bellAtristic

HA MÁR ISKOLAI STRESSZ....

...AKKOR INDULHAT A MÚLTIDÉZÉS😃

Régi gimis osztálytársaim még biztosan emlékeznek azokra a „remekbe szabott” történelemórákra, melyeket a mélyen tisztelt és rettegett Jánosi tanár úr vezetett igen hatásos módon. Legalábbis minden bizonnyal ez volt a célja a módszereinek, amelyektől kezdetben még tömegesen féltünk, aztán ahogy haladtunk előre a tanulmányainkban, már inkább csak afféle kamaszos iróniával, szinte szórakozva szemléltünk. A szorongás, a stressz ezeknek az óráknak nélkülözhetetlen része volt. Akkor is, ha nem feleltünk…

Az idősödő tanárúrról köztudott volt, hogy egy baleset során, melyben éppen egy diákját mentette meg, ugyanakkor elvesztette az egyik lábát. Ennek következtében jellegzetesen bicegő járást vett fel, és már messziről hallható volt a lépéseinek semmivel össze nem téveszthető hangja, ahogy a terem felé közeledett. Mindig rajta volt az elmaradhatatlan fehér köpeny, és a hóna alól sosem hiányzott a tankönyvei között cseppet sem meglapuló napló. Ez az eszköz csodákra volt képes, főként, amikor dühös volt. Repülni tudott. Be az osztályterembe, ha éppen túl hangosak voltunk, át az éteren, szerencsés esetben a tanári asztal közepéig, ahol aztán azt kutattuk, vajon egyben maradt-e, vagy van olyan szerencsénk, hogy ripityára szakadt.

Nem volt. Jól bírta a gyűrődést. Tanár úr aztán besántikált a terembe, amitől egy-kettőre síri csend támadt az osztályban, és csakhamar gyakorlattá vált, hogy próbáltunk láthatatlanná válni, belebújni a füzetünkbe vagy a könyvünkbe, kinek mi volt elővéve. Ó, milyen „szép” idők voltak! Csak úgy zizegett a feszültség a padok között, mert tudtuk, hogy jön a felelés, s ha tanár úr úgy ítéli meg, akkor majd’ egész órás lesz, attól függően, hány embernek kellene javítania.

Így aztán leült, maga elé húzta a tanári asztal krétaporos lapjától fehér opált magára húzott átlátszó, műanyagfedelű naplót, és kinyitotta. Mindjárt az elején. Aztán lapozni kezdett. Olykor lassan, de többnyire elég dinamikusan, miközben orrára tolt szemüvege fölött vette szemügyre egyikünket-másikunkat. Tisztán előttem van a rövid szürkülő haja, amely a sündisznó tüskéinek módjára meredezett az ég felé, ahogy reggel sebtiben megigazíthatta. Ahogy haladt előre, úgy jött felszabadult sóhaj innen-onnan. Voltak, akik azt hitték, hogy túlért rajtuk, így az ABC másik felének balszerencsései kezdtek remegni a feszültségtől. Úgy sejtem én, sokszor tudta már pontosan, mielőtt kinyitotta volna a naplót, hogy kit fog kihívni, mert amikor már gyérült a lapok száma a vége felé érve, hirtelen visszahúzott egy adagot, és végül ott nyitotta ki, ahová időközben feltűnés nélkül betette a tollát, de az is lehet, hogy már a szünetben is ott volt.

A delikvens, akinek a neve végül elhangzott, előbb magába roskadt, aztán felkészült a legrosszabbra. Ha tanult is megizzadt a végére, mert ki kellett állni az osztály elé, a tanár úr mellé, és mondani, csak mondani, amit az az elmúlt órán lediktált. Ha ismerős volt számára a tananyag, egy darabig tudtak segíteni a közelében ülők. Egészen addig, amíg a szigorú pedagógus rájuk nem dörrent. Ott volt a vége.

Fellélegzés azonban még akkor sem volt, ha véget ért a felelés, mert a tanár úr nem könyvből tanított, és nem azt kérte számon. Ehelyett elkezdett beszélni. Szabadon. Dicséretére legyen mondva, hogy nem használt papírt, bár én mindig is messze ültem tőle, szóval erről érdemben a régi társak tudnának mesélni. Az viszont szintén nagyon stresszes volt, hogy csak nagyon ritkán írt a táblára emlékezetem szerint, vagyis gyorsíró módjára kellett (volna) jegyzetelni az óráin, és mindig úgy szedtük össze egymástól, ha valami fontos adat vagy tény kimaradt a saját jegyzetünkből.

Hogy hatékony volt-e az a fajta óravezetés, nem tudnám megmondani. A saját élményem a végén egy majdnem elbukott érettségi lett, amikor is a rengeteg tanulnivaló anyag közepette már nem jutottam el a 20. századi eseményekig, és pont belehúztam. A történelemórákból leginkább csak ezek az elképesztő jelenetek maradtak meg, és még ma is mindig az jut az eszembe, milyen más lett volna, ha egy olyan pedagógus tanítja nekünk ezt a tárgyat, mint későbbi kedves kollégám, az azóta nyugdíjba vonult Gyuri tanárbácsi, akire a gyerekek még most is szeretettel emlékeznek vissza.