NAPLÓBEJEGYZÉS 2026. 01. 08.

21. századi Zsellérek

Az újév beköszöntével arra az elhatározásra jutottam, hogy újra elindítom kísérleti jelleggel elkezdett naplóbejegyzéseimet. Mert van miről írni, és mert szükséges is. Nem csak saját igényem ez, de úgy hiszem, sok olyan téma van, amire csak azt mondjuk: „Hagyjuk, jól van úgy, ahogy van, minek beszélni róla.”

Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok továbbfűzésének dacos vágya nálam is úgy érkezik, mint sok más ember esetében, amikor magamra maradok néhány percre, és éppen nem a laptop képernyőjét bűvölöm. Remek alkalom ehhez a zuhanyzás negyed órás szeánsza vagy a hajnali (rosszabb esetben éjszakai) órák, amikor még nem kelek fel, mert nem akarok senkit sem felébreszteni magam körül, de már visszaaludni sem vagyok képes, mert az agyam indiántáncot jár elvégzendő teendőim és terveim körül.

Elsőre azt mondanám, idén január elsején nem tettem semmilyen újévi fogadalmat, mert úgysem tudnám betartani. Hát hogyne! Tudatosan talán így volt. Gyakorlatban azonban úgy zajlott, hogy már az első órákban jöttek isteninek nevezhető sugallatok, mi az, amit másképp szeretnék csinálni holnaptól. Volt belőlük jó néhány, és ha a téma kívánja, meg is osztom majd őket, most azonban csak egyre térek ki, amely talán a legerőteljesebb hatást gyakorolta rám. Mondhatni olyan elánnal söpört végig a tudatomon, hogy annak a jövőre nézve is tartós és maradandó nyomai várhatóak.

Tavaly nyár végével kezdődött a változás, amikor is lehetőségem nyílt arra, hogy kipróbálhassam magam az irodalom egyik részterületén. Addig is intenzíven foglalkoztam már a könyvekkel, aki ismer, tudja jól rólam, hogy nagyon sokat olvasok. Egy idő után véleményt is írtam róluk, amit könyvajánlónak neveztem. Ennek a tevékenységemnek hosszú útja volt, amíg eljutott a mai szintre, és nagy örömmel mondhatom, hogy az MKMT mozgalom és a Helma Kiadó bloggere vagyok legnagyobb büszkeségemre.

Ez a kiadó rengeteget adott nekem. Többet, mint amennyi látható. Ma már olvasószerkesztőként és korrektorként is dolgozom itt, és nagyon szeretem ezt a tevékenységet. Annyira, hogy elhatároztam, fejlesztem benne magam, amennyire csak tudom. Mert a legjobbat akarom nyújtani. Ezért is gondolkodtam el rajta, hogyan tehetném ezt meg borsos árak fizetése nélkül egy-egy tanfolyamon vagy egyetemi továbbképzésen. És akkor jött egy ötlet. Mégpedig a családból.

A sógorom és a családja szintén szenvedélyes olvasók, bámulatos és izgalmas házi könyvtárat mondhatnak magukénak. Egyik beszélgetésünk alkalmával felötlött bennem, hogy tőle kérek tanácsot első körben, mit olvassak a magyar klasszikusok és kortársak közül, amiből sokat tanulhatok, ami a szókincset, stílust, nyelvhasználatot, szerkesztési módokat illeti. A fejében azonnal beindultak a fogaskerekek. Igényes olvasó, minden téren a magas minőséget kedveli.

Arról a családi találkozóról három könyvvel tértem haza, köztük egy igazi nagy klasszikussal, amely tinédzser koromban úgy ment el észlelésem perifériáján, akár pl. az Egri csillagok. A különbség az volt a kettő között akkoriban, hogy ez utóbbit megpróbáltam elolvasni – és be kell vallanom, hogy csak főiskoláskoromban sikerült, amikor ismét felmerült kötelező irodalomként. Ekkor viszont már ott voltam Eger vára alatt a képzeletem szülte és színezte harctéren.

Fekete István neve gyermekkoromban a Tüskevárral kapcsolódott össze kőbe vésett, végérvényes módon a közoktatásnak köszönhetően, és megmondom őszintén, nem érte el akkori érdeklődésem szintjét. Mint felnőttkorom oly sok irodalomról folytatott beszélgetésében, az utóbbi napokban is meg kellett állapítanom: szinte minden kötelezőhöz szellemi érettség kell. És hogy az ember szeressen olvasni. Azt pedig kevés hagyományosan előírt olvasmány képes elérni.

Amikor karácsony előtt először kezembe vettem a Zselléreket, még mindig csak mérsékelt érdeklődést éreztem az író és munkássága iránt. Azt tudtam, hogy szépen ír a természetről, és a sógorom is nagyon dicsérte a stílusát, de megvallom, azért kezdtem bele, mert bíztam benne, hogy jót tesz majd az én írói és irodalmi fejlődésemnek is. Tanulni akartam belőle elsősorban. Hát ehhez képest, amit a könyv oldalain találtam, az maga volt a varázslat. Olyan szemléletes képek, olyan szokatlan, mégis találó hasonlatok, és leírások szövik át az egész történetet, hogy az szinte elkábítja az Olvasót.

Nem tagadom: lassan olvastam, sok résznél kétszer-háromszor is, mire minden részlete felállt és megkapaszkodott a fejemben. Azt éreztem, hogy úgy akarom magamba szívni ezt a világot, hogy én is úgy lássak, ahogyan az író tette. És akkor nem lesznek szürke hétköznapok, amíg csak élek. Igen, régies a stílus, ha azt vesszük. És igen, hatással volt az én stílusomra is. A Kaleidoszkóp szerkesztője minden bizonnyal fogná a fejét, és azt hajtogatná: „Ha azt akarod írni, hogy…, akkor írd azt. Ilyen zavaros képeket senki sem fog megérteni!” Nos, a Zsellérek tele van vele, és ezt teszi az egészet igazán különlegessé, nem véletlenül lett első azon a pályázaton, amelyre a szerző megírta.

Erről a lassú és figyelő olvasásról pedig nem egyszer eszembe jutott, hogy a könyvmolyok világa ilyen szempontból is mennyire teljesítményközpontúvá vált. Ha az ember olvassa a közösségi oldalak bejegyzéseit, sokan írnak arról, hány darab könyvet olvastak az éven. De kérdem én: fontos ez? Tényleg? Ki és miért kérné tőlem számon, hogy 51 vagy 62 könyvet kebeleztem be? És máris megsatnyul az étel íze a számban. Ott tudom csak elképzelni, hogy minél több legyen az olvasmányok száma, ha az ember kifejezetten ezzel foglalkozik. A bloggerek és a könyvkritikusok. Mégis, azt kell mondanom, hogy a mennyiség a minőség rovására mehet.

Sok mai alkotást – legyen az regény, novella, vers, bármi – sajnos nem az igényesség jellemez. Túl sokan gondolják azt, hogy ők írók, költők, könyvet akarnak kiadni. Alapjában véve nem is volna ezzel olyan nagy baj, de kellene szűrő. Nem egy, hanem több szinten. Kezdve ott, hogy aki ír, az előbb olvasson. Sokat. Nem csak kortársat, klasszikust is! Igenis, szánja rá magát, és ismerkedjen a betűk egymásutániságán kívül a stílussal, a szókinccsel, a szófordulatokkal, a helyesírással, és azzal is, hogyan kell egy kéziratnak kinéznie. Mert azért vannak alapvető elvárások vele szemben.

Vagy ha erre nincs ideje, akkor keressen egy lelkiismeretes, igényességet és alapos munkát szem előtt tartó korrektort, ami nem az AI. Nem kétlem, sokat tud a modern digitalizáció, de azért még mindig nem gondolkodik helyettünk, vagy ha igen, akkor vannak hibái. És mondhatnánk erre, hogy az ember is téved. De tessék megnézni egy klasszikust vagy egy elismert írót, hány hiba van a regényében! Mert tudták, mit jelent a jó minőségű, igényes átnézés. Ez az egyik dolog, ami alapvetően megkülönböztető a profit az amatőrtől. Hogy vállalja a hibáit, és kéri azok orvoslását. Én is még csak mostanság tanultam ezt meg, de ha még lesz könyvem, biztosan nem lát napvilágot gondos korrektúra nélkül. És akkor azzal teszek egy fontos lépést a nagy elődök nyomában.

Fekete István csodálatos, kivételes alkotó volt. A Zsellérek világa nem egyszerű, a téma nagyon is nehéz, és nehezítésként nem egy korszak irodalmi légkörébe csöppenünk bele, hanem a legegyszerűbb emberek életébe, de tesszük mindezt olyan finom nyelvezet és stílus által, hogy az ember leesett állal olvassa a sorokat. Sok minden nincs kimondva, nincsenek kemény párbeszédek, nincsenek durva jelenetek, semmi szex, semmi trágárság. És ez a kimondatlanság jobban üt, mint bármiféle szókimondás, mélyebbre megy a tudatban, és tartósabban ott marad, mint egy ponyvaregényben.

Én azt mondom, érdemes időnként visszanyúlni a nagyokhoz, a régiekhez is, de legfőképp a magyarokhoz, mert rájöhetünk, hogy mindaz, amit alkottak, sem témájában, sem stílusában soha el nem évül valójában, ami az alapokat illeti. És akkor megértjük, hogy még a Zselléreknek is van 21. századi mondanivalója.

Részlet a könyvből: @mni1503 (Tiktok)😉