bellAtristic

NAPLÓBEJEGYZÉSEK – 2024. július 29. (Vizsgadrukk)

 Amikor elhatároztam, hogy egy időre váltok, voltak kételyeim a vállalkozás sikerét illetően, de a vágy mindenképpen nagyobbnak bizonyult, hogy mást csináljak, mint eddig. Persze egyáltalán nem volt olyan egyszerű a döntés, sokat gondolkodtam rajta. Volt idő ugyanis - egy elég hosszú éra – amíg szerettem a munkámat. Azt hiszem, arra az időszakra datálható, amikor még kaptam benne levegőt. Amikor nem őrölte fel az idegeimet, nem okozott nagyobb stresszt, mint a tűréshatárom, és nem éreztem úgy minden áldott nap végén, hogy a fejem egyetlen nagy méhkas.

Nagyjából húsz évet töltöttem el így, és meglehetősen kurtán-furcsán alakult az elosztása. Leginkább az első mondjuk tíz év volt az, amikor kiegyenlített volt a munka és a magánélet közti egyensúly. Elment az ember reggel munkába, az utolsó tanóra után megebédelt, onnan meg uzsgyi a buszmegállóba, hogy elérjem az buszt. Délután kettőkor otthon voltam, és intézhettem a dolgaimat. Előfordult, hogy voltak „külön” programok – értekezlet, rendezvények – amikor a munkahelyemen kellett maradni, de akkor is mindig megoldódott valahogy, hogy hazajussak. Régi szép idők…

Aztán egyszer csak minden változni kezdett. Már nem voltak rövidebb munkanapok, és mire észbe kaptunk, azon izgultam, hogy a legutolsó buszt elérjem hazafelé, ami délután négy óra volt. Ó, sokszor nem sikerült. És akkor képbe került a vonat. Este fél hatkor. Amivel valamivel hat óra után értem haza, akár pénteken is. Régi, nem túl szép idők…

Hét éve lesz idén, hogy feljöttem Pestre. Itt nem számít az idő. Abban az értelemben legalábbis nem, hogy bármikor is végzek, tuti, hogy perceken belül tömegközlekedéshez jutok. A heti három-négy délután fél ötös végzés azonban így is nagyon fárasztó volt az egész napos talpalás után. Nem csoda, ha már egy ideje a váltáson gondolkodtam. Ki kellene próbálni valami mást, de mégsem mást. Rejtélyesnek tűnhet a mondat, de mindjárt eloszlatom a szavak értelmén a ködöt.

Az történt, hogy egyszerűen belefáradtam. Hogy ez egy végérvényes fásultság vagy csak átmenet, majd az idő megmondja. Elég abból annyi, hogy keresgélni kezdtem a lehetőség között. És egyre többen jöttek elő egy ötlettel. Azzal, amit most csinálok. Mára már csak azon csodálkozom, miért nem kezdtem bele sokkal hamarabb. Ez egyik másik szint az előzőhöz képest. Mondhatnánk: de hát ez nyilvánvaló! Így igaz. De én nem csak a tudásra gondolok. Sokkal több rétegű, mint azt az ember elsőre gondolná.

Kicsi gyerekek után nagyokat tanítani, lássuk be, van benne némi kihívás. Persze mindkettőnek megvan a maga nehézsége a maga nemében. Én pedig most az utóbbit értékelem jobban. Nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok rá. Mármint az eredményességre. Aztán ahogy belekezdtem, rájöttem, hogy annyira jól esik segíteni, „aha” pillanatokat okozni, és még valami mást is, amire mindjárt kitérek, hogy azt hiszem, mindig nyitott maradok a tanári hívatásnak erre az ágára. Jó érzés, hogy tudok újat, bölcset, okosat mondani, hogy minden alkalommal több lesz a tanítvány az órák után.

És amire az előbb utaltam, a más. Gyakran észreveszem azt is, hogy nem feltétlenül a tudás hiányzik, hisz aki hozzám fordul, az eredményt szeretne elérni, bizonyítványt szerezni lehetőleg rövid időn belül. Ezért nem jön üres kézzel, biztos tudásalap van a fejében, és sokszor csak arra van szüksége, hogy azt a „fránya” angolt kicsit háttérbe szorítsa, és elhiggye, hogy képes a németre is, ha már egyszer sok éve tanulja. Igen, kedves kollégák, szülők és gyerekek, ha német nyelvvizsgát szeretnél, akkor kicsit „hanyagold" az angolt. Az idézőjel a virágnyelven való fogalmazás vágyát jelképezi részemről, de egészen pontosan arra gondolok, amit írtam. Nem megy két nyelv egyszerre. Bezavar az angol a németnek, ezt tudomásul kell venni, ha két nyelvvizsgát akarsz, és az angolra fogékonyabb vagy. Nincs ezen mit szépíteni.

És már ott is tartunk, hogy ez így nem megy, elpárolog a magabiztosság. Na ez az, amit szeretek visszaadni, és szeretek segíteni a visszaszerzésében. Talán mert én is mindig harcoltam a meglétéért. Az önbizalom nagyon fontos része a személyiségnek. Lehet, hogy egyeseknél nagyon kevés van belőle, de lehet dolgozni rajta, hogy kellő pillanatokban mégis nagyjából elegendő legyen. Sosem tanultam a módját, hogyan fejlesszem valakiben. A lelki és pszichés dolgok kibeszélésében viszont egészen jó vagyok. És akár hihető akár nem, minden nyelvtanulási folyamatnak van egy olyan szakasza, amikor nem beszédet vagy az írást csiszolunk, hanem csak beszélgetünk, ami szimplán biztatás, dicséret, ösztönzés, hittétel a tanítványban. Mert erre is nagy szüksége van.

A minap tudtam meg, hogy már a második kedves tanítványomnak sikerült az éppen esedékes nyelvvizsgája. Hát az olyan érzés volt, mintha nekem lett volna meg. Boldogság, elégedettség. Ez egy másik szint. Jó érzés volt az is, amikor a kicsik jól szerepeltek egy-egy versenyen vagy előadáson. De azt kell mondjam, hogy egy sikeres megmérettetés bennem, mint tanárban is jóval több boldogsághormont szabadít fel, és ehhez el kellett érni idáig. Hiszen közösen küzdünk érte.

És igen. Rengeteget gondolkodom rajta, milyen feladat, milyen téma az, amelyik biztossá tesz egy nyelvtudást. Melyik szó, melyik mondat vagy melyik gondolat az, amelyik határozott klikkelést eredményez a nyelvvizsga jelentkezés elküldésénél, biztos lépteket, amikor be kell menni a vizsgaterembe vagy hangremegés nélküli első mondatokat, amelyeket a tanítványom a vizsgáztatókkal vált.

Mióta magántanár vagyok, gyakran eszembe jutnak a saját pillanataim. Az én esetemben senki szakember nem volt, aki biztatott volna. Jó, ez így nem teljesen igaz. Angolból remek tanárom volt. Boglárka még a mai napig is példakép a szememben, oly mértékben, hogy még dolgoztam is a vállalkozásában, akkor már, mint némettanár. Először voltam a tanítványa, és aztán felvetette, hogy dolgoznék-e vele. Bizalom. Ez volt a dolog nyitja, és nagyon sokat jelentett.

Visszatérve azonban a németre, ezen a vonalon, nem hagyatkoztam tanárra, amikor már nyelvvizsgára készültem. Csak nagyon akartam, hogy meglegyen. Több éve tanítottam már németet kicsiknek, a tanítói diplomám gyakorlatilag egyenértékű volt egy felsőfokú nyelvvizsgával. Legalábbis ezt mondták. Igen ám, de nem mehettem tovább az egyetemre egy diplomával, oda feketén-fehéren nyelvvizsga bizonyítvány volt szükséges. Lépni kellett. Egy magasabb szintre. Mert szerettem, és mert terveim voltak vele. De én is reszkető térddel, kihagyó lélegzettel és üresnek érzett fejjel álltam az ajtó előtt az utolsó percekben, és mielőtt teljesen elöntött volna a pánik, hogy mit keresek én itt, jött egy erős gondolat, hogy a lényemnek van egy olyan része, amely nagyon akarja ezt, és itt az idő, hogy elinduljak azon az úton, amit választani vágyom.

Ebből a néhány percből, meg persze az előtte lévő tanulással teli kemény hónapokból lett később egy új végzettség, az hogy elmondhatom, fordító is vagyok. És eljön majd az idő, amikor odaírom a nevem alá a tanító, a magántanár és az író mellé a műfordítót is, és akkor teljes lesz a paletta. Mert mindegyik boldogságot okoz vagy okozott, nem is kicsit, és ezt a boldogságot szeretném továbbadni azoknak, akik számára egy nyelvvizsgával szerzett felvételi pontszám vagy álláshely jelenti álmai megvalósulását. Amióta emellett döntöttem, elmúlt a fásultság, nem is gondolok rá.

Hozzáteszem, nem volt könnyű váltani. Nem is minden élethelyzetben tehettem volna meg. Jött azonban egy olyan, amiben egyetértés és támasz mellett születhetett a döntés, és ez a mai napig így van. Még mindig nagyon jó tanítani, érezni, hogy bíznak bennem, és valóban tudok is segíteni.

Szóval üzenem leendő tanítványaimnak: gyertek csak, dolgozzunk együtt, beszélgessünk, fedezzük fel, milyen nagy máris a tudásotok, és a végén majd versenyzünk egyet, ki örül jobban az elért eredményeknek, a bőrkötéses  bizinek, egy ötösre sikerült témazárónak vagy hogy egyre jobban értesz és megérteted magad idegenekkel.