvel ajánlom minden kedves olvasó figyelmébe! Remélem, lesz még lehetőségem ilyen interjúköteteket olvasni a szerzőtől!