bellAtristic

 Blanka
különleges teremtés volt. Komoly, visszafogott, értelmes, okos, intelligens. A kor, melyben élt, nem kedvezett a jelentős tudásszomjjal megáldott, felvilágosult gondolkodásmódra igencsak nyitott arisztokrata sarjaknak. Ő az volt. Pont olyan. S nemcsak hogy arisztokrata, de ráadásul egy konzervatívabb ága, az erdélyi arisztokraták világa volt az, amelybe beleszületett. 

Már csak, ha ezt vesszük is, igen érdekes, milyen sikeresen tudott bizonyos tekintetben érvényesülni, legalábbis ami a családját illeti. Mert a kor, melyben élt, nem könnyítette meg a dolgát. (De vállalt mindent, még a börtönt is.)

Tulajdonképpen egy egészen szentimentális ok az, ami olyan irányba viszi fiatalon, hogy megismerheti a forradalom előtti Pest légkörét. Szerelmes lesz. Beleszeret egy fiatalemberbe, aki rangján aluli, s mindketten olyan felelősségteljes gondolkodásúak, hogy igen sikeresen titkolják érzelmeiket egymás előtt. Csak évekkel, és szerencsétlen fordulatokkal később lát ez a szerelem napvilágot, amikor már érvényét veszíti. Az egyetlen hagyatéka két ember egymás iránt való érzelmeinek az, hogy Blanka ezáltal kap életre szóló elhívást, ami az céljait illeti. Barátnőjének házi tanítója ugyanis az a fiatalember, aki meghódítja a szívét, s nem is lesz többé másfelé nyitott a szíve.

A sorsa furcsa fintora, hogy egyedül apai nagyanyja veszi észre ezt a vonzalmat, aki viszont a család legszigorúbb és legkérlelhetetlenebb hagyományőrzője. Blanka igyekszik eltitkolni érzéseit, s a fiatalember is úgy viselkedik, mintha nem érdeklődne a lány iránt. Ez némiképp elaltatja a nagymama gyanakvását. Némiképp. Mert mégis arra a végérvényes elhatározásra jut, hogy Blankát el kell távolítani a környezetéből, és ehhez az ő helyzetükben a legjobb választásnak az tűnik, ha anyai nagynénje gondjaira bízva Pestre küldik. Ő majd bevezeti Blankát a főúri társaságba, bálokba viszi, férjet talál neki. 

Igen ám, de Brunszvik Teréz egészen más körökben mozog. Ezt pedig még csak nem is sejtik róla Erdélyben. Nem tudják, hogy otthona a kor íróinak, költőinek, művészeinek és nagy gondolkodóinak egyik legfontosabb találkozóhelye, hogy ő maga is a forradalmi eszmék híve, hogy elhívatottan támogatja a nők előbbre jutásának és oktatásának, művélésének ügyét. Ez pedig abban a korban még az arisztokrata körökben is kimerült némely művészeti tárgyak ismeretében, valamint az olvasásban és írásban, esetleg számolásban. Hát még az alacsonyabb társadalmi osztályokban!

És akkor itt jövök én, a könyvértékelő!

Imádom az olyan könyveket, amelyek ilyen nőkről szólnak! Csodálatos ez is. Anyukám könyvtárában találtam rá erre a kötetre, és még most is csak csodálkozni tudok, miért nem került a kezembe hamarabb. Annyi manapság az önjelölt író, művész, aki azt érzi (amit én is), hogy írásra született, az teszi boldoggá és teljessé az életét. Értem én, de sokuknak azt mondanám erre, akkor írjon naplót vagy blogot. Mert az igazi írói tehetség nem ott kezdődik, amikor elolvasva egy-egy oldalt minduntalan megakadok, és a szövegalkotási és helyesírási hibákon mérgelődők. Egyszerűen annyira ront a mű tartalmának élvezetén, hogy alig tudok figyelni rá. 

Kertész Erzsébet csodálatosan ír mind tartalmában, mind technikailag. Nagyon jó érzés volt olvasni, sokszor megkönnyeztem az egyes eseményeket, és felemelte a lelkemet kellemes magaslatokba. Tudom, hogy ez a mű nem mai alkotás, de éppen ezért érdemes elolvasni, hogy az ember helyére tudja tenni, mi valódi irodalom, és mi nem az. És ami a történelmi hátteret illeti, nos... több ilyen könyv kellene... az igazságról. Mindenesetre becses helye lesz a könyvespolcomon.