bellAtristic

KÖNYVAJÁNLÓ – MKMT-s könyvek

Juhász Bálint: Időcsavar

A történet folytatódik…

„Lassú víz partot mos.” Leginkább ez a mondás jut eszembe, ha a szerző Időcsavar c. könyvére gondolok. Rögtön az után került a kezembe, hogy elolvastam az első részét, A kaput. Az első történet azzal ér véget, hogy megnyílik a kapu a világok között, és két teremtmény találkozik egymással. Egészen pontosan meglátják egymást. A fejlettebbnek tűnő, aki előzőleg már készült a találkozásra üdvözletet is mond, a másik azonban még nem áll ezen a szinten, ezért csak megéli, mint egy látomást. Ez utóbbi az ember, egészen pontosan egy lány.

És akkor várnánk, hogy a második részben, hogy innen folytatódnak az események, de e helyett ugrunk egy nagyot. Már-már csalódott is lehetne az Olvasó – jelen esetben jómagam – amikor elég hamar ráébredek, hogy jobb is ez így, mert ahhoz, hogy ők ketten értsék egymást, és értelme legyen a találkozásuknak, mindkét félnek késznek kell lennie.

Erről a felkészülésről szól a második könyv azzal a különbséggel, hogy most az emberek oldaláról élhetjük mindezt végig, miközben a pixinek (manók) szembesülnek egy nagy problémával. A dimenziókapuk – Hasadékok – túllépnek a kiszámítottság határán, és nem várt esemény következik be. Immár nem csak ők képesek megnyitni azokat, hanem egyszer csak ott lesz egy a világukban, méghozzá a legszentebb helyükön, és még az is felmerül, hogy azt mások nyitották meg. Ezek a mások pedig ártó szándékkal, támadólag jönnek az ő világukba.

Egyszerre kérdésessé válik, kinek is van szüksége segítségre. Az embereknek, akik ostobán és mégis módszeresen pusztítják saját bolygójukat vagy a pixineknek, akiknek meg kell védeniük az otthonukat. Hogyan is történik majd ez? Ez a rész még több kérdést vett fel, hogy az ember kíváncsian halad előre az oldalakon, milyen fordulatot vesznek majd a különböző események.

Ugyanakkor továbbra is nagyon érdekes gondolatmenetekkel találkozhatunk, filozofálás, fizikai és szellemi törvények, azok magyarázata, az univerzum működésének taglalása tarkítják a történetet, mely során betekinthetünk mindkét világ életébe, gondolatrendszerébe is. Főszerepben továbbra is a játékosság, de már előkerül a kaland, és a drámaiság is.

Még több varázslat, még több szellemi képesség és még több tudás a világról és saját magunkról. Egyszerre rájövünk, hogy a miénk az övék és az övék a miénk. Időnként ugyanazokkal a töprengenivalókkal szembesül valamennyi faj, és ugyanolyan megoldanivaló problémák jönnek szembe a mindennapokban. Az ember csak képességeinek igen kicsiny százalékát használja, de sokkal többre hívatott. Akkor látjuk be mindezt, ha olyan dologgal szembesülünk, amit hétköznapi szavakkal és indokokkal nem tudunk megmagyarázni. Amikor valami túlmutat az általunk ismert fizikai világ törvényein, és mégis ott van, talányosan.

Ezekkel a jelenségekkel, képességekkel azonban a pixinek már tudnak bánni, és fel is használják azokat az életükben. Magától értetődően és a mindenséghez tartozóan. Régóta felvetődnek ezek a dolgok már az emberiség számára is, de még mindig nem vagyunk azon a tudásszinten, hogy érdemben válaszolni tudjunk.

Az emberek nagy része túlságosan az anyagi világban él, pedig a megoldás a szellemi képességek és tudás fejlesztésében van. Úgy hiszem, ez a gondolatmenet is ismerős lehet a tudást és műveltséget kereső ember számára. Bálint megkísérli ezt újfent közelebb hozni az olvasók számára, mint már oly sokan mások előtte. Szép próbálkozás, el kell ismernem! Színes, kalandos, fordulatos, játékos, izgalmas meseszerű fantáziavilág, amelybe igaz szálak keverednek, egyre sűrűbben fonódnak össze, és ismét felmerül bennünk: vajon tényleg nem vagyunk egyedül ebben a nagy világegyetemben?

Érdeklődve várom a trilógia harmadik részét is!