bellAtristic

 

Volt egyszer egy pályázat. A témája: Tamási Áron. Aki ismeri az ő vagy Wass Albert munkásságát, tudhatja, hogy mennyire szépen, ízesen írtak a szülőföldjükről. Nem mai nyelv, és ettől olyan varázslatos. Engem is magával ragadott... Jó olvasást kedves Olvasó!😉

HŰSÉGES SZÍVVEL

Ez az elvadult, ősi föld mindig is szent vala a Gondviselés szemében. S miképpen szent vala, azonképpen egyszersmind átkozott is, mert olybá tűnik nékem, hogy a székely ember sorsát a nehéz sorsú nemzetekével tette egy vonásúra. A kor volt csak más, melyben a hányattatás viselendővé szükségesült, sok megpróbáltatás között a háború, s annak lezárulta húzta meg kiváltképp az új határmezsgyéket, melyek szenvedést hoztak a jónépeknek. Pedig volt idő, hogy a csend is lábujjhegyen járt ide, mert nem merte megszentségteleníteni az itt élő, tiszta szívű embereknek még a lélegzetvételét sem.

Erre járok most, ezen a számomra mindig Isten háta mögöttinek tűnő helyen, s az az érzés jár át, hogy már a világ kezdete óta itt állnak az út mentén a hatalmas lombú fák, érintetlen, mélyzöld erdőt alkotva düllesztik mellüket büszkén a fenyvesek, s emelkedik ki közülük szerényen, mégis méltóságteljesen a templomtorony. Szürke porú föld kettős barázdájában fut előttem a távolba vesző kocsiút, közepén a magas fűsáv itt-ott meghajolva csiklandozhatja az elhaladó járművek hasát. Nehezemre esne képzeletem szárnyaira ültetni bármiféle nyugati autócsodát, mely itt robogna el, még mindig inkább tűnik a lovas szekerek otthonának ez a smaragdzöld fákkal övezett, kanyarba vesző kacskaringó. A nyári délutánban lustán ásít a gubbasztó fasor, szellő is alig lebbenti meg a taréjos leveleket. A természet bámulatosan védi a tekintet elől az itt élőket, teremtett lélek semerre. Hirtelen eszembe villan, hogy tán nem is csupán a természet a védelmező, hanem az ember is tisztel itt otthont adó tájat, véle, s nem csak általa él. Olyan tájékon járok, ahol a kettő még egymás előtt meghajolva, egymást szeretve létezik együtt, minden élőnek közös a szívdobbanása. Megzavarni ezt nincs szándékom, de el kellett indulni ide, meg kell csodálni, csak nézni, értőn próbálva figyelni minden rezdülést, mert a világnak eldugott, becses vidéke ez.

Mégis játszott vele az ember, érdemtelenül darabolta, osztogatta, bántotta. Ki ezt tette, nem értette, s nem érdekelte, mit művel, magasabban dőltek el sorsok, minthogy onnan le lehetett volna látni ide, az Istennek erre a cseppnyi csodálatos vidékére. Fiai tehetetlenül nézték, hogy vesz el földet, családot, birtokot a hatalmasok játszmája, s még azt is csendes beletörődéssel tudta megélni. Pedig fájt. Jobban, mint a felhorzsolt láb vagy a megsebzett kéz, mert ez a döfés a szívbe ment. Egyszerű lelkű, igaz, egyenes gondolatú parasztemberek szívébe, kik nem ágálhattak ellene többel, minthogy ingatták deresedő fejüket, megvillant a középkorúak szeme a dühtől, s csendes fogadalmak születtek a fiatalok forrongó elméjében. Olyan kíméletet nem ismerőn vettek el mindent az okosok, hogy háborogni sem maradt idő, csak tudomásul venni lehetett a végrehajtó történelmet.

 

Egy kis falusi parasztház tornácán áll a fiatalember, kinek lépteit követni indulok gondolatban. Talán születésekor érintette finoman fejét a Teremtő, hogy vigyázatot ígérjen neki, s hogy a sorsa szerencsés csillagzat alatt foganjon. Azzal a bizonyos áldással jókora tehetséget is hintett a bátor ifjú üstökére, s nem kis értelmet, mellyel a világot láttatni szándékozott ővéle. Nagy és ígéretes jövőt szánt neki, így megáldotta mindennel, ami annak megvalósításában előre felé terelgethette Erdély gyermekét. Nem könnyű a kor, melyben a küldetés emberünkre szállt, ám a csillagokban megírt életút nyílegyenesen halad a megvalósulás felé. A huszonéves nyílt tekintetű, örökké töprengő arcú fiatal férfi szeme a távolba vész, ám gondolatai itt köröznek a népes család körül. Búcsúval öleli elméjében a szüleit, a testvéreit. Gondolataiba veszve gyűrögeti szövetnadrágja zsebébe dugott kezével annak bélését, s most ismét megérzi, hogy ezt tenni csak a jobb oldalon tudja. Bal hüvelykje csonkja csak a semmibe markol, kilenc éves volt, amikor elveszítette az ujját. Az a pisztoly voltaképpen nagy szolgálatot tett neki annak idején. Akaratán kívül is a jövője lett, bár sokkal nagyobb baj is lehetett volna gyermeki kíváncsiságából. A ravaszon azonban a Gondviselés vezette az ujját, s balesetből, szerencsétlenségből, halálos ijedtségből taníttatás, gimnáziumi évek, és magas műveltség lett, s ki tudja, mi szándéka még vele a Jóistennek. Mi mást tehettek a szülei, minthogy a tudás útját tárták elé erejükből telően, hisz ily adottságokkal nem válhatott volna belőle serény, dolgos, földművelő parasztember. Isten és ember ekképpen gondolkodott hát egyként, s mindkettő hozzátette a részét a fiatalember eljövendő halhatatlansághoz.

Elég régtől felviláglott már előtte, hogy őt nem édes szülei életére szánták, ékesszólását, magasan szálló gondolatvilágát az iskolák szépírói magaslatokba csiszolták. Történt pedig mindez, miközben a magyart a román váltotta nyelvben, hatóságban, határvonalban, s minden egyéb helyen, hol az első világégés után az oly igazságosnak vélt osztozkodás zajlódott kinek-kinek érdeke, s igénye szerint. A fiatalember élte a napokat, az örökké, s oly hirtelen változó, bolond világot, míg végül ajkaira nem kívánkozott, mi szívét markolászta már hosszú esztendők óta.

- Édesapám, én úgy hiszem, elmegyek. – szólalt meg egy alkalommal, tengernyi vívódás után.

- Oztán hová mennél, fiam? – kérdezte némi emésztő csendet követően apja.

- A tengerentúlra. – válaszolta csendesen a fiú.

- Mi végett olyan messzire? – nézett rá az öreg.

- Mer’ a vén Európa még tisztogatja a sebeit. Nem találnám itt a helyem. Sem az utam. Amerikában nagyobb a szabadság mindenre. – igyekszik tömören fogalmazni, fél, hogy megbicsaklik a hangja, ha másképp szól. Most kell a magabiztosság, a látszat öntudat.

- Az iskoláiddal itt is megtalálnád a napi betevőt. Még többre is vinnéd, a mán biztos. – mondja ki kőbe vésett véleményét a családfő.

- Igen ám, édesapám, de én nem az iskoláim szerint akarok boldogulni. Írni szeretnék. Megírni Erdélyt, Székelyföldet, a Havasokat és az embereit. Magukat. Mi szép, ami jó, és azt is, ami fáj.

Apja elgondolkodva nézi. Látja már, hogy fiát olyan tűz fűti, amit eloltani nemigen lehet. Nem abból a tölgyfából faragták ezt a gyereket, mint őtet. Régóta előre látta ő ezt az idegenül félelmes pillanatot, eszébe jutott már, hogy lesz-e gyereke, aki majd továbbviszi a birtokot, a földet, a jószágot. Most hangot is ad ennek, de távol tartott aggódását csak szeme villanásából lehet észrevenni.

- És amit itt hagysz? Ki végzi majd azt?

- A testvéreim közül nem egy akad, akinek nincs olyan vágyódása, mint nekem. Lesz nálam alkalmasabb, akinek édesapám továbbadhatja ezt az életet. – válaszolja nyugodt hangon, s tudja, hogy itt kezdődik, ezzel a mondattal az elszakadás, de nem is elszakadás ez, csak átmeneti búcsú. Úgy nevelték őt, hogy becsülje, ami körülveszi, szeresse ezt a tájat, s a benne élőket, s életének egy részével mindig szolgálja majd Székelyföldet. Nem úgy teszi azonban, ahogyan azt édes szülei megálmodták neki, nem kapával és ekével, hanem tollal és papírral, megírja a szépet, s valót, mindent, ami ehhez a szent földhöz köti, imígyen viszi hírét a világba.

- Visszajössz-e majd egyszer? – szegezi neki apja a váratlan kérdést, mintha elkapni akarná fia elkalandozó gondolatait, mintha a fölöttük lévő mennyboltozatra akarná tűzni gyermeke ígéretét.

- Vissza, édesapám. Lelkem egy darabja itthon marad az erdők mélyén, a havasokban, a madarak énekében, az emberek emlékezetében. Elindulni szeretnék csak ott, az idegen földön, álmokat megkezdeni, világot látni. Hallani fognak felőlem hamarost, úgy igyekszem majd. – hangzik a több forrásból eredő vágyakozás fia ajkairól, s valami távoli értés árad szét az édesapa homlokán, visszaváró elengedéssel ereszti útnak egymást a két férfi.

- Hát akkor menj. Mi itt leszünk, és várunk vissza. Hazatalálsz te, messzi földről is csak az az út vezet ide, amin nekiindultál. – fordul vissza munkájához a jó öreg.

 

Itt áll hát most, újra a tornácon, s a jövőt kutatja a messzeségben. Oly távolinak tűnik a toll s a papír, kutyaugatás és susogó szél hangja tartják még fogva a gondolatait. Szép ez vidék, Isten háta mögötti, érintetlen. A háború sokat elvett belőle, elszegényítette lakóit. Gyermekkorában még fekete volt a termékeny föld, tavasszal, s ősszel nyersen szaglott a kihordott párolgó tehéntrágya, ígért szép határt, és aratott büszke terményt a gazdája. Itt másképp esett a kútból felhúzott jéghideg, kristálytiszta víz egy-egy tikkasztó nap után, édesebb volt az alma, szebben fénylett a hamvas szilva, ha megfényesítette az ingujjával. A szavaknak azonban még mindig íze van, s valódi tartalma, a székelyember akkor beszél, ha fontos mondanivalója van. Talán ettől oly nehéz elkezdeni, mert ha leülnek egymással, komoly dolgokról esik szó. Fáradságos az élet, sok a dolog, régtől öröklött a végzett munka módja. Aki ide születik, annak nincs más hon ezen kívül, mindig visszavágyik a lelke egy darabja a hegyek közé. Itt megtisztulás, megbékélés várja az elszármazottat, távol a város, a világ zaja, itt tudni csak igazán, hol lakik a Jóisten, s tán még szól is teremtettjéhez, ha annak füle van rá. A házat körülvevő fatornácon sétál körbe, mélyen beszívja a honi levegőt, gyűjti a jól ismert táj minden részletét, hogy leírhassa, ha eljő az ideje. Nem is tudja még, mennyire tisztán és élesen látja majd az otthonát messzi idegenben, hogy hívja, csalogatja az egyszerű, de jellegzetes székelykapu be az udvarukra, onnan a házba, az asztal mellé, testvérek közé, szülők körébe, jó ízű beszélgetést kerekíteni.

            Most azonban menni kell, mert amire ő vágyik…

 

- Mire vágysz hát? – kérdem csendesen. Lennék bár fürkésző kisegér a sarokban vagy gyors reptű cinegemadár a zöldkeretes ablakpárkányon, hogy figyelhetném, hogyan indult el az alkotó pályafutás. Hallhatnám bár ízes beszédüket a fatornácos házikó szobáiból kiszűrődni, melynek zamatát sosem veszítette el, s öröksége jóvoltából remekművek születtek az író keze nyomán.

- El a szegénységből, nagyvilágot látni, tollat ragadni, s megörökíteni mindazt, mit eddig megéltem itt. Szolgálni az ittenieket a magam módján.– válaszolja apró mosollyal az ajkán, meg sem lepődve, hogy szólok hozzá. Azt hiszi tán, hogy lelkiösmerete kérdezi számon, de írói képzeletébe még az is belevegyülhet, hogy maga a Gondviselés kutatja szándékait.

- Hogy kezdesz neki? – szólal meg bennem a kíváncsiság. Rokonlélek ébredezik iménti szavai hallatán, mert én már tudom, ki későbbi korokból csodálom míves életútját, hogy hasonlóra vágyom én is, s keresem az oda vezető utat novellái soraiban, a róla készült képekről visszatekintő, valót látó szemeiben, életrajzában megbúvó bátor elszántságában.

- Amerikába megyek, aztán vissza magyar honba. Összeszedem az összes lehetőséget, mi utamba akad, s élek mindahánnyal. – mondja komoly ábrázattal. A terv készen áll, kovácsolója érzi, hogy nagyon hamarost érkezik az indulás ideje. Elnézem nyugtalan lelkét, értelmet sugárzó tekintete mindenhol az igazságot keresi, kutat, fürkészik, s vélemény, novella formálódik a tapasztalásból, észlelésből, beszélgetésből.

            A gondolattal születő vágy, s annak nyomán a terv utolsó napot érlel számára székely honban, ágy mellett gubbaszt már az úti csomag, mellyel kezdetét veszi az egyelőre még távolba vesző, izgalmas kaland. Hátranéz a fiatalember, leendő író, körbetekint gyermekkora színhelyén, mintha először látná a szobát, mely mégis furcsán ismerős. Belékapaszkodik az utazótáskába, s lassan kibaktat véle a verandára. Alig néhány lépés után megáll, eszébe jutott valami.

- Édesanyám! Hozzon ki egy gyufás skatulyát! – szól vissza a házba. Anyja értetlenül néz reá, testvérei szemöldök ráncolva bámulják, tán csak nem meghibbant. Az asszony végül sarkon fordul, eltűnik a félhomályban, majd kisvártatva kötényében törögetve hozza ki a kis papírdobozt, por lepte be, így csak nem teheti fia a tiszta holmi közé. Odanyújtja neki, kérdő tekintet találkozik ábrándos elszánttal. A fia nem szól semmit, csak leteszi a táskát a porba, s megindul a kert felé. Léptei zaját elnyeli a fák susogása, s a háztáji állatok hangja, de alakja még akkor is jól kivehető, amikor már a szántó innenső oldalán baktat, a barázdák felé. Egyszerre megáll, s letekint. Cipője orrával megsöpri a szürkévé száradott földet, míg ébenfekete rögök nem ragadnak a fényes bőrre, azokhoz guggol le lassan. Kihúzza a skatulya belsejét, és hüvelykcsonkos bal tenyerére fekteti. Jobbjával a nyersfekete földbe túr, s mi markába kerül, azt morzsolja belé óvatosan a dobozkába. Rácsúsztatja a fedelet, majd felállva a zsebébe rejti.

- Hazajő még. – szól halkan édesanyja mellette álló gyermekei felé, könny gördül a szeméből, de csakhamar köténye csücskéért nyúl, s lopva letörli a nem kívánt nedvességet ráncos arcáról. Fia még egy pillantást vet a határra, azután visszaballag a házhoz. Int egyet a tornácon álló családnak, majd felkapaszkodik a lovas szekérre, mely az állomásra viszi. A batyu a háta megett lapul, a szülőföldje a zsebében, csak a lelke szálldos most ide-oda libbenve az otthona felett, mint kétágú falevél, mely széthasadni készül. Még egy pillantás a zötyörgő szekérről hátrafelé, az otthon maradottakhoz, s a falevél elhasad csakugyan. Egyik fele a szülői ház tetejére száll, s ott pihen meg, a másikat a szél viszi messze a kacskaringós úton, nem is látni már, tollszár válik majd belőle az író ujjai között.

            Szekeret s rajta ülő enyhén meggörnyedt alakot kis idő múlva mind elnyel a közeledő kanyar. A hátramaradottak lassan mozdulnak, ki-ki indul a saját dolga után. A munka nem lett kevesebb, hogy a testvérük elment, el kell most már végezni az ő részit is. Lábnyom sem setétlik utána, folyik a nap a megszokott mederében. Mégsem marad minden ugyanúgy, szavai már nem hangzanak a családban az este beálltával, üresség támad az asztalnál. Remény és szeretet hangján emlegetik a fiatalembert, s nem tudják még, mit hoz a jövő.

 

Telik-múlik az élet. Napokból hetek, hetekből hónapok híznak. Az idő hol pilleszárnyú lepke módjára lebben, hol meg aszott öregasszony görbebotjára támaszkodva vánszorog előrefelé, míg végül három lesz az esztendők száma, míg nem látják az írót. Tovább fordul sora kinek így, kinek úgy az erdélyi tájon, nem lesz az sem nem könnyebb, sem nem vidámabb, ha nem csinálják akarattal annak. Bolondul alakul a világ körös-körül, s tótágast állítja olykor a legnyugodtabb zegzugot is. A lovas szekér újra a vonathoz érkezik, de ezúttal nem fiat ültet rá, hanem őérette érkezett. Csikorogva fékez a szerelvény, egyik ajtajában ott áll a férfi, előtte a padlón a viseletessé fakult utazótáska. Poros cipők lépdelnek lefelé a vonat lépcsőjén, szemét árnyékolva keresi kocsisát az író. Fák árnyékába húzódva meg is találja a lovas szekeret, felhúzódzkodik reá, s odahuppan a testvére mellé. Némán bólintva nyújtanak kezet egymásnak, s már indulnak is a dombok közé. Az író táskájában a ruha közt kézirat s szép mívű novelláskötet lapul, toll s papír pihen az oldalsó zsebben. Mesélni jött, Amerikát regélni, hideg kútvizet, s puliszkát ízlelni, hogy aztán útnak induljon újra magyar honba, ahol odateheti egy kiadó íróasztalára a szép székely szóval megírt novellákat egy csudákat hordozó világból. Mintha csak álmodta volna az utazást, a messzi földet, az óceánt, s az idegen ajkú népeket. A szíve és a gondolatai közben otthon jártak, míg megélni próbált, hol kétkezi munkával, hol a feje értelmivel. Bármerre vetette a sora, bármit végzett is, az író képzelete mindegyre Hargitát, s a havasokat színezte, a székely ember szava csengette fülét, ő pedig igyekezett emlékezetét híven írni le. Nem csorbította a valót, nem vont el semmit az igazból, de ékesszóló gyönyörűséggel rótta papírra, mit otthon megélt. Legelsőnek írt döbbent sikerrel egy megbékélésre vágyó igaz lelkű pogányról, s azután egyre másra gyűlni kezdtek helyszínek s szereplők bennük, míg végül az író egész kötetnyi derék történetet kanyarított össze. Megindult lelkéből áradt a szíves mesélés, s ki olvasta, nem hitte volna, hogy a beszélgetőket nem saját fülével hallja éppen, hogy a vadregényes tájakat nem saját szemével látja azonmód.

            A távolban, a kacskaringóba érve, előtűnik a parasztház, az otthon, melytől édesbús búcsú vitte el évekkel ezelőtt. Kezét táskájára teszi finoman, úgy dédelgeti a benne lévő kincseket, mint szoptatós anya a gyermekét. Ajándékba hozta a könyvet, az elsőt, min neve áll cirkalmas betűkkel, a név mi sok hasonlónak lesz még büszkesége. Hová teszik majd? Beléolvasnak-e?

Zökken a szekér, zajára innen-onnan ismerős férfi és női alakok jelennek meg a tornácon. Az író szíve nagyot dobban, érzi már az örömöt, feléje sugárzó nagy, erős szeretést. Nem integet egy sem, nem is van arra se szükség, se felindulás. Azt hiszik, tán elhessentenék a látomást, rég látott író hazatértét. Csak a szemük mosolygása világít a fáradt, dolgos délutánba belé, sokszor megálmodott hazatérés valóságosul a következő percekben. Kéz kezet ráz, ölelés simul, csók csattan ráncos arcokon. Mint révedésben, úgy ballagnak be lassan a hűvös szobába, üdvözlő szó hangzik, s végül mind leülnek az asztal köré. A kérdések mindennapiak, mik felhangzanak, az író válaszol is szép sorjában reájuk. Pohár, s véle üveg kerül elő, szilváslepény illatozik díszes tányéron.

            Beszélgetés közben az író egyszerre széjjelnéz, s szeme édesanyján akad meg, amint az ágy kerevetén ül. Nyitva áll ott az utazótáska, abba pillantott belé véletlen az idősödő asszony. Nem állta meg, hogy oda ne nyúljon, mert kincset, míves alkotást talált benne. Az van most a kötényére fektetve, leheletfinoman végigsimít rajta. Nem port űz, hanem a nevet simogatja, mi a könyv borítóján áll. Összetalálkozik a két szempár, s büszke szeretetben csillan a díszes szerzői név: Tamási Áron.