bellAtristic

A képen az Élő Könyv - Élő Irodalom Műhely egyik legújabb antológiáját tartom a kezemben. A címe: Ami a szívemet nyomja.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a részese lehetek, az én írásom is benne található. Csodálatos, megható, könnyfakasztó gondolatokat tartalmaz, a szívünknek kedves embereket szólítjuk meg szerzőtársaimmal egyetemben - legyenek ők még itt, közöttünk vagy már egy másik világban.

Itt, most megosztom veletek az én írásomat a könyvből.

Szeretettel, Mónika😊

Kedves Kislányom!

Jó lenne tudni, hiszel-e majd a sorsban, végzetben vagy nevezzük bárminek, amikor felnősz. Ha kicsit is hasonlítasz hóbortos édesanyádra, akkor így lesz, legalábbis bizonyos mértékben. Már most is próbálom csepegtetni beléd a nyitottság csíráit, de minduntalan rá kell jönnöm, fiatal vagy még hozzá, hogy oly erősen higgy, mint ahogy én az szeretném. Ilyenkor mindig figyelmeztetem magam: „Nyugalom, Türelmetlen asszonyság, mindennek eljön a maga ideje! Hamarabb is, mint szeretnéd.”

Amikor elidőzik rajtad a tekintetem, mindjárt arra gondolok, mivel érdemeltem ki a Teremtőtől, hogy ilyen széppel és csodálatossal ajándékozzon meg. Mert az vagy. Egy kincs. Keresztanyám szerint kiköpött nagyanyád vagy, őt látja benned, amikor rád néz vagy elmereng téged látva. És akkor elszorul a szívem. Ezért írok most neked. Remélem, egyszer elolvasod, és sikerül elérnem, hogy rajtam és szavaimon keresztül te is szeresd őt, ha nem is oly mélységesen, mint ahogyan én tettem, és teszem.

Mielőtt megszülettél, volt tehát egy másik ember, aki úgy imádtam, mint téged, bármit megtettem volna, hogy minél tovább velem legyen ebben a földi világban. Ő volt a te édesanyád anyukája. Nem ismertem, és még mindig nem ismerek hozzá foghatót. Mi ketten úgy össze voltunk nőve a lelkeinknél fogva, mint egyazon tőn nőtt két szál sárgarózsa. Nem véletlenül említem épp ezt a virágot. Képzeld csak! Ez volt a kedvence. Ez és az orgona. Mindig megállt az utca végében sorjázó bokroknál, felnyúlt, és lehúzta magához az egyik ágat, úgy rejtette arcát az illatos világos lila virágba. Előfordult, hogy az ismerős, utcabeli gazda adni akart neki néhány szálat: „Vigyed csak Ancsuka, szívesen adok belőle!” Nagyid tiltakozva szabadkozott, hogy a vázában úgyis csak elhervadna, így meg legalább mindig erre térhet, hogy megcsodálja, mégsem jöhetett el két-három szál nélkül, ami otthon napokig díszítette az ebédlőasztalt.

Sokszor eltöprengek rajta, miért történt mindegy úgy, ahogyan végül is megesett, de bárhogy is bánkódom rajta, hogy ti ketten nem ismerhettétek egymást, ezen a tényen nem lehet már változtatni. Tulajdonképpen talán akkor sem lett volna másként, ha előre láthatom a jövő rejtelmeit, mert annyira magától értetődőnek tűnik minden, hogy az mégiscsak áthidalja végül a bánat szakadékát.

Nagymama nagyon beteg volt, amikor eljött az ideje, hogy itt hagyja ezt a világot. A Parkinson kór teljesen elhatalmasodott rajta az utolsó éveiben, annak minden tünete utat tört magának a szervezetében, és ha ez még nem lett volna elég, akkor mindkét térde műtét után kiáltozott. A várólista pedig igencsak hosszúra nyúlt. Az utolsó évben aztán nagy fordulat következett be az életünkben. Ahogy az ő állapota egyre rosszabbra fordult, úgy érkezett meg édesanyád életébe a nagy szerelem, a te édesapád.

Ismeretségünk első percétől erős volt köztünk a szimpátia, nagyi pedig jól ismerte egyetlen édes gyermekét, észrevette rajta a jeleket, tudta, hogy eljött az az ember, akire annyi sok éven át vártak. Ő is. Szép lassan tudatosodott benne, hogy sorsdöntő időszak vette kezdetét többek számára. Félt tőle, hogy édesanyád elmegy, de azt is tudta, hogy ennek legfőbb ideje, hisz annak a bizonyos évnek a végén már a negyvenediket számolta, ami az életkorát illette. Érezte, hogy ez a férfi nem engedi el a lánya kezét, ő lesz a jövendő élete társa.

Én, a te édesanyád sokat tépelődtem, miként döntsek. Hogy hagyjam itt nagyidat, akinek most kellene csak igazán a segítség, hogy forduljak a főváros felé, amikor a szívem egy zuga visszahúz ide, ahhoz az emberhez, aki egész életemben az önbizalmam kovácsa, a szeretetem központja, a lelkitársam volt. Míg végül egy magasabb akarat kezdte intézni a sorsok alakulását. Egy szálat elvágott, egyet odarendezett egy másikhoz, egyet saját cél felé állított, egyet pedig sodorni kezdett, hogy majd két év elteltével, az is az útjára induljon.

Így történt, hogy nagyid távozása után nagyapád özvegyi életet rendezett be magának a régi otthonunkban, édesapád és én elindítottuk a közös életünket Pesten, te pedig útra keltél hozzánk kis idővel később. Szeretem azt képzelni, hogy amikor nagyi megérkezett az angyalok közé, téged is ott talált valahol, együtt töltöttetek némi időt, hogy megismerjétek egymást, aztán nagyi leküldött hozzánk, azzal, hogy éppen itt az ideje a dolognak. Te jöttél, és én éreztem, amíg vártalak, hogy ez a te kifejezett akaratod is.

Mintha nagyi velem lett volna egész idő alatt. Szeretném neked elmesélni, hogy igenis, léteznek őrangyalok, és nagyi ezt a szerepet vállalta, amikor megtudta, hogy letelt az ideje itt, közöttünk. Nagyon jól csinálja, mert mindig tudom, hogy vigyáz ránk. Sosem kérte, hogy dicsérjem bárkinek is, csak azt, hogy ne felejtsem el, és ha nem nagy kérés, meséljek róla az unokájának. Hát hogyne tenném meg! Izgalom bennem legfeljebb csak amiatt van, képes leszek-e úgy átadni őt neked, olyannak lefesteni, hogy érezd belőle, mennyire megérdemli, hogy szeresd. Megpróbálom.

Alacsony kis asszonyka volt, hatalmas szívvel. Mindig volt egy jó szava az emberekhez, és bárkivel összetalálkoztunk az utcán, pozitív hullámok rezegtek közöttünk. Azt kívánta mindenkinek, amiből neki az idő múlásával egyre kevesebb jutott: jó egészséget. Édesanyád élete úgy alakult, hogy hosszú ideig nem találta meg élete párját, pedig nagyikád nagyon drukkolt, és kívánta neki. Szíve mélyéből szeretett volna egy unokát, és egy szívszorítóan vicces történet szerint gyakorta megesett sok évvel ezelőtt, hogy ahányszor elmentünk otthon a helyi játékbolt kirakata előtt, úgy nézegette az ölbe vehető kis műanyag babákat, mintha rögtön meg is akart volna venni egyet, hogy játszhasson vele. Már akkor is téged óhajtott, elringatott volna a karjában.

Bárhol is van, nagyon szeret téged. Tanulhattál volna tőle sok mindent, amit most örökségem részeként én adok majd át neked: jószívűséget, szeretetet, tartást, önbizalmat, segítségnyújtást, hitet az emberekben. Ez volt az ő nagy mágiája. Nagy szerencsémre nem egyedül teszem majd, mert itt van apa, aki bír mindezzel a képességgel, és együtt csöpögtetjük beléd a hétköznapokban. Nagyinak nagyon erős emberbarát kisugárzása volt, két szó után megkedveltette magát, keze mindig készen állt egy simogató, bátorító, biztató mozdulatra, és sosem vették tőle tolakodásnak a bizalmas érintéseket. Egy apró simítás az emberek vállán vagy karján, egy meleg pillantás az őzikebarna szemekből, egy kedves mosoly, és máris áramlott felé a hála és a köszönet, amiért figyelt másokra, és törődött az mellette élőkkel.

Biztosra veszem, hogy téged is így vesz körül abból a másik világból, vigyázza, óvja minden léptedet, és nagyokat mosolyog, amikor te erről nem tudván, azonnal közlöd velünk, ha ér valami: „Nyugodjatok meg, jól vagyok, nem történt semmi baj, minden rendben!” Én pedig közben arra gondolok: „Köszi, anya!”

Sokat fogsz még tőlem hallani róla, de majd igyekszem úgy csinálni, hogy ne váljon elcsépeltté vagy terhessé az emlékezés. Megesik, hogy manapság is kérdezel már, és a szívem minden melege benne van a válaszokban. Most átadom neked ezen írást, szeretném, ha eltennéd, és ha eljön az ideje, és elég nagy leszel hozzá, hogy megértsd, elővesszük majd, és mesélek neked róla, a mi kedves őrangyalunkról.