bellAtristic

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 09. 23.) - Olvasnivaló

Egy pályázat margójára... ("Egymásra lépni tilos!" - nem lettem díjazott, de aki szeretné, elolvashatja.)

FESZT

 

A sátor éppen az emlékmű alatt kapott helyet idén. Őshajónak nevezte el az alkotója ezt az öntött vasból készült szobrot, és tulajdonképpen afféle kilátó funkciót is betölthet azok számára, akik a teret egy hosszabb létra magasságából szeretnék belátni. Igencsak bizarr látvány, amikor a szárnyas angyal hatalmas feje mellett, amely alakját adta az Őshajónak, időnként egy gyermek vagy egy felnőtt feje tűnik elő a sátor ponyvája fölött. Ha nem is nevetek fel, de most meghökkent mosolyra ösztönöz a látvány, és csak kis híja, hogy hangot adjak a furcsa élménynek. Mire elővenném a telefonomat, már el is tűnik az eleven ember, s csak a szigorú arcú angyal marad ott, mintegy figyelmeztetve, hogy ne űzzek gúnyt a művészet e nemes megnyilvánulásából.

Ha ezt a szobrot látom, mindig elgondolkodom groteszk testhelyzetén, melyből csupán törékeny, de határozott vállai, és nőiességének hangsúlyozása adja meg a bizonyságot, hogy mégiscsak egy műalkotásról van szó. A tér az év nagy részében üres. Pontosabban fogalmazva, kevesen lépnek füvére, talán csak a gyerekek, s az őket vigyázó felnőttek. Egyébként a pázsit uralkodik rajta, mely bokrokat nevel, közepén ússza öröknek tűnő útját az Őshajó, és mint egy uszály, húzza maga után képletesen a mögötte megbúvó játszóteret, parkot, fás sétányt.

Évente egyszer itt gyűlnek össze a kerület nemzetiségei, hogy megünnepeljék létezésüket a fővárosban. Gyűrűszerű kört alkotva állítják fel nekik a fehérlő sátrakat, amelyek arra az egy napra hirdetik ilyen látványosnak mondható módon eredetüket, hovatartozásukat, s mindezt díszes sokszínűséggel. Értendő ez mindazok számára, akik betérnek ebbe a gyűrűbe. Oly sokan vannak ugyanis, szám szerint tizenhárman, hogy a színpaddal együtt – mert ugyanis az is van – már egyre inkább záródik a kör, de legalábbis úgy kell elhelyezni az ünneplőket, hogy csak egy némileg szűkebb bejárat marad az érdeklődőknek. A látványt ez mindössze annyiban korlátozza, hogy nem szűrődik be olyan erősen a tér mellett elhúzódó forgalmas út zaja, az látogatónak pedig be kell sétálnia, ha szeretne bámészkodni, enni-inni, nem elég csak végigsétálnia a járdán.

Egészen korán érkezem idén, rögtön azzal kezdve a ténykedésemet, hogy megkeresem a német nemzetiség sátrát. Életem girbegurba útjain át ugyanis szegről-végről ide tartozom. Sok éven át voltam tanítója egy sváb településnek, és mikor a fővárosba költöztem, rögtön egy nemzetiségi iskolában tudtam kamatoztatni német ismereteimet. Itt talált meg a felkérés is, hogy része legyek egy kisebb, ámde igen jelentős közösségnek, így a velük eltöltött öt év volt az, ami miatt most a feliratunkat keresem, s csakhamar meg is találom az Őshajó angyalának feje alatt.

Nincs még itt senki, már-már korainak is nevezhetném az órát, amikor érkezem, ha nem tűnne fel rögtön, hogy más nemzetiségek, bár csak kettő-három, jórészt el is készültek a sátraik díszítésével. Az sem igazán jellemző, hogy találkozásainkra én érkeznék elsőként. Most mégis üresen hallgat a ponyva, alatta egymásba csúsztatott kempingszékek árválkodnak a két nagy fehér asztal mellett. Elhatározom hát, hogy teszek még egy kört, hátha közben befut valaki társaim közül. Így is történik. Ahogy visszaérek a gyerekek számára éppen berendezés alatt álló játszótérről a park másik oldaláról, megpillantok egy férfialakot. Egy ismerőst. Hirtelen átfut rajtam egy mosolygós gondolat: hát íme, így találkozik a múlttá váló jelen és a jövő. Kedves régi ismerőshöz közeledek, aki éppen idén ősszel veszi majd fel annak a kötelességnek a fonalát, amit én ugyanabban az időben letenni készülök. Máris nem érzem magam egyedül. Barátsággal üdvözöljük egymást, beszédbe elegyedünk, s mintha az a néhány közvetlen szó feloldotta volna a körülöttünk lévő tér magányát, egyszerre megtalálnak bennünket a szervezők egy-egy kérdéssel, s a szomszédos sátrakból is odaintegetnek nekünk.

Ez a rendezvény mindig kíván némi kompromisszumkészséget a résztvevőktől. Teszi ezt úgy, hogy az minél kevésbé legyen feltűnő, s mindez inkább hasson teljes egyetértésnek és természetesnek. Hisz voltaképpen az is. A sátrak ugyanis mondhatni intim közelségben vannak egymáshoz. Épp csak annyi a távolság, hogy ha feltámad a szél, akkor az egyik sátor fala képes arra, hogy leheletfinoman megbirizgálja a másikét. Itt nincsenek kordonok, amelyek elválasztanának minket egymástól, gazdálkodni kell a térrel, és lehetőség szerint helyet is adni a másiknak. Egy jól elhelyezett fapad, egy megfelelő irányba állított és rögzített paraván szolgáltatja a térelválasztót, amely mégis világosan különválaszt németet és románt. Közben pedig összeköt a készülődés során egymás felé küldött intés vagy mosoly, hogy azért tudomást is veszünk egymásról, sőt csodáljuk a másik kultúráját.

Van, aki már évek óta komoly háttéranyaggal készül, amelyet csak fel kell akasztani, a görög nemzetiség szinte odavarázsolja a háttérbe a kék-fehér tündöklést, amely olyan jellegzetesen a sajátjuk. Előkerülnek a népviseletek, amelyek mára csupán ilyen alkalmakkor csinosítják viselőjüket vagy a sátor egyszínűségét. Képek, feliratok, zászlók, logók, transzparensek mutatják be a múltat, csalogatják közelebb az utca emberét. Kvízjátékkal még nyerni is lehet, ezért jönnek egyre többen, nem restellnek kérdezni, bátran fülelnek az elejtett idegen szavakra.

Különös ez az idei alkalom, mindegyre a levegőt szimatoljuk, az eget fürkésszük. Felhőszakadást, de legalábbis záporokat ígértek, így van ez már napok óta. Felhő sincs felettünk, olyan legalábbis egy sem, amelyből eső eshetne, s mégis aggódva várjuk az idő alakulását. A következő órában megérkezik mindenki, a padok, asztalok elfoglalják a helyüket, előkerül a féltve őrzött sokéves dekoráció. Azzá vált mára nagymama kendője, a nagynéni köténye, a szomszéd falvédője, mind hímzett, kékfestő anyagból, a házi áldás német szóval ékeskedik a sátor falán, s ugyanilyen színnel kerül fel az intézmény német neve. Ahogy szépülünk, úgy egyenesednek ki a hátak, úgy ragyognak fel a szemek, úgy költözik egyre gyakrabban büszke mosoly az arcokra. Jelentős a szerep, és az a múlt is, ezt minden jelenlévő tudja.

A sátor mellett elsétáló látogatók mind papírral a kezükben fürkészik a fotókat és a szövegeket. Válaszokat keresnek, mi pedig csendes mosolygással várjuk a segítségkérés percét. Ahogy nézem őket, feltűnik egy érdekes dolog. A máskor oly önfejű és nagyszájjal méltatlankodni tudó magyar most tiszteletteljes alázattal lép oda egyikünkhöz-másikunkhoz, mert nem tud vagy nem ért valamit. Jól eső érzés ez ebben a világban, ahol az udvariasság ritka vendég, ahol a nyelvtudás hiánya olykor röhögős mentegetőzésbe csap át a tanár képzelt vagy valós hiányosságai miatt. Itt, most nem kell szégyelleni azt, ami nincs, mert gyermek újra a kérdező. Érdekeseket hall, élettörténet hangzik el, és ez közelebb hozza egymáshoz az embereket. A német sülő kolbász csalogat, és a szomszéd nemzetiség jó bora látogatóba hív. A színpadon kéz kezet ráz, ezúttal is remek az egymással töltött idő.