KÖNYVAJÁNLÓ – MKMT-s könyvek

J. A. A. Donath: A Triannita Krónikák –Az első szövetség

Könyvajánlómban ma egy hat részből álló sorozat első kötetét hoztam a kedves olvasóknak. Visszaugrunk az időben, és ha valahová kötni akarnám e fantasyregény idejét, akkor talán a magyar Honfoglalást tudnám példaként hozni, de felhívom a figyelmet, hogy ez a történetfolyam nem arról szól.

„Óvd és nyerj!” – Ekképpen szól a triannita lovagok jelmondata, melyben hitük, kötelességtudatuk éppúgy benne van, mint abban az esküben, amit lovaggá avatásukkor tesznek.
Ilyen irányelvek vezérlik a két ifjú lovagot is, akik együtt indulnak el a Védelmezők szigetének alapítólevele után, amit mesterüktől vettek el a kurtok, miközben kegyetlenül meggyilkolták az idős szerzetest.
A hosszú úton Storm és Andrew rengeteg kalandot él át, melyek során valódi társakká válnak…

/Részlet a könyv leírásából, forrás: https://moly.hu/konyvek/j-a-a-donath-az-elso-szovetseg/

Kalandregény ez a javából, teljesen leköti a figyelmet, szinte minden érzékszervünk bevonódik az olvasásba, hiszen a szerző olyan érzékletes részletességgel ír le mindent, hogy ott gyakorlatilag inkább ahhoz van szükség képzelőerőre, hogy mindaz megjelenjen lelki szemünk előtt, amit olyan nagy pontossággal ecsetel számunkra.

Egy hatalmas területen játszódik a történet, több napos lovaglások, utazások árán jutunk el egyik helyről a másikra, ahol lakott és lakatlan, sőt, még felfedezetlen tájak váltakoznak. Nagy szerepet kap helyszínként egy terjedelmes lápos, mocsárvidék, ahol óvatosságra intenek az ott lakók: be már mentek többen, de ki még nemigen jutott senki.

Ezen a földön vagy inkább földrészen többféle nép él, egyesek városokat építettek maguknak, míg mások vándorló, vad népek, akiktől retteg a civilizáltabb embertípus, mert terjeszkedésük halált és a fosztogatást von maga után.

A szerző nyelvhasználata igencsak a korabeliségre hajlik, s míg leírásai elképesztő részletességgel törekszenek egy teljes kép elénk vetítésére, addig a szereplők szinte fennkölt, lírai (ilyennek képzelném az ómagyart) nyelvet használva kommunikálnak egymással, vagy éppen gondolkodnak magukban. Igen, nem egyszer kellett újra és újra elolvasnom egy-egy mondatot, hogy tökéletesen átjöjjön a mondanivalója.

Az utolsó mondatok elolvasása után pedig kiderül, hogy történetünk eddig épphogy csak a kezdetén jár, ám egy dolog máris kőbe vésve áll az események további alakulása előtt: vadak és őslakosok, civilizáltak és barbárok, áldozat és gyilkos – s mindez ugyanazon két nép tulajdonságai – egy szent jelkép megjelenése folytán vérszerződéssel kötnek szövetséget, és válnak „testvérekké”. Elképesztő, elsőre felfoghatatlannak vagy elfogadhatatlannak tűnő fordulat. De éppen ezért: érdeklődve várom a történet folytatását.