bellAtristic

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 09.13.) – Bolondos szeptember

A hajnal, mint a reggel. Semmi különbség. Szürke egyhangúság telepedett a városra, a pénteki hangulatot nagyban fokozza, hogy az embernek már nincs kedve semmihez. Nehézkes az ébredés. Első utam szokás szerint az ablakhoz vezet, az eget kémlelem. Esőt ígértek, eső érkezik. Egész hétvégén. Hogy lesz-e benne pár órás megszakadás, az ott és akkor derül ki, de a játszóterek éppen alkalmatlanok lesznek az önfeledt mókázásra. Talán majd megyünk biciklizni, ha lesz kedvünk.

A szürkeség egyre nyomasztóbb, s igazán lehangolóvá akkor válik, amikor a dél felé eső ablakokon nézek a társasházak fölé. Egyre sötétülő felhők, esővel terhes mindahány. Ha arra gondolok, mint írtam le gondolataimat az egynapos őszről, mosolyogva színeztem a hűvösebb idő futó beköszönését, s most nicsak, visszaint az őszidő, közben mindjárt fejbe is kólint. Mint dorgáló anya butácska gyermekét, úgy figyelmeztet komoly szigorral, nem vicc a szava, sem a szelei, amelyeket küld.

Egy hete még kánikula volt, szokatlan őszi hőség, rendkívülinek érzett forróság. A mosott ruha órákon belül megszáradt a teraszon, sarkig nyitottam az ablakokat, hogy átszellőzhessen a fülledtségben rekedt lakás. Hirtelen olyan hihetetlennek tűnik mindez. Ha most kinézek az ablakon, ég és föld tökéletesen összeillik. A sárguló lombok éppen kellően megszínesítik a föléjük húzódó szürkeséget. Az emberek esőkabátban vagy vastagabb kardigánban mennek az utcákon, a didergés előhúzza a szekrényekből a meleg ruhákat.

Ha így haladunk, tán vasárnapra már fűteni is kell. Bolondos szeptember. Most már nem kell attól tartani, hogy a nagy melegben nem tudnak majd figyelni a gyerekek az iskolákban, mert találkozni az újabb langyos napokkal majd csak tavasszal fogunk. Korán ért véget az indiánnyár. Én még visszavárom. Bár nem látom erre az ígéretet az időjárás-jelentésekben, de a remény még ott él a lassanként kihűlő házfalak párájában, és a parkok virágágyásaiban, amiket hirtelen ősziesíteni kellene. A nyári növények letaglózva ringanak az esőt üldöző szélrohamokban, és nem értik vagy inkább nem érzik, mit történt hirtelen.

Bár azt mondják, a természet tudja a dolgát, nem kell már azt locsolni, aminek évszak és idő szerint letelt az ideje. Amikor ezt először hallottam, elgondolkodtam rajta. Ne várj ott őszi termést, ahol nyári virág sarjadt. Most szemlélem a parkot, az fasort, a hátsó kertet, az utcát. Rá kell ébrednem, alighanem igazuk van. Eljött az augusztus, és bármily meleg volt is, idegenkedve, viszolyogva követtem szememmel a hideg évszakok eljövetelének ígéretét sejtető első lehulló faleveleket. Sokféle fajta fa van errefelé. Nem mind őszül egyformán. Ezért is feltűnő, amikor a burjánzó, érett nyárutó sötét vagy éppen élénkzöld lombjai között, megmutatja magát a barna, sárga vagy éppen a vörös. Mind közül legszembeötlőbb, amikor a barnássárga veszi át az uralmat a levelek színében, s az épp az én ablakomon kinézve ötlik legelőbb a szemembe.

„Vegyél tudomásul!” – parancsolja kérlelhetetlenül, és én sóhajtva gondolok mindarra, amit az ősz magában hordoz. Sosem vagyok felkészülve rá. Még csak azt sem mondhatnám, hogy semmilyen átmenet nincs, mert hiába, hogy egy hete még nyár volt látszat szerint, de a tudatunk szorgosan számolta a szeptemberi napokat, még ha kelletlenül is. Észre kellett venni, hogy hamarabb sötétedik, hogy megfáradt már a nyár tikkasztó hősége. A szeptember eleji kánikula már nem volt olyan minőségű, mint a júliusi, valahogy távolibbnak, idegenebbnek, és bármily furcsa, ridegebbnek éreztem. Nem volt ott a helye. Már nem. Eltűnt a legfeltűnőbb dolog a gyümölcsös standokról, a görögdinnye halmok helyét átvette a szőlő és a körte, kibővült az almakínálat. Tehát észrevettem a változást. Tudtam én, hogy érkezik szép kitartón, s egyszer majd ideér, akkor pedig fájni fog, és én panaszosan rácsodálkozom majd, hogy máris? Ő pedig szép, elmúlást idéző, színes ősszel válaszol majd ellentmondást nem tűrőn: „Éppen ideje volt!”

Otthon mindig az a szó járta, hogy augusztus második felében megtörténik a változás, hogy az ünnep a válaszvonal, azután megváltoznak a napok. Akinek valamilyen kapcsolata van az iskolával, még erősebben érzi ezt, mert ott indul meg a tanév, ha nem is jelez még a csengő, de dologra hív az egyre közeledő szeptember 1. Ez egy másik világ. Anélkül is hatalmas szakadék tátong a két időszak között, hogy az embernek bármi köze is lenne az oktatáshoz. Emlékszem, folyvást dekorációt gyártottunk vagy kerestünk a szertár dobozaiban, lyukas órák sora telt el azzal, hogy őszbe forduljon az iskola folyosója is, és az oly híven sikerült, hogy mindegy volt már, kint vagy bent tartózkodott éppen az ember.

Itthon csak itt-ott dekorálom a lakást. Inkább csak az ünnepeknek, s nem az évszakoknak megfelelően. Mindig úgy érzem, ha behozom az őszt vagy a telet a faliújságra vagy a polcokra, akkor feljebb kell venni a fűtést, mert már a látványtól is hűvösebb lesz. Mégis díszítünk valamicskét, mert Manó lelkes résztvevője a dolognak, rendszerint az ő művei kerülnek ki, ha pedig bolti a girland, akkor legalábbis ő mondja meg, hogy hová és milyen formában tegyem fel. Nagyon fontosnak és ügyesnek érzi magát tőle, és nekem jól esik örömet okoznom.

Ismét kinézek az ablakon. Nem lesz ma már melengető napsütés. Annak is örülhetünk, ha az eső szünetel valamicskét. Nehézkesen imbolyognak a fák, a bokrok sárguló lombjai, ellenállnak még a feltámadó szélnek. A kettő együtt – szél és eső – igen kellemetlen párosítás. Igazi nem szeretem időjárás. Nagyot ásítok. Ez a velejárója. Ha sütne a nap kellemes korai őszi langgyal, eszembe sem jutna álmosnak lenni. Azon gondolkodnék, melyik játszóteret válasszuk délután. Így viszont marad a diavetítő és a benti játéklehetőségek.

Otthon, vidéken tegnap reggel köd szállt a völgyekre. Sűrű, tejfehér köd. Szerencséje volt annak, akinek nem kellett utaznia sehová. Ez a másik, amitől ódzkodom. Nem mondom, van gyönyörű arca is az ősznek. Nincs még egy olyan évszak, amelyiknek ilyen színei lennének, ennyiféle azúrkékje, lámpafényes hangulata. Amikor még vannak napok, hogy kiülhetsz a parkba vagy a teraszra egy jó könyvvel vagy egy forró teával vagy kávéval a kezedben vacogás nélkül. No azért egy meleg pulcsi nem árt. De még van ereje a napnak, ha fogyóban is.

Ezekre a dolgokra jó most gondolni, mert eljönnek majd azok is, amikor mindez elmúlik, és csak a kopár szürkeség marad, az igen korai sötétedés, és a dermesztő vacogás. Akkor majd a havat várjuk esdekelve, és örülünk, ha annyi esik, hogy épp fehérbe boruljon a világ. Jut eszembe, szánkót kell szerezni valahonnan… azt hiszem, az én régi pajtásom még megvan otthon valahol a kamrában.