2024. augusztus 25., vasárnap




Náray Tamás: Barbara trilógia (A végzet; A találkozás; Az esély)

Az utóbbi napokban ez a családtörténet volt az olvasmányom. Több szempontból is kíváncsi voltam rá, illetve voltak várakozásaim a művel kapcsolatban, hogy ilyen szépen fejezzem ki magam.  Pozitívak és negatívak is. És gyakorlatilag az összes bejött. Van a szerzőnek jó néhány olyan stílusjegye, amelyeket előszeretettel hoz a regényeiben, és ezek hol jótékony, hol pedig hátrányos hatással vannak a történetekre.

Előrebocsátom, mindenképpen ajánlom a három kötet elolvasását a kedves Olvasóknak, mert több aspektusában is lenyűgöző, sőt zseniális. Azon az állásponton vagyok, mindenki döntse el maga, milyen hatást gyakorol rá, milyen gondolatokat ébreszt benne mindaz, amit a történet elmesél. Egyértelmű, hogy komoly kutatómunka előzte meg az írást, erős a történelmi szál, sokat megtudunk kritikus korszakokról, és már most mondom, hogy nem az orosz-lengyel háború a legerősebb vonulat, még ha ez is jelentős említést kap. A II. világháború és a 1956 jóval erősebben meghatározza a történet hátterét, és azt gondolom, hogy ez az egyik oka, amiért olyan érdekesnek találják az olvasók. Ha csak arra gondolok, hogy könyvesboltokban vagy a szupermarketek polcain hányféle regény kap helyet, amely a náci korszakról és a zsidóüldözésről szól, borítékolható volt, a könyvhármas sikere. Az embereket valami bizarr módon még mindig nagyon érdekli ez a téma, még mindig turistautakat szerveznek például Auschwitzba.

Náray Tamás mindemellett nagyon árnyaltan, és tűpontos precizitással ír, sok helyen szórakoztató. A harmadik kötet végén kifejezi azt a reményét, hogy talán sikerült méltó emléket állítani, ahogyan az a szándéka volt, és én azok közé az olvasók közé tartozom, akik megerősíthetik ezt. Nagyon jó volt ilyen erős asszonyokról olvasni. Gyönyörűek, okosak, intelligensek, műveltek, tekintélyük van, mintha fölötte állnának a korszakoknak, amelyekben élni kényszerülnek. Elképesztő tartásuk van, és mindent emelt fővel viselnek el.

Ami a negatív elvárásaimat illeti, azokat is hozta a szerző. Ahogy belekezdtem, aztán folytattam az olvasást, egyre inkább párhuzamokat véltem felfedezni a Zarával. A zsidókérdés ott is felmerül, méghozzá igen kemény módon. Sok szereplő „párját” érzékeltem a másik trilógiából. És most azt mondom, még egy ilyen sorozat már nem kellene. Persze lehet, hogy valakinek ez tetszik.

A fentebb említett tűpontos megfogalmazások, leírások hátulütője, hogy nem bíznak semmit a képzeletre. Vagyishogy mégis. Csak éppen olyannyira, hogy utána kellene néznem bizonyos szavaknak, színárnyalatoknak, ruhaanyagoknak, fa- és virágfajtáknak, ételneveknek. Megmondom őszintén, nem tettem meg, egy idő után égnek emeltem a tekintetemet, és átugrottam rajtuk. És azt mondom, ebben a tekintetben Stephen Kingnek adok igazat: nekem tök mindegy, a vörös vagy a zöld melyik árnyalatát viseli az adott szereplő, az érdekel, mi történik vele, mit tesz, vagy mit mond.

Van Náray Tamásnak egy sajátos mondatalkotási szokásmódja is. Sokszor rajta lehet kapni, hogy úgy tűnik, mintha csak úgy egymás mellé dobálná a szavakat vagy mondatrészeket. Ez gyakran zavaró. Ahogy az is, hogy mennyit bölcselkedik ebben a trilógiában is. Rengeteget. A filozofálásait pedig nem mindig lehet nyomon követni. Fáradt fejjel pláne. Érdekes módon ugyanúgy tud elmélkedni egy kertész és egy bárónő is, de még sokakat mondhatnék. A lényeg az benne, hogy sok szereplő szájából Náray Tamás eszme- hit- és elvrendszerét hallom vissza, ez pedig nem okos dolog. Nem ő maga minden szereplője.

Hozott egy kis különlegességet is a német és az orosz nyelv feltűnésével. Ilyenkor mindig a hivatkozásokhoz lapoztam, legalábbis az orosznál. A németnél nem volt rá szükség, tekintve, hogy annak jó ismerője vagyok. Aki pedig nem, az csak lapozgasson.

Már a Zaránál is megjelenik az idősíkok eltolása. Ez fokozott figyelmet kíván az olvasótól, és megvallom, volt, hogy nem tudtam hogyan következnek a történések, míg vissza nem lapoztam, és rá nem jöttem, hogy figyelnem kell a fejezetcímekre. Ez kizökkenti az embert. A mi eredetileg egyediség, az később zavaró, idegesítő észrevétel lesz, és az ugrabugrálás megzavarja az időfolyamot.

Kezdetben úgy voltam vele, hogy elolvastam a Zarát, és már abban is megvoltak ezek a hullámvölgyek-hullámhegyek, így nem akartam utána Barbarát. Mégis kíváncsi voltam, változtat-e valamit, de nem tette. Az a meglátásom, hogy az, ami jót tett az önéletrajzi köteteinek, hogy világossá tette mennyire ért a szakmájához (ruhatervezés), attól zseniálisak lettek azok a könyvek. Viszont ugyanez a vonulat nem hiányzik a Zarának és a Barbarának sem. Egyértelmű, hogy ért a színekhez, ruhaszabásokhoz, szereti a gasztronómiát (azon belül a süteményeket) és a kertészetet. Ez több mint világosan látszik. De annyira, hogy már túl sok.

Ahogy a tuti életbölcsességek megmondása is. A kevesebb több lett volna. Mindenről is van véleménye, és az megkérdőjelezhetetlennek tűnik.

 Mindaz, amit most leírtam, lehetne akár a szerző erőssége is, és sokak imádják is ezért a stílusáért. Tulajdonképpen megértem, mert végül is egyedi lesz tőle. Nem véletlenül lett a saját kategóriájában az Év könyve és kapta meg a Libri-díjat is. Megjegyzem, mindkettő közönségdíj. Ez egyfelől óriási elismerés, mert az Olvasók véleménye nagyon fontos egy szerző számára. De halkan azért azt is megjegyzem, kíváncsi vagyok, mit szólt vagy szólna hozzá egy szakmai zsűri vagy egy szigorúbb szerkesztő, mint amilyen az enyém is volt. Mit szólt volna, ha nem Náray neve állna a cím előtt? Akkor is ilyen népszerű lett volna? Ennyire elismert? Hát már nem tudjuk meg.

Mindenesetre jó olvasást kívánok hozzá mindenkinek, sok érdekes dolgot fog megtudni belőle, és talán még a történelem iránti érdeklődést is felébreszti, ahogy azt az enyémmel tette Svájc történelme, semlegességének megtartására irányuló képessége és a világtörténelem mélyebb megértése iránt. A szerzőnek további sok sikert kívánok, mert úgy tűnik, nagy szüksége van rá az önérzetének, és nagyon valószínű, hogy ha jövőre is jön ki regénye, akkor megint labdába sem rúghat senki az új Náray kötet mellett. De hát ez benne a kihívás!

2024. augusztus 21., szerda

 


NAPLÓBEJEGYZÉS (2024. 08.21.) – 95

Azt mondják, ha valaki megéri a nyolcvanat, hogy az igen! Szép kor. És valóban manapság az ilyen-olyan rák és egyéb különös betegségek korszakában tényleg rácsodálkozunk, lenyűgöződünk tőle, ha valakiről azt halljuk, hogy túllépte a bűvös nyolcas X-et. Mert így is van.

Ha pedig már nem nyolccal, hanem kilenccel kezdődik az éveink száma, akkor egy bizonyos határ után minden megért újév jutalomjátéknak tekintendő. Így van ez nálunk is férjem nagycsaládjában, ahol dédi – az  ő anyukájának az anyukája – ért el ebbe a bűvös körbe. Idén szeptemberben tölti be a 95. évét, és már tavaly megszületett az az elhatározás, hogy mostantól minden ősszel megünnepeljük, hogy még köztünk van.

Ezért lett különleges nap augusztus 17. Idén szombatra esett, és hónapok tervezése és szervezése előzte meg. Közös chat csoport alakult a család összegyűjtésére, hiszen nyolc unokának és családjának kellett értesülni mindenről, és közösen gondolkodnia az ünneplés mikéntjéről. Teltek-múltak a napok, hetek, hónapok tavaly ősz óta, s mindegyre közeledett a nagy nap. Időről-időre mindannyian hazajártunk kis hazánk ama eldugott szegletébe, ahova a gyökereink kötnek, és én sokszor elfigyelgettem dédit, mint éli napjait kora előrehaladtával.

Szemműtéte óta többet olvas, s az a látvány, ahogy a teraszon ül, kezében a könyvvel és a könyvjelzőjével, miközben szép komótosan kebelezi be egyik sort a másik után – nos, igen, mitagadás, gyönyörűség könyvimádó lelkemnek –, szóval leginkább ezt az emléket szeretném megőrizni róla. Azzal is megtisztelt, hogy az én novelláskötetemet is elolvasta az utolsó betűig, sőt mitöbb, méltatta is. Tetszett neki. Nagyon megtisztelt vele.

Visszatérve a születésnapjára, múlt hét szombaton elérkezett a buli ideje. Egész végig titokban tartottuk előtte a tervünket, az utolsó pillanatig nem tudott semmit. Végülis csak annyit közöltünk vele, hogy unokatestvér találkozó lesz, és szalonnasütés. Innen kezdődik formabontó emlékezésem:

„Már reggel van? Megint fáj a lábam. Annyira fáj, hogy aludni sem tudok tőle. Ha elalszom este, éjjel felébredek a görcsre, sok időbe telik, míg visszaalszom. De az függöny mögül már világosság jön, reggel kell, hogy legyen. Meleg van. Már most is. Szinte még fel sem kelt a nap, de már hőség van, csak jégeső ne legyen a vége ennek a nagy kánikulának.

Felkelek. Míg bírom, kiülök a teraszra. Olvasok megint kicsit. Érdekes a könyv, amit hoztak nekem. Mindegyik érdekes, amit kapok. Jó, hogy megműtötték a szemem, legalább az olvasás lefoglal. Majd a lábam is megáztatom. A hideg víz jó neki. Jaj istenem, de sokat fáj. Nincs is már alattam láb. Ha a járókeret nem volna… de legalább a kerekesszék nem kell.

Reggeli után kitotyogok a levegőre, ott nem zavarok senkit. Nem sokat eszek, ebben a melegben nem kívánok semmit, meg lehet, hogy a kor is… Mindig keresem a helyet, hogy lenne a legkényelmesebb enni, hogy a reszkető kezem ne legyen olyan nagy akadály evés közben. Igen zavar, de hát mit lehet tenni vele.

Ma vendégeskedés lesz. Összejönnek a gyerekek. Jól teszik, csak találkozzanak, csak beszéljenek, tartsanak egymáshoz. Először arra gondoltam, nem megyek én sehova, úgyse hallok jóformán egy sót se. Van hallókészülék, de igen kényelmetlen, sípol, nem szeretem. Én már nem szokom meg. Csak biztos nagyon hangosan kell beszélni velem, hogy meghalljam.

De hát mégiscsak lemegyek, mert jó a társaság, főleg, hogy az enyémek, jó beszélgetni valakivel. Mindig sietnek mind, senkinek nincs ideje, vagy épphogy csak egy kicsi, nekem meg sok a történetem, szeretem is mesélni. Ma is szaladgálnak a gyerekek, az egyik autóval, másik gyalog, még arra sincs idő, hogy megmondják hová mennek, csak huncut mosoly van, meg hogy mindjárt jövünk. No nem baj, én most olvasok tovább.

*

Na nézzed csak, hogy délhez értünk. Sűrűsödik a levegő, lehet, hogy eső lesz. Meg is nézem mindjárt az ablakból, csak fel kell tápászkodni hozzá. No lám, milyen felhős az ég! Mindjárt esni fog! Nohát én nem megyek akkor sehová! És ezek szalonnasütést terveztek! És azt meg aztán hogy? Csuromvizes lesz minden, esőben nem lehet kint lenni. Neki is ered, de még hogy! Szakad, mintha dézsából öntenék. Most azt mondják, benti szalonnasütés lesz. Ki hallott már ilyet? Hát ha már így nekikészültetek, hát vigyetek az én szalonnámból is, tudjátok hol tartom. Micsoda ronda idő! Nektek meg elment az eszetek! Még hogy én is menjek! Rám van parancsolva. No jó, jó! Akkor készüljünk össze.

Autóba ültetnek. De nem arra indulunk, amerre kéne. Mi a frász van már? Ennek a gyereknek is elment tán az esze. No jó, most fordul jól. Megyünk a panzió felé végre. Hol a járókeretem? Adjad csak ide nekem, anélkül nincs lábam. Hát ez el fog tartani egy ideig.

Nézd csak, mennyi ismerős arc! Az összes gyerekem, az összes onokám, mind a dédunokáim. A sógorasszonyom. Hát ő meg mit keres itt? Na nem mintha bajom lenne vele, legalább lesz kivel beszélgetni. Mindjárt odaérek. Gondolom, türelmetlenek vagytok, de csak menjetek előre! Majd jövök én is! Hol lesz a szalonnasütés? Semmi előkészülést nem látok. Jaj, hát mind itt vannak!

Na várjatok csak, hát ideértem végre az ajtóhoz. Két oldalról fognak közre a fiatalok. Furcsán néztek. Mi folyik itt? Huncut az arcotok. És ünnepélyes. Valami fénylik ott hátul. Közelebb kéne mennem. Az egyik kis dédonokám segít a járókerettel. Fényképeznek. Tán videóznak is. Engem? Jaj, de hát én nem szeretem! Megint felfényeskedik valami. Közelebb érek. Most látom csak, hogy két lufi szálldogál a zsinórokhoz kötve. Alakjuk is van… egy kilences és egy… ötös. Jaj istenem! Csak nem?

Most már mind itt vannak. Körbevesznek. Kettő megindul. Virágcsokorral és a tortával. Tudom már, miért vannak itt… de hát arról volt szó, hogy szalonnasütés lesz…

Felköszöntenek. Mind itt vannak. Azok is, akiket nagyon ritkán látok. Szépen öltöztek, kapok ajándékot. Koccintunk, ünnepi vacsorát eszünk, beszélgetünk, fényképeszkedünk.  Sorra mind odajönnek. Körém gyűlnek a gyerekeim, aztán az onokáim, aztán a kisebbek is. aztán egyesével a családok. Hála istennek, vannak sokan.

Jaj, úgy ég a szemem, úgy kell sírnom! Boldog vagyok. Sokáig emlegetem majd. Ugye, Andris, te is látod őket…. te is itt vagy velünk. Áldja meg az Isten mindannyiukat.”

 

2024. augusztus 13., kedd

 


NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 08. 13.) – Rajzos füzet

Néhány hét, és megint kell az iskolatáska. Elképesztő gyorsan elrepült ez a nyár is, és nagyon jól emlékszem, hogy mennyire vártam, ahogy arra is, hogy amikor végre itt volt, mennyire nem tartottam fel egyetlen napját sem a maga 40 fok körüli csúcsaival. A tavaszt, a balzsamos, langymeleg tavaszt, azt szerettem volna marasztalni, mert bár még nem kívánkozott a mezítlábasdi, de mégis olyan kellemes volt a levegő, hogy órákig tudtam volna ülni a parkban egy padon az éppen aktuális könyvem társaságában.

Aztán berobbant egyik napról a másikra a forróság, és egyszerre azt vettem észre, hogy már nem elviselhetőek az éjszakák, csak ha egész idő alatt megy a klíma. A boltok a nyaralás kellékeit zsúfolták a polcaikra, úszógumi és fürdőruha minden méretben és színben, és én vágyakozva gondoltam a nyár végére, amikor majd esedékes lesz a nyaralásunk.

Úgy két hete változott meg minden. Két hete augusztus van, és ezzel megkezdődött a tanévkezdési dömping, ami kitart most egy hónapon keresztül. Tisztára, mint mikor novemberben már csokimikulást és széles választékban kapható műfenyőt látunk a plázában. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Tehát tanévkezdés. Most akkor érdeklődnék: várja azt valaki? Talán egy nagy csoport, a szülők. Hogy visszatérjen minden a szokásos kerékvágásba. Hogy ne kelljen nagyszülőt vagy bébiszittert szervezni, táborokat böngészni vagy azt számolgatni esténként, hogyan gazdálkodjunk az éves szabadsággal, hogy jusson és maradjon is. Nehéz eset, semmi kétség.

Nekem oltári nagy szerencsém van. Így, hogy nem vagyok a közszférában még egyelőre, más az időbeosztásom, hogy szabad lehessek Manó számára. Félreértés ne essék, ez sem fenékig tejföl, sőt, nagyon is messze áll tőle. De ez egy másik ügy. Én sem köpködöm a plafont reggeltől estig, ebben talán még több munka van, mert mindent magamnak kell kigondolnom és szerveznem. Ha úgy tetszik, a magam ura vagyok, annak minden előnyével és hátrányával. És nem, nem érek rá, mert azzal, hogy nincs kötött munkaidőm, a nap minden perce lehetséges munkaidővé válik. Amikor éppen jön a gondolat, bejelentkezik a tanítvány, jön a megbízás, akkor vagyok elérhető. Sok esetben legalábbis. Ezt is ki kellett próbálni, és hát a szükség nagy úr.

Visszatérve az eredeti témára, mellbe és fejbe vágó, amivel az ember ilyenkor szembesül. Egész polcsorok telnek meg taneszközökkel, és még akkor is hosszasan kell válogatni minőség és ár megfelelő arányát keresve, és a végén mégsem sikerül sokszor. Mert a minőséget meg kell fizetni, ha nem szeretnénk, hogy már szeptember második hetében újra legyen szükség bármiből is, és a festék nyomot is hagyjon a papíron, és a ceruza jól fogjon, és megálljuk a helyünket az osztályhierarchiában is. Nem szeretnénk, ha gyermekünknek a hatodik szomszédja mellé kellene ülnie, mert neki sikerült márkás, jó minőségű cuccot vennie, míg a mienk maximum arra való, hogy foglalja a helyet a padban.

Megindulok a szupermarketben, és szörnyülködöm. A középre kitett áru háromnegyed része az iskoláról szól, és szerintem augusztus elején még jóval többen vannak, akik a hátuk közepére sem kívánják ezt a látványt. Persze egy rendes szülő kötelességtudóan odalép, hogy szemrevételezze. Ez a felszín. Mert közben nyilván kíváncsiak vagyunk, hogy mennyit drágultak a dolgok, és titkon arra gondolunk, inkább túlórázunk párszor, de végre biztos, rendes helyen, megfelelő felügyelet alatt tudjuk majd a gyereket napközben, és mi is végezhetjük a dolgunkat.

Idén Manó középső csoportos lesz az oviban. Vagyis már voltaképpen az is, mert a nyári nagy, háromhetes lezárást követően tulajdonképpen annak minősül. De legkésőbb a beszoktatási időszak kezdetével, amikor a legkisebbek megérkeznek a szüleikkel, a mi kis Gézengúzunk pedig bizony „vénróka”-ként kezdi meg a következő nevelési évet hozzájuk képest. A poénok azért e tárgyban is megvannak. Így nyáron gyakorta ugrik egy nagyot a magasba, majd diadalmasan megkérdi: „Látod, anya, milyen magasra tudok már ugrani? Akkor én már mehetek iskolába?” Ezeket a kérdéseket rendszerint hosszas magyarázat követi, miszerint majd ha még ezt is meg azt is tudja már, és nőtt is egy kicsit, és a kaki bilibe vagy még inkább WC-be megy… na majd akkor igen! Nagy a csalódás, van vita, de a végén csendben marad. Még van ideje, nem kell sietni olyan nagyon!

Ahogy sétálok a boltban a sorok között, azért eszembe jut, mit is tehetnék érte, hogy mégse érezze olyan egyértelműen, hogy még a kicsi lány kategóriába tartozik, ami ellen olyan vehemensen tiltakozik, ezért arra jutok, hogy kaphatna valamilyen tanszert. Aztán majd sokat beszélgetünk, olvasunk erről, és felteheti százezernyi, „miért”-tel kezdődő kérdését. Már most is azt játsszuk, hogy az ovis táskájával iskolába, vagy még inkább a dolgozóba megy. Akkor pedig már kell egy esernyő is, ha esne az eső, és egy sapka, ha nagyon sütne a nap. Útjára is indul rögvest, és eljut a bejárati ajtóig vagy a gyerekszobáig, amelyek mindent megszemélyesítenek vagy megtárgyiasítanak, amire éppen szükség van. És csak játsszunk és játsszunk, mosolyogva, és társakként, és arra gondolunk, hogy ez így lesz talán majd az első iskolai hétig, amikor is kiderül mégsem minden fenékig tejföl ott, sőt biztosan lesznek nagy csalódások. De addig apát is ugyanazokkal a szavakkal engedjük reggel dolgozni, amit rendszerint ő mond Manónak: „Egyél sokat, igyál sokat, játsszál sokat, és aztán ebéd után anya megy érted!” Ez az instrukciósor normál napokon kiegészül azzal, hogy aludjon egy nagyot, és uzsonna meg délutáni játék után ott vagyok érte.

Nem könnyű dolog az összevont ügyelet, amiből az összevont fáj jobban, mert nagy és kicsi együtt van, és nem hagyják egymást pihenni. Ami pedig nagyon kellene, de ez az állapot is kitart a tanévkezdésig. Így hát, valószínűleg én is csatlakozom majd azoknak a táborához, akik üdvözölni fogják a szeptembert, és ami ma még enyhe rosszérzést vált ki, mármint a tanszerek látványa, az holnapra elmúlik, amikorra megszokom, mert nem tehetek mást.

Volt idő, amikor – még nem szülőként – én is odamentem a pultokhoz, polcokhoz, asztalokhoz, amikre ki voltak rakva. Tanítónéniként emeltem fel a választékot, hogy tudjak javasolni, minőséget ellenőrizni, mi az, amit biztosan ne, mert csak pénzkidobás. És az sem utolsó szempont, hogy nekünk is kellett néhány dolog a tanévre. Persze egyre kevesebb jutott – anyagilag – így volt, amit csak a fiókban őriztünk, mert nem használtuk. Örültünk, ha kaptunk egy piros és egy kék tollat, és nem annyira örültünk, ha kaptunk egy zöldet is, mert ez utóbbi azt jelentette, hogy lesz közünk a napközihez, és a hosszúra nyúló délutáni műszakokhoz. Jól jött egy órarend, és ha az ember pontos, precíz és a gondos akart lenni, akkor egy aránylag vastag füzetet is üdvözöltünk óravázlat készítés céljából. Ez utóbbit azonban úgy egy hónap elteltével abba is hagytunk, mert rájöttünk, hogy így nem haladunk előre.

A tervezés nekem sosem ment, általában nem jutott idő mindenre, amit szerettem volna, ezért le is tettem róla. Később aztán rájöttem, hogy ideges, izgulós, mindent előre látni szerető természetem ellenére sokkal jobb órákat tartok spontán, elég azt tudnom, hogy mi a tananyag. A tartalmat a pillanat hozza, a gyerekek éppen aktuális felkészültsége, frissessége vagy fáradtsága. Füzetbe maximum azt írtam, hogy mit hol találok meg, és használtam még helyenként az adminisztrációhoz esetleg.

Most azonban nem magamnak keresek, hanem Manónak. Annak pedig komoly kritériumai vannak. Legyen vastag, minimum Mancsőrjáratos vagy Mickey egeres, mindenképpen rózsaszín vagy piros, és kell hozzá egy ceruzakészlet is, de még jobb a toll, mert az nem jön le olyan könnyen, ha összeírja a kezét vagy karját is. Akkor pedig anya és apa csuda vicces képet vág, és azon nagyon jól lehet szórakozni!

Még nem találtam meg a megfelelőt, de először azon leszek, hogy meglepetés legyen. Egy sima, rajzos füzet, amibe végre megtanulunk emberi alakokat is rajzolni, ha a szivárványok, cápák és ixek ideje lejárt. És akkor mindjárt egy óriási lépéssel közelebb kerülünk ahhoz, hogy iskolások lehessünk.

 

2024. augusztus 8., csütörtök


 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK (2024. 08. 08.) – Szerencsi csoki

Most is érzem az ízét. Azt a lágyan olvadó, gazdagon kakaós, csodás illatú kis táblácskát úgy őrzi az emlékezetem, mint édesanyám főztjét. Ez is hozzá kötődik. Ott dolgozott, a szerencsi csokigyárban. Több mint 40 éven át. Sok emlék merül fel inkább már a régmúltból. Gyakran bejártam hozzá. Mindig különleges, szívdobogtató érzés volt várni anyát, mikor tűnik fel molett alkata, ahogy lábát szaporán szedve fordul be a kanyarból az üzemépületek között. Fehér fityula fedte sötét bubifrizuráját, fehér, összegombolt köpeny takarta az utcai ruháját, kezét gyakran zsebre dugta, ha éppen nem sietett, fehér nadrágján itt-ott makulátlanul húzódott az él, máshol feszülésben tűnt el. A korszak tipikusan magasított sarkú, elől-hátul nyitott, szintén fehér, fél lábszárig érő, fűzős cipőjét viselte, amiből még legalább kettő lapult meg az otthoni előszoba szekrényben, mert még nálam is jobban félrejárta a lábbelik sarkát.

Így jött felém, és én ujjongva vártam. Rendszerint az üzemi fodrász vágta a hajamat, ezért látogathattam időnként a kovácsoltvas kerítésen túlra. Akkor még kedves, rutinos ismerősökként üdvözöltek a kapusok, nemhogy nem akartak táskaátkutatást tartani, de mosolyogtak rám is, anyára is. Akkor még nem számított főben járó bűnnek, ha hozott nekem egy pikoló vagy kistáblás csokoládét. Nem emlékszem már, azonnal rácuppantam-e, amint tehetem, bennem anya alakja maradt meg, a keze, ahogy megfogja az enyémet. Ahogy minden szembejövő embernek régi ismerősként köszönt oda a gyár területén. Úgy tűnt, mindenki ismerte, és ami még fontosabb, szerette.

Volt, hogy csak úgy is beengedtek, végigsétáltunk a gyártósoron, ahol a csokikat és egyéb ott készült édességeket csomagolták, dobozolták. Ott is fognia kellett a kezemet, mert féltem az óriási csövektől és gépektől, amik elképesztő hangerővel zúgtak, ahogy mentünk az iroda felé. Amikor sok évvel később, már nyugdíjasként hallókészüléket kellett viselnie, mert nagyot hallott, a fülész pedig rögtön megtalálta az elhasználódott szerv problémájának okát ezen gépek zajának kénytelen-kelletlen állandó hallgatásában.

Ő nem ott dolgozott, ahol a csoki készült, de feladata volt a minőségellenőrzés, ami azt jelentette, hogy időnként meg kellett kóstolnia egy-egy darabot. És akkor jött a kisbicska, lefaragott egy forgácsot az éppen aktuális szeletből, és véleményt mondott. Jól ismerte az igazi csoki ízét. Még idős korában és betegen is el tudta mondani, meg tudta állapítani, hogy valódi, minőségi csokit eszik-e, és ha nem, akkor mi a baj vele. Sokszor volt kakaóvaj illata. Neki az volt a parfümje.

Emlékszem, ha fintorogtam, amikor a csomagolásból kikerülve időnként fehérlett kissé a barna csokoládé, amit kezembe kaptam, rögtön emlékeztetett rá: „Semmi baja, csak kicsapódott rajta a kakaóvaj.” Legszívesebben azonnal megkérdeztem volna, honnan tudja ilyen biztosan, de aztán letettem róla, mert arra gondoltam, ki ha ő nem. Olyan volt ez, mint apától a kőműves szakma rejtelmeiről kérdezni. Nem hiszem, hogy van olyan dolog, amivel meg tudnám fogni. De nem is kell. Egyszerűen csak tisztelem a tudásukat.

Sok emlék merül fel gyermekkorom éveiből. Például, hogy a csokigyári dolgozóknak engedmény vagy bónusz járt, és olcsóbban vehették a selejt csokit. Ez esetben ez csupán szépséghibát jelentett, de a minőség az csúcskategória maradt. Maga volt a mennyország. Egy kisebb kartonnal állt a nagyszoba szekrényében a nagytáblás, egész mogyorós csokoládé, egyaránt vonzva szemet, orrot és ízlelést, és nem is tudtam ellenállni neki. Csodálatos volt, ahogy egy-egy cikkecske szétolvadt a nyelvemen, amíg már csak a mogyoró maradt, a ropogós, zamatos mogyoró. Nem bántam a lebukást, ahogy a rosszalló tekinteteket sem, kaptam a fejemre, ha utána nem ment a rendes étel, és azokat az időket most kapom Manóval vissza, aki ugyanígy működik.

Szinte minden termékét szerettük a szerencsi csokigyárnak, egy volt a kivétel számomra. Amelyik mazsolát rejtett magában. Az tudott egyedül visszatartani a bűnözéstől.

Aztán az egészet átvette a Nestlé, és átalakult az ízvilág. Természetellenesen édesebb lett a csoki és más az alapanyagok aránya, már nem kerestünk minden fajtát. El ugyan nem dobtam, ha a kezembe került, de nem voltam olyan lelkes, mint annak előtte. Szigorodott minden, és anya többször ingatta a fejét. Megjelentek máig is közkedvelt termékek, de hiányoltuk a régieket. És a gyár egykori dolgozói végül visszahoztak egy kis részt a múltból. A Szerencsi Bonbon Kft. az, ami még tesz azért, hogy megmaradjon valahogy a csoki, az eredeti. De már így sem az igazi sokak szerint. Nos, biztos lehetne sokat cikkezni erről, de az én legnagyobb fájdalmam, hogy minden milyen drága lett.

Van egy fesztiválunk, ahol minden van, és a nagy választék között szerepel pár pavilonnal a szerencsi csoki is. Hát csak legyen. Felbukkan még a legváratlanabb helyeken. Mi csak úgy hívjuk, hogy nagy Tesco, aminek a polcain is ott a kistáblás csoki. Ennek apropóján írok most. Mert az új csomagolással feltörtek az emlékek. Az a vállalkozás is igyekszik hagyományt és történelmet őrizni, ezért mindig újra és újra megújul.

A napokban jött a hír egy kedves, régi ismerőstől, jelesül Marianntól – szándékosan nem említek vezetéknevet, szerintem így is sokan tudni fogják, kiről van szó – hogy szorgalmas fotós tevékenysége most elnyeri végre méltó jutalmát. Sok-sok jól sikerült képet készített már a mi vidékünkről, sok közülük díjat érdemelne. Én évek óta elég gyakran szinte kopottnak, kihaltnak látom  szülővárosomat, és ő az, aki képei által új színnel tölti meg, úgy láttatja, hogy ismét különlegesnek és varázsosnak érzem. Most egy remekül sikerült fotóját választották ki, amely a szerencsi Rákóczi várról készült. Ez is rajta lesz a kistáblás csokik csomagolásán. Nagy öröm számomra, mert a mi régiónk sok éve oly méltatlanul kiesik a bűvkörből, oly elhanyagolt, oly … mi a megfelelő szó, amit percek óta keresek, magam sem tudom, csak érzem… régóta.

Ez viszont most egy jó hír, és jó lesz szembe találkozni vele, mert lesz kire gondolnom közben, egy kedves barátra, aki sokat tesz a városért, és remélem, tisztában is van ezzel.

Visszatérve a szerencsi csokira még egy gondolat erejéig, a régi szokásokat egy új biztosan felváltotta. Annak idején anyukám táskáját kutathattam mindig át egy-egy kósza vagy inkább dugicsoki reményében. Gyakorta volt egy a zsebében vagy a bőrszütyő cipzárral rejtett rekeszeiben. Itt jegyzem meg, hogy az évek múlásával, ahogy nyugdíjas és lábproblémáiból adódóan egyre inkább otthonülő lett, szerepet cseréltünk. Értem ezt úgy, hogy az én táskám vált egy idő után kincsestárrá, és ő volt az, aki olykor-olykor elkérte – vagy egyenesen én adtam oda neki csillogó szemekkel –, hogy belenézhessen, és tuti, hogy találhasson is valamit. Elárulom azt is, hogy a csokiroló és a télifagyi volt a két nagy kedvence. Ki tudja, talán túl sok szerencsi csokit evett aktív korában. Szerettem látni elégedett, és diadalmas megnyugvással elmosolyodó, „tudtam én” tekintetét, amikor ujjai rátaláltak a bonbonra vagy éppen mire. Szerettem látni, ahogy lehunyt szemmel és előreszegett állal adja át magát a legteljesebb, csodás élvezetnek, és nem számított, hogy ujjai vagy szája maszatos lett, mert mentem bevizezni a kezem, és megmosdattam utána, akár egy kisgyereket. És szerettem látni, ahogy egyszerre rosszallja, amiért megint hoztam valamit, és egyúttal visszafogott sóvárgással reménykedik benne. Senki sem tudta ezt úgy tenni, ahogyan ő.

Új szokásaink egyike pedig, hogy ha olyan helyen járunk, ahol van is, akkor betűket keresünk. Mert a kistáblásnak van egy betűs sorozata.  Így mindenképpen szükséges egy E, egy A és sosem lehet tudni, inkább még egy M betűs is. Apa nem kaphat, azt viszont nem itt sorolom el, hogy miért. De ez egy szertartás. Lehetőség szerint a pénztárnál való sorban állás alatt kell ügyesen e betűket megtalálnunk. És ha nem sikerül? Akkor így jártunk. De valami mindig van, csak akkor kevesebb.

Igen. Anya elment és egy korszak is. Nem csak ő hiányzik, hanem a cukorrépa émelyítő illata is, ahogy a város felé haladtunk klíma híján letekert autóablakok mellett. Mert ha csoki, akkor cukor is. Kristály. Az a bizonyos, ami ma már fehér méregnek számít. De ki foglalkozott ezzel akkoriban? Örültünk, hogy volt. És ismét jönnek az újabb emlékek. De ez már néhány másik történet.

2024. augusztus 7., szerda

 


Stephen King: Az írásról (Értekezés a mesterségről)

Extrém találkozás volt. Több mint megnyerő és egyszersmind a zsáner alapján, sejtszinten taszító. Számomra. Mégis. Míg olvastam, olyan tüzek gyúltak bennem, ami érzékelhetően taszigált előre egy elvesztettnek hitt vagy inkább a közöny dzsungelével benőtt ösvényen.

Ahogyan azt kedves szerzőtársam megfogalmazta, ez az ember a horrorirodalom koronázatlan királya. Rengeteg könyve jelent már meg, és nem húszévesen futott be. Amikor a boltokban, könyvtárakban odaértem hozzá a polcon, mindössze a léptemet lassítottam le, mert elég hamar tudtam miben alkot, de a neve… ez a név megtorpanásra késztetett.

Egyetlen könyvét sem olvastam, mert ez a kategória finoman szólva sem áll közel hozzám. Mindig csak hangolódtam rá, puhatolózva jártam körbe, és aztán mégsem emeltem fel egy írását sem. Irtóztam a rettegéstől és a hidegrázástól, amire feltétlenül számítottam a történeteinek még a címétől is.

Mostanáig.

Félreértés ne essék, nem lettem horrorimádó. Ám most már határozottan csípem Stephen King-et.

Ami kis „unalmas, poros, aprócska, semmitmondó” kertvárosi könyvtárunkban ismét szembejött a neve a napokban. Nem az általam már hallomásból ismert bestsellerek egyikén akadt meg a szemem, és nem is valamely, már a címéből is borzalmakat előrebocsátó tutivastag regényén.

Na, ez sem vékony, de el tudta érni, hogy mégis felcsillanjon a szemem, felvonjam a szemöldököm, és úgy vegyem le a polcról, hogy még csak ne is gondoljak rá, hogy visszateszem. 2000-ben írta, tehát nem mai termés, de nálunk csak 2021-ben bocsátotta ki magyar fordítását az Európa Könyvkiadó. És azt kell mondjam, miután elolvastam életem első Stephen King könyvét, hogy „Azta!”, és „Wow!”. És ha meglátom majd valahol, meg is fogom venni, mert ott akarom látni a polcomon.

Ez a könyv a bibliámmá vált kis túlzással élve. Előrebocsátom, a tartalmának nem minden része hatott rám elsöprően, de az alapgondolata, és annak körülírása ismét előhozott megannyi gondolatot, vágyat és ambíciót, amiket a Kaleidoszkóp után félretettem.

És akkor most a könyvről konkrétan:

Most szólok, erősen fogok spoilerezni, mert a tartalom valószínűleg nem lesz annyira érdekes az igazi, nagy King rajongóknak, akik szeretnek borzongani vagy szórakozni a horrortörténeteken, hogy meg is akarják venni a könyvet. Pedig őszintén ajánlom a figyelmükbe, mivel ez egy életrajzi könyv is, és ebből a szemszögből rengeteg elképesztő részlettel bír.

Tudtátok például, hogy Stephen éveken át volt drogos és alkoholista, és több könyvét is ilyen illuminált, belőtt állapotban írta? És mégis milliók vették meg, és rajongtak/rajonganak érte. A fickó tud valamit…

Tudtátok, hogy mielőtt kiadónak küldi a kéziratait, van néhány szerencsés, akik előolvassa őket, elsők közt a felesége, és ő a legkeményebb kritikusa, de aki a legkitartóbb mellette? Rendkívüli asszony lehet az alapján, amit emberünk mesél róla itt-ott. Íme, egy kis szösszenet:

„.. – Kit érdekel ez? – kérdezte – A rossz álmairól akarok többet tudni, nem arról, hogyan akart bekerülni az önkormányzatba, hogy segíthessen eltüntetni az utcákról a hajléktalan alkoholistákat.

-        Igen, de hát írói válságban van! – feleltem. (Ha egy írót olyasmivel kapcsolatban bírálnak, amit szeret – például valamelyik kedvence miatt –, az első két szó, amelyet használ, csaknem mindig az igen, de.) – A válság egy éven át tart, talán még annál is tovább. Valamit csak kell csinálnia közben, nem?

-        De, azt hiszem – válaszolta Tabby –, de azért mégsem kéne untatnod engem, vagy igen?...”

Tudtátok, hogy a legmélyéről kezdte, és sosem adta fel, mert tudta, hogy jót és jól ír? Minden tiszteletem neki és a családjának is, akik hittek benne.

Tudtátok, hogy tanítja is az írást, és az egyik legkreatívabb tanár, akihez fordulni lehet, ha azt szeretnéd tudni, van-e esélyed a szakmában? Az eredeti foglalkozása irodalomtanár.

Tudtátok, hogy ez a könyve a súlyos, és leírása szerint meglehetően morbid autóbalesete után született, és egész oldalakat szentel az eset elmesélésének. Ha csak kicsit is más körülmények között történik meg, és itt centikre gondolok, már rég nem lenne köztünk. Ehelyett „csak” apró darabokra tört itt-ott, egy kis szilánkos törés, egy kis gerinc- és bordaprobléma, és némi tüdőösszeesés, és máris jöhetett a számos műtét és rehabilitáció, meg gyógytorna után a következő könyve, amiben ismét elkápráztatja a világot az utánozhatatlan stílusával.

Nagyon jó volt olvasni, mert érdekesek voltak az életrajzi vonulatok, és a tanulságos az írás mesterségének szánt részek is.

„….Szúrós alkoholszag csapott meg. Az orvos egy kattanással kinyitotta a sterilizátort. Egy tűt láttam a kezében – legalább olyan hosszúnak látszott, mint a vonalzó az iskolai tolltartómban –, és megfeszültem. A füldoki biztatóan elmosolyodott, és elmondta azt a hazugságot, amely miatt minden orvost azonnal le kéne csukni (és a büntetését megduplázni, ha gyereknek mondja): - Nyugi, Stevie, nem fog fájni. – Hittem neki….”

„… Ha az „olvass sokat, írj sokat” a fő parancsolat – és biztosítom önöket róla, hogy ez a helyzet –, akkor mi az az írásmennyiség, ami soknak számít? Ez természetesen írónként változik. Ebben a témában a kedvenc történetem – valószínűleg több benne a mítosz, mint a valóság – James Joyce-é. A sztori szerint egy napon látogatóba érkezett hozzá egy barátja, és látta, hogy a nagy ember a legnagyobb kétségbeesést kifejező mozdulattal rogy az íróasztalra.

-        Mi a baj, James? – kérdezte – A munkával van gondod?

Joyce beleegyezően intett, de még föl se pillantott barátjára. Hát persze hogy a munkával; mindig azzal van a baj.

-        Hány szót írtál le ma? – aggodalmaskodott a barát.

Joyce (még mindig kétségbeesetten az asztalra dőlve):

-        Hetet.

-        Hetet? Na de, James…. Ez jó, legalábbis a te tempóddal!

-        Igen – nézett föl végre Joyce – Azt hiszem igen… de nem tudom, milyen sorrendben követik egymást!....”

Hát ennyi. Zseniális…



2024. augusztus 4., vasárnap

 

NAPLÓBEJEGYZÉS (2024.08.04.) – Őszülés

Az örök nagy női dilemma: mi a fenét kezdjek a hajammal? És szándékosan fogalmazok ilyen sarkosan. Mert pontosan ezt is érzem. Ezer sebből vérzik ez a töprengés, nem véletlen, hogy az ember, jelen esetben ugye én, éveket is képes várni az első lépés megtételével.

Amikor másfél évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy egy kicsit békén hagyom, vagyis hadd nőjön, ameddig csak akar – de ez akkor még az jelentette, hogy fiúsan rövid frizurám volt, tehát nem válltól kellett derékig érnie – valójában arra gondoltam, hogy nem akarok többet foglalkozni vele, mint a háromnaponta esedékes hajmosás. Alig vártam, hogy olyan hosszú legyen, hogy copfba köthessem, és amikor ez megvalósulhatott, onnantól kezdve egyszerű volt a dolgok sora. Igyekeztem a legkevesebb fájdalomérzettel tudomásul venni a tükörben elém táruló látványt, és annyi.

Az elején még nem volt olyan vészes. Rövid haj, kevésbé látványos ősz hajszálak . Nem is jegyezték meg annyira sokan a nyilvánvaló tényt: „Nahát, te így őszülsz?” És ez annyira betalált a lelkembe, hogy muszáj volt rátromfolni még egyet: „Ja, csak cirka 20 éve!”

„Nahát, tényleg?” – jött a meglepődött válasz. Akkor jött a képbe az anyai nagymamám, aki egészen fiatal korától erősen őszült, nincs is róla olyan emlékképem, és nem emlékszem olyan fotóra, ahol más lett volna a hajszíne, mint a hamvas ősz, sőt mindig az a kép ugrik be, amikor frissen meg van neki csinálva, és ettől halvány kékeslilás árnyalatban fénylik a frizurája. Édesanyám is korán őszült, és sok éven át festette a haját, aztán én neki, míg úgy 10 évvel a halála előtt abba nem hagyta, és hagyta, hogy már csak apró nyomokban váljon láthatóvá az eredeti barnasága.

Én még tudok inkább barna lenni kellő megvilágításban, és kellő számú nap után a hajmosástól számítva, de ettől még a tény marad, bizony rendesen őszülök, és lusta vagyok befesteni. Pedig motiváció az lenne. Hallogatom innen-onnan, hogy a sötét jobban állt, hogy ez öregít.

És érzékelem is, amikor a buszon a fiatalok tessékelnek – amit korábban csak a régi tanítványaim tettek meg, mivel a tanítónénijük voltam, és így illett. A boltban is fejbe tud még vágni, amikor festett vagy még színes hajú kortársam „lesziázása” mellett nekem „Jó napot”-ot böknek oda, és oly szívesen visszakérdeznék csípőből: „Mondd mennyinek tűnők? 60-nak?” Mégsem teszem, mert attól tartok, lehet, hogy így van.

Szóval hosszas elmélkedés, és saját magam rábeszélése után, végül az elegem-van-ebből-a-melegből nevű életérzés győzött meg arról, hogy betérjek az egyik közeli fodrászüzletbe. Az anyagiakat most éppen hogy érintem, de igencsak benn akadt a levegő, amikor fizetésre került a sor. Abban a percben már emlékeztem, miért álltam le ezzel a projekttel másfél éve. Már akkor is sokalltam, most meg a duplája lett. Na mindegy.

Beszélek inkább a pozitív dolgokról. Mert abból volt bőven. Mindig félve várom a „Mi az elképzelésed?” kérdését, merthogy többnyire fogalmam sincs, csak az éppen aktuális helyzetből van totál elegem. Most azonban gyűjtöttem gondolatokat, és arra jutottam, hogy rövidebbet akarok, sztrájkolásul az augusztusi kánikula ellen. Nem akartam asszonyosat, vagy ha úgy tetszik néniset, mert hiába élek 40 plusszos testben, még nem érzem magam annyinak, dacára annak, hogy többször vagyok fáradt, mint nem. Azt is sejtettem, hogy jó helyre megyek, mert a gimnazistának kinéző, húszas éveiben járó fodrásznő garanciának tűnt arra, hogy nem feltupírozott, belakkozott bubifrizurával jövök majd haza, hanem esélyes valami modernebb változat. Így is lett. Az eredményt a bejegyzés végére ékelt fotó mutatja.

Említettem neki a festést, és meglepetésemre egyből az javasolta, hogy ne az eredeti hajszínem visszaállításával próbálkozzak, mert az arcbőröm világos tónusa miatt nem lenne szerencsés az összhatás. Ő a világosbarna valamelyik árnyalatát javasolta, és mivel neki is olyan van, egyből láthattam is a lehetőséget, és azt kell mondanom… tetszett. Már csak rá kell majd szánnom magam. Ez a pillanat akkor fog eljönni minden valószínűség szerint, amikor valami vagy valaki jól lelken rúg azzal, hogy milyen vénnek tűnök. De még nem tartok a megbántottságnak vagy depressziónak azon a fokán, és sajnos vagy sem, az embereknek ahhoz a típusához tartozom, akiknek ez kell a változtatáshoz. Mindenki nyugodjon meg, ez nem minden téren van így.

Itt még más tényezők is hozzájönnek ehhez, ami még tovább nyújtja a késlekedést. Borzasztóak a pesti árak, bár könnyen lehet, hogy a vidékiek is. Ha egyszer elkezdem, akkor rendszeresen csinálni kell, amihez se idő, se pénz, se energia, és ami a fő, se akarat. Így maradok még egy kicsit őszebb az életkoromnál.

Tulajdonképpen már egészen megszoktam. Ha nem nézek tükörbe, a sok évvel ezelőtti énem bőrében érzem magam, és ezzel elviselhető. Azon kívül így is vannak olyan „fortélyok”, de nevezzük őket inkább szépségápolási rutinnak, amitől az ilyen frizura is ápoltnak tűnhet.

Mert nekem legalábbis ezzel van a legfőbb bajom. Hogy ne tűnjek leharcoltnak. Pedig esetemben azt nem nehéz, ha azt vesszük, mennyi időt töltök szépségápolással, és azon belül pontosan mit is csinálok. Hát az biztos, hogy szorgalmasan nézem Kovalcsik Ildikó YouTube videóit. Nem mond semmit a neve? Akkor mondom úgy, hogy volt és van Lilu az egykori VIVA zenei csatornáról, akinek van egy műsora, podcast-je vagy ilyesmi, ahová ismert nőket hív meg, és szépségápolást végeznek – beleértve az arcápolást, fényvédelmet, hidratálást, sminket – premierplánban. Nagyon érdekesek.

Nohát, ehhez képest nekem van egy üveg arctisztító tejem, két szemceruzám, és kétféle szemhéjpúder palettám, amit nagy ritkán használok. A tejet gyakrabban, de tudom, hogy mást is kéne. Sajnos a hajápolás sem különb, Schauma most bejön a hét gyógynövényével, és…. ennyi. Most majd talán lesz balzsam is, mert a sampon kinyitja a hajvégeket, a balzsam pedig bezárja, ami ugye fontos tény a töredezés szempontjából. És ezt megint mind a Zoé, a fodrásznőm elevenítette fel, merthogy ugye ki a csuda tudná megjegyezni, amikor többévente hallom.

Most mégis könnyebbnek érzem magam, hogy felszabadult a hátam és a nyakam nagy része, a ráboruló hajtincsek miatt. Fiús frizurát viszont nem szeretnék egyelőre. Ha volt, azért volt, mert a muszáj uralkodott Emma születése után. Hogy miért, erre most nem térek ki. Én azonban mindig is copfos típus voltam. És középen elválasztós. Volt az oldalt is, de engem zavart. Van ez így.

Na ez igazán csajos bejegyzés lett. Kíváncsi leszek, hányan fogják megtekinteni, és pláne elolvasni végig. Mégis, ez is hozzátartozik az élethez, mint a fogyókúra és a többi remekbe szabott női téma. Talán azokról is írok majd. Most ez kívánkozott ki.

Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy olyan mondatok hangzottak el a fodrászatban, mint: „Nagyon csinos vagy!”, „Milyen szépen őszülsz!” „Nem látszol annyinak!” „Tök jó, hogy német tanár vagy, majd promótállak az ügyfeleim körében!”

Csupa remekbe szabott mondat. Nagyon jól esett. Már ezért érdemes volt. Mert alapjáraton nem hall az ember ilyen mondatokat a hétköznapokban, pláne nem ilyen hangsúllyal. Észre sem vesszük egymást, ahogy a másikon végbement változásokat se, még ha aránylag látványosak is. Sőt, tovább megyek, sokszor csak annak adunk hangot, ami negatív. Ha leadsz pár kilót, biztosan beteg vagy, de legalábbis áruld el, de azonnal, hogy csináltad! Ha őszbe fordul a hajfestés, neked aztán jó sok ősz hajszálad van, miért nem fested be? Jobb esetben egyszerűen hallgatunk, mert ugye jót mondani a másiknak minek, az annyira nyilvánvaló, magától értetődő.

És akkor most előveszem az anyai örökségemet. Ő dicsérte a jót az emberekben és az embereken. Azt kívánta mindenkinek, ami neki az utolsó években már nem adatott meg: jó egészséget. Sokszor eszembe jut a személyisége. És bár neki talán jobban ment és állt ez az attitűd, mégsem tudom megállni, hogy kicsit ne legyek olyan, mint ő. Dicsérni, biztatni, erősíteni a másikat.

Így hát kurzundgut maradok még olyan, amilyen most, ami az őszülést illeti – ha csak el nem kap egy hirtelen felindulás a változtatásra. Addig is egy fotó, „Ilyen lett” címmel:




2024. augusztus 1., csütörtök

 

NAPLÓBEJEGYZÉSEK – 2024. augusztus 1. (Úszógumi)

Nos, kérem, beléptünk abba a hónapba, amikor végre mi is nyaralni megyünk. Augusztus lett a választott időszak, mivel abban reménykedünk, hogy a nyár utolsó hetében már nem égeti le a nap a bőrünket. Persze, erre semmi garancia nincs, de hátha. Korábbi időpont már tavasszal sem jöhetett volna még csak szóba sem, hisz okultunk az előző évekből, és azok mind azt mondták: „Meg ne próbáljátok! Sőt, még csak eszetekbe se jusson!” Az idei év viszi el mostanáig a pálmát, ami a hőhullámokat illeti. Alig viselhető.

Régebben legalább eloszlani látszott a hőség a nyár folyamán, jött egy hétre, aztán teret engedett egy-egy hideg frontnak, amitől kaphattunk némi kis felfrissülést. Úgy éreztem, meg tudom számolni, hogy pontosan hány hőhullám söpört végig rajtunk, bár jobb lenne az a hasonlat, hogy jött egy nagy adag sivatagi levegő és por, és ránk ült, közénk telepedett, a Szahara bemutatót tartott az éghajlatából, mi meg izzadva és döbbent kábulatban menekültünk lehúzott rolóink és klímás otthonaink oltalmába.

De akkor is volt egy kis fellélegzés. Nem úgy, mint idén. A változékony tavasz után, ami most visszatekintve, májusi arcával talán a legkellemesebb időjárásnak tűnik július elején – de tulajdonképpen már június egy részében is – ismét megérkezett az afrikai hőség, és valahogy itt felejtette magát. Nem egy hétre, többre. Sokan mondták, hát ilyen meleget csak a vízparton lehet elviselni. Értem én? Melyiken? Én egyik fővárosi fürdőt sem kívántam megcélozni egymagam Manóval, mert mindről bebizonyosodott előbb-utóbb, hogy ott sem viselhető sokkal jobban a hőség, és még így is emberek tömege gondolkodott úgy, hogy ott tölti a forró napokat.

Úgy érzékeltem, hogy leginkább az otthoni fürdőzési lehetőségek jöttek be, egy kis kád vagy jobb esetben medence a lakás erkélyén vagy jobb esetben a kertben, kinek-kinek lehetősége szerint. Öt-hat vödör meleg, de még inkább langyos víz bele, és máris előáll a házi boldogság, lehet hűsölni, még anya lába is belefér oldalról, és most azt sem bánja, ha előkerül a vízipisztoly, és őt használják céltáblának. Volt már részünk ebben a nyáron, vidéken döntött úgy nagyi, hogy vásárol egy kis medencét, és a szorgos vízmelegítésnek hála, hipp hopp alkalmassá vált a terasz a hűsölésre, még apa is kényelmesen befért a kis kék pancsolóba.

Azóta is téma itthon a fürcsizés, és gyermek még nem várta úgy a nyár végét, mint Manó, ha szóba kerül, hogy az utolsó héten célba vesszük a kiválasztott „szállóvodát” – ő így hívta el, és rajta ragadt. Addig marad az oviudvar jelenleg legkedveltebb része, a zuhanymedence, ahová csak fürdőruhában érdemes menni, és amikor először megláttam a frász tört ki, hogy milyen mélynek csinálták meg. Arra gondoltam: „Istenem, hány óvónéni és dadus kell majd ahhoz, hogy minden kisgyereket szemmel tartsanak, ha ezt megtöltik a nyáron?” Egészen addig néztem ferde szemmel és bizalmatlanul az építményre, amíg idén az óvónénik be nem jelentették a forró napok beköszöntével, hogy a hőségre való tekintettel be fogják üzemelni.

Már éppen arra készültem, hogy beszélek velük a lehetőségekről, és azon töprengtem, el ne felejtsem megnézni a tavalyi Minnie egeres úszógumink állapotát, és ha bármi gond van vele, hol vásároljak egy újat, amikor közölték, hogy a medence sem természeténél fogva, sem előírás szerint nem feltölthető. Anya még nem örült úgy a csak pár éve bevezetett padlóborításnak, mint akkor én. Az ugyanis nem tartja magán a nedvességet, hanem szépen beszívja.

Jól is néznénk ki, gyakran lenne árvíz az oviudvaron. Ez azért megnyugtató volt, még ha szégyelltem is magam a kettős ostobaságomért. Egy, mert feltételeztem, hogy ilyen veszélynek tennék ki az úszni nem tudó kicsiket, és kettő, mert nem nézek ki egy ilyen vízelvezető képességet az új műszaki megoldásokból. A túlzott anyai aggodalomról már nem is beszélve.

Manó persze minden nap lejelenti, ha éppen volt zuhanyzás, és örök beszédtéma a fürcsi. Igen, nagyon is megértem. Meleg van. És akkor még finoman fogalmaztam. Ő pedig nagyon bátor. Annyira, hogy kijelentette, majd ő megtanul úszni, és engem is megtanít. Biztosra veszem, hogy észrevette, ez irányú vele kapcsolatos aggodalmamat. Merthogy anya parancsba adta: „Márpedig úszógumi nélkül sehová” Akarom mondani semmilyen vízbe, kivétel a kád.

Ott várakozik a szekrényben a tavalyi, az idei új, a búvárszemüveg, a karúszó, és az összes még használható és új fürdőruha is. Nem, nem felejtjük el bepakolni. Kitüntetett helye lesz a bőröndben. Nem, még nem tesszük be, mert addig még fogunk haza utazni, és ott nem lesz szükség rájuk. Igen, apa vezényletével lemerülhetsz majd a víz alá. Igen, én is ott leszek veletek. Igen, bejöhetsz majd mélyebb vízbe is, de szigorúan úszógumival és szülői felügyelettel. Nem, nem kell bemenned apa után a hideg hullámmedencébe. És igen, lecsúszhatsz a vízi csúszdán a gyerekmedencében. És mindez nyár eleje óta, és hetente hétszer. Izgalom és várakozás az van.

Kis gyermeki eszének még felfoghatatlan, hogy mikor lesz nyár vége, és hogy most mi van. Egy a biztos, az úszógumi a szekrényben, amit néha elő kell venni, hogy megvan-e még, és aztán már fejben is bátorkodni a gondolattal, hogy azért néha ugye leveheti. Csak egy percre. Anya, te majd nem nézel oda. Ott lesz apa. Tőlem meg csak egy fáradt poén telik ilyenkor: „Persze, hogy leveheted, aludni nem abban fogunk…”