bellAtristic

 

A LAKKOS RÓDLI

 

Marci úgy várta az első igazi, nagy hóesést, mint még egyszer sem azelőtt. Már december közepét írta a naptár, de egy kis fagyos levegőn és némi zúzmarán, meg hószállingózáson kívül nem akadt említésre méltó csapadék. Sajnos még eső sem esett hetek óta, pedig a föld most éppúgy szomjazta az életet adó nedvességet, mint a legnagyobb nyári kánikulák idején.

Nemigen akadtak már munkák a földeken, az emberek behúzódtak a meleg szobákba, fával megrakott kemencéik vagy kályháik mellett kerestek elfoglaltságot. A napok váltakozását leginkább csak az időjárás szeszélyes vonulásából vették tudomásul, de az is tudott néha olyan egyforma arculatot ölteni, mintha sose lett volna nyár, és nem viselt volna felhőkön kívül mást az égbolt nagy burája.

Megesett, hogy Marci napokon át csak bámult ki az ablakon az egyre hamarabb sötétedő délutánokba, s lehangolt kedéllyel pislogott az udvar gyümölcsfáinak hulló levelei után. Aztán annak is eljött az ideje, hogy már nem volt minek megválnia a fáktól, mindegyik levetette egykor smaragdzöld lombkoronáját, és ágai kopáran meredeztek az ég felé. Mintha még azok is oda mutogattak volna fel vádlón, ahonnan egyre jobban várta az ember a fehér áldást, ha már egyszer muszáj ilyen időszakának is lennie az évnek.

Nem volt az véletlen, hogy Marci ennyire várta az első havazást. Olyan csodálatos élmény volt az, amihez fogható nem akadt az évszakok sorában, hacsak nem vesszük a nagy néha feltűnő szivárványt az égen a nyári hónapok nagy esőinek zárásaként, de az még ritkább volt, és akkor örülni lehetett annak, ha az éteri színeket nem kísérte vagy előzte meg egy-egy pusztító jégeső. Félteni kellett akkor a termést, a jószágot, ha kint érte az ítéletidő, aggódni a pásztorért, gazdáért, ezért nem volt olyan hőn várt a nyári csoda, mint most ez a téli.

Ezért viszont lehetett, sőt kellett imádkozni. Mindjárt többször is napjában. Reggel felkeléskor megvolt már a rend, néhány napja, de lehet, hogy van annak már egy hete is, hogy Marci első útja mindig a kisszoba ablakához vezetett, amely ágyához a legközelebb esett, és ott húzta félre a fehér csipkefüggönyt, hogy lássa, az esti ima meghallgatásra talált-e.

Ezen a télen azonban másfelé fülelhetett a Jóisten, mert egy pirkadatra sem ült ujjnyi hó a nyári konyha tetején, és nem lepte be a fehérség a virágoskert díszeitől megfosztott ágyásait. Édesanyja tán meg is mosolyogta volna ezt a buzgalmat, hisz régóta nem fordult elő, hogy nem ő ébresztette kisfiát a reggeli iskolába menéshez, ha nem látja meg gyermeke szemében az egyre nagyobb csalódottságot.

–Meglásd kisfiam, megjön az a hó nemsoká! Emlékezz csak, a minap beszéltük, hogy ott van már a szaga a levegőben! Olyan fagyos az idő napok óta, biztos nem várat már magára sokáig! – vigasztalta az asszony egyre jobban elkomoruló gyermekét.

Marci bólintott csupán a biztató szavak hallatán, de meggyőződés, újból épülő bizakodás egyre kevesebb volt a sóhajaiban, melyeket édesanyja szavaira adott.

Nemcsak a szépsége és földöntúli varázsa miatt szerette a havat ez a kisember, más oka is volt rajongásának. Tavaly ugyanis, amikor leesett az első nagy hó, édesapja hívására jó melegen felöltözve kiment vele a kamrába, és ami ott várta, az olyan izgalommal és boldogsággal töltötte el, hogy még most is beleborzongott, és hevesebben vert a szíve, ha eszébe jutott.

Ahogy kinyílt a kamraajtó, apja fürge léptekkel surrant be a félhomályba, hogy kisvártatva újra feltűnjön az ajtónyílásban, mielőtt fia beléphetett volna.

Oldalra fordulva lépegetett kifelé a sötét félhomályból, tartásán látszott, hogy fog a kezében valamit, valami nagyot, amit nem akar mindjárt a gyerek szemének szánni. Marci hirtelen ébredt kíváncsisággal próbált bekukucskálni az ajtónyílás fedezékébe, de apa olyan ügyes volt, hogy nem sikerült a megpillantani a ténykedése eredményét, míg az önszántából a téli délután félvilágosságába nem került.

Apa egyszerre szembe fordult vele, s csillogó szemekkel és meleg mosollyal tartott eléje egy piros tárgyat. Marci nézte-nézte az ismerős formájú szerkezetet, amely a felismeréssel egyszerre huppant az udvar vastag szűzhavába. Nohát! Egy ródli! Egy szép, egyszerű formájú, fából készült, vastalppal ellátott kedves kis szánkó, amelyre elől praktikus kötelecskét erősítettek, hogy húzni lehessen.

Az öröm magasra ugrott Marci szívében, s vele ugrott a kisfiú is. „Szép lesz ez a tél!” – gondolta magában – „Jöhet a hó minden mennyiségben, ő majd felül a fehérség hátára a piros ródliján, nem tarthatja vissza se hideg, se kori sötét, mert azt ilyenkor észre se venni, hisz úgy deríti fel a tájat a hó még éjjel is, mintha nem egy, de száz telihold ragyogna a falu felett.

Napokig szánkózott Marci minden szabad percében, készenlétben állt minden az előszoba szekrényén, és a tornác alatt. A piros ródli hűséges barátja lett a szünidőben, és később az iskolás napok alatt is, amíg a tél tartotta magát, s új, hasas felhők hozták a hol szállingózó, hol szakadó hópelyheket.

Gazdag telük volt tavaly, azóta is felemlegették is az emberek.

Tényleg, mintha elfáradt volna a természet, mintha azt üzente volna Holle anyó: „Elég havatok volt tavaly, idén takarékosabb leszek!” Nem érkezett még napokig semmi, nem ígérte a népi jóslás sem az igazi téli időt.

 

Végül aztán egy reggelre olyan szürkévé vált a világ, hogy Marcinak az az érzése támadt, elfelejtett tán feljönni a nap. Ólomszürke reggelben ment iskolába, szemébe húzott sapkája alól lesett felfelé, mikor ered el az eső. Egész délelőtt mindig újra felrémlett előtte, hogy kinézzen az ablakon, hátha megpillantja végre azt, amire oly régóta várt.

Ebéd környékén járt már az idő, amikor az egyik szünetben éppen az almáját eszegette az iskola udvarán. A gyerekek kis csapatokban álldogáltak a hatalmas, félig füves, félig aszfaltozott, kerítéssel körbevett téren, amikor egyszerre csak történt valami.

Mint amikor a szülő kismama megérzi a vajúdás első tompa fájdalomcsíráját, és szeme az addigi megszokott mélázásból hirtelen kerekre, hitetlenkedőre tágul, ahhoz tudnám hasonlítani ezt a pillanatot. Ilyesformán ébredhetett Marci is bambulásából egy padon ülve, amikor az első kis hópehely éppen az orrát választotta leszállóhelyéül. Nem akart hinni a szemének, sem az ujjainak, melyek nedvességet éreztek, amikor végigsimított az arcán.

Többször pislogott, és egy kopó éberségével kezdte figyelni a külvilágot. Úgy tűnt neki, mintha egyedüli tanúja lett volna az iménti pillanatnak. Valójában nem is történt semmi, minden változatlan, ugyanúgy volt, mint pár perccel ezelőtt. Figyelt, lankadatlanul pásztázta azokat a helyeket a látómezejében, ahol esélye lehetett meglátni vágyai tárgyát, hogy nem csak a képzelete csalta meg.

És akkor megint látott valamit. Újabb fehérség szállingózott lefelé a szeme sarkában, ez most már erős, éles benyomásként érte érzékelését. A külvilág azonban még mindig nem reagált. A többiek ugyanúgy álltak egymás társaságában, beszélgettek, nevetgéltek. A végső bizonyíték akkor érkezett, amikor az egyik negyedikes elordította magát az aszfaltpálya másik oldalán:

–Azta… Nem hiszem el! Esik a hó! Esik a hó! – ugrált, mint egy kabócamadár, és közben ő is keresni kezdte a következő hópelyhet.

Marci most fújta ki az addig bent tartott levegőt, mert az első hópehely érkezése annyira hihetetlennek tűnt a számára, hogy még a lélegzetvételt is visszatartotta, mintha azzal befolyásolhatná a következő érkezését. Lehet, hogy a Jóisten könyörült meg rajta, de az is lehet, hogy a fölöttük lévő szürke felhőtömeg nem bírta már tovább a terhét.

Mindenesetre, ha szolidan is, de egyre határozottabban kezdett esni a hó, s folytatta is áldásos tevékenységét egészen késő délutánig. A baj csak annyi volt, hogy még nem volt elég hideg ahhoz, hogy sok megmaradjon belőle. Így is betakarta azért a házak tetejét, és az utakat is, amelyekbe nyomot húztak az elhaladó kocsik.

Minden gyerek rohant haza, aznap nem volt panasz arra, hogy miért lézeng még valaki az iskola körül, mindenki meg akart válni a táskától, s benne lévő tehertől, hogy szabadon játszhasson a saját portáján vagy éppen az állomásparton. Nem számított, hogy kevés még a hó, s hogy ami van, az is olvad szép csendesen, hogy inkább latyak az, amibe előkerülnek a szánkók, és egyéb hóra szánt játékeszközök.

Csúszott, csikorgott, visított a sok fa meg fém a gyerekekkel együtt, s mind között Marcié volt a legszembetűnőbb piros villanásaival, ahogy végigsiklott a lankás domboldalon. A kisfiú teljes átszellemültséggel és lelkesedéssel húzta újra és újra az állomáspart tetejére a járgányát, bele nem fáradt volna a játékba. Ahogy alkonyatba kezdtek fordulni a múló órák, a szomszédjukban lakó két gyerek is feltűnt a játszók között. Lucát az édesapja szánkóztatta kitartóan, s minden harmadik menetnél a kislány bátyja, Peti ült fel a húga mögé.

Tizenegyedik évét töltötte be éppen a napokban, de felnőtteket meghazudtoló ügyességgel kormányozta lábával kopott kis csuszkájukat. Marciban felébredt a jószándék az ötödik szánkázás után, hadd csússzon le egyszer szabadon a barátja is. Mindjárt más az élmény, ha nem kell valaki másra vigyázni lefelé menet. Így történt, hogy amikor legközelebb felértek mindannyian, odahívta Petit a ródlija mellé, és a kezébe nyomta a fekete-fehér csíkos kötelet.

–Menj egy kört az enyémmel! Én szusszanok egyet, meg szomjas is vagyok.

Peti zavarodottsággal vegyes örömmel pillantott cimborájára, aztán a felé nyújtott kötélre. Marci már éppen szólni akart valamit, hogy menjen már, amikor barátja az utolsó pillanatban megmarkolta a lehetőséget, és már fordította is a szánkót a lejtő felé.

–Kicsit jobbra húz, vigyázz majd a fékezésnél! – kiáltott utána a barátja, de abban már nem lehetett biztos, hogy hallja is a másik, mert az őrült iramban, örömében visongva indult meg lefelé.

Hogy történt a baleset, nehéz lett volna megmondani, aki mesélte, mind más szeletét tette hozzá a valóságnak. Nagy volt a tumultus már középtájt is a csúszkálók között, és sokan álltak keresztben a pályának a part aljában, bárhogy kiabáltak is a felnőttek, hogy húzódjanak odébb azok, akik leértek.

Peti fékezni akart, hogy megálljon még a bámészkodók előtt, és ne menjen neki senkinek, de épp mivel nagy iparkodásában nem hallotta már barátja figyelmeztetését, úgy tette le a lábát, hogy az engedetlen jószág egyből rossz néven is vette a dolgot, és kibillent az egyensúlyából. Marci már csak azt látta, hogy nem lábon, hanem oldalra borulva csúszik barátja a végkifejlet felé, és bár azt valóban elérte, hogy ne kelljen nekimennie senkinek, de a vén gesztenyefák az utca oldalában már nem voltak ily szerencsések.

Nem volt hangja az ütközésnek. Tulajdonképpen akár nevetni is lehetett volna rajta, ahogy Peti két pamutsapkája lerepül, és landol a fagyalbokrok tetején, melyek a lakóházakat takarták a forgalom elől.

 Csakhogy nem akadt mégsem nevetnivaló. Nem állt meg az élet sem egy pillanatra, mert oly szokványos volt, hogy egy-egy lurkó kifarol vagy felborul a szánkójával. Marci azonban rosszat kezdett sejteni, amikor Peti feltápászkodott, leporolta havas ruháját, aztán fejét vakargatva állt meg a piros ródli mellett.

„Mi történt?” – indult meg felé a kisfiú. Ahogy egyre közeledett, úgy könnyebbült meg, hogy barátjának nem esett semmi baja. Ám pillantása aztán a szánkójára esett, és a megkönnyebbülés könnyűségét valami nagy keserűség kezdte átvenni a szívében. Ott volt a szánkó az út oldalában, időközben felállították, csakhogy valahogy kajlán várta a további sorsát.

Egyik sítalpa kificamodott, s a hozzá szegezett falécek, amelyekre máskor ülni lehetett, most oldalra törve árválkodtak az ülés megmaradt másik oldalának tetején. A kötél sem kapaszkodott már mindkét végével a vasrúdba, melyhez kötötték eredetileg, helyette egyetlen véggel kínálkozott még húzásra, többi részét valaki rátekerte a vasrúdra, amely most rögzítést nem kapván, ferdén meredezett a levegőbe. Marci csak nézte szeretett járgányát, nem tudott mit mondani.

–Na haragudj, Marci! Még nem jártam így. Amikor fékezni akartam bal felé, egyszerűen kifarolt, aztán már a földön is találtam magam. Nagyon sajnálom. – szólt a barátja bűnbánóan.

–Nem a te hibád. Szóltam utánad, de már nem hallottad ebben a zsivajban. Megyek, hazaviszem. – szomorúság töltötte el a fiút, nagyot sóhajtott, aztán szép lassan odalépett a ródlihoz, a kötelet úgy igazította, hogy valamiképp húzni lehessen pórul járt játékát, és húzni kezdte a járdán hazafelé.

Nem bánta, tán meg sem hallotta, hogy olykor az aszfalt is megcsikordul a vaspánt alatt, s hogy a másik oldalon, ahol kifordult a talp, időnként a csiszolt fa súrlódik a nyers betonnal, amerre haladtak. Az járt a fejében, hogy itt a tél, ő meg most már szánkótlan kell, hogy nézze a fehér tájat, pedig hogy várta az első nagy hóesést. Ki tudja, apának mikor lesz ideje bármi javításra a munkája mellett, meg tudja-e egyáltalán javítani a megnyomorodott szerkezetet. Jobb nem is gondolni rá.

Amint hazaért, az volt az első gondolata, hogy egyszerűen beviszi a járgányt – vagyis ami megmaradt belőle – a fészerbe, majd holnap megmutatja apjának napvilágnál. A Jóisten azonban másképp rendezte a dolgot, mert a felnőttek még kint tettek-vettek az udvaron. Apa a havat seperte, lapátolta, hogy könnyebb lehessen a közlekedés az udvaron, s anya is ott pakolgatott valamit a tornácon, amikor Marci befordult a kapun. Mindketten rögtön arra néztek, és állíthatom két gesztus nem jöhetett volna annyira egyszerre, nem fejezhetett volna ki nagyobb ijedést és döbbenetet, mint ez e kettő tette, csupán annyira volt eltérő, amennyire ez a női és férfi módban rejlik, amivel az ember ránéz a gyermekére ilyen esetben. A nő esetében az érzelem vezérel igen gyakran, s aggodalom üti fel a fejét a pillanat utáni első lélegzetvételbe vegyítve. A férfi szemöldökráncolásában az értelem éles vonalai kérdeznek okokat, akarnak tudni miérteket, józanabb a gondolkodás.

Nem is kellett azután sok időnek eltelnie, hogy anya szája elé kapta a kezét, apa pedig Marci elébe ment, hogy kezéből a roncsot kivéve, közelebbről megszemlélje a ródlit, s a történet percek alatt az ablakon át kiszűrődő lámpafény világosságába került. Nem nagyon volt mit hozzá tenni, sem elvenni belőle, ez az „így jártunk” tipikus esetének tűnt. A szánkó végül apa kezéből került be a fészerbe, míg anya beterelte Marcit a meleg szobába, s mind leültek vacsorázni. Egy volt csak más a ma estében a többihez képest. A nyomott, kissé szomorkás hangulat, amely kitartott egészen addig, míg Marci le nem feküdt, s el nem nyomta az álom.

 

Napok, hetek teltek el, a karácsony elképesztő közelségbe került az idő vonalán. Mintha még az ég is megkönyörült volna a szerencsétlen történés után, nem küldött újabb havazást, hiába várták mások oly nagyon. Marci füléig el sem ért már a vágyakozás, mellyel most osztálytársai emlegették a havat.

Minek figyelt volna rá, ha legkedvesebb barátja most ott csúfolkodott a sötétben, mert se idő, se pénz, hogy megjavuljon vagy másik kerüljön a helyébe. Jöhetett akkor a hó, a hideg, jeges idő, ő már csak az ablakból nézte a szürke tájat, amely akkor is annak tűnt, ha egy felhő sem járt az égnek azon a kicsinyke szeletén, amit onnan látni lehetett. Elfoglalta magát mindenféle játékkal, házi feladattal, segített a házi munkában. Egy szó sem esett többet a ródliról, apa tán szét is szedte teljesen, eltüzelte, kidobta vagy ilyesmi.

Eljöttek az ünnepek, ment a nagy készülődés, sütés-főzés, Marci csak a tudata egész legszélső peremén érzékelt valami apró rezdülést, egy picike vágyat, akár egy halvány képecske a ródliról, amely ott állt kint a fészerben megjavítva, bevetésre készen.

Ám ahogy ez a kép kivetült az álmok közé, oly hirtelen tűnt is el onnan. A karácsonyfa alá meleg holmik kerültek az ajándékok közé, egy pulcsi, egy sapka, egy bolyhos kesztyű, egy képeskönyv, új ceruzák, édesség, társasjáték. A sok szépség közt feledésbe merült a szomorúság, elvonta a figyelmet apa és anya törődése, a rokonlátogatások.

Egy estén, január elején mégiscsak elöntötte a sarokba száműzött keserűség, amikor a rádió hatalmas hidegbetörést jósolt, s ezzel együtt tekintélyes mennyiségű hó érkezését. Marci úgy tett, mint akit nem érdekel, teljes közönyt simított játékban kipirult arcára, és aludni ment.

A szülők sokatmondóan pillantottak egymásra, majd a fiuk ajtónyílásban eltűnő alakja után, és csendes, jelentőségteljes beszélgetés kezdődött a jelenlévők között. Nem voltak maguk aznap este, a nagyszülők is éppen náluk tartózkodtak, így szó esett a történtekről. Terv kovácsolódott, egyetértés született.

Nemsokkal később halkan nyílt a fészerajtó, apró nyikorduláson kívül semmi más nem hallatszott. Némi motoszkálás után nagyapa kezébe került egy törött, pirosló tárgy, aztán még a kapu halk csukódását lehetett hallani.

Másnap reggel folyt tovább az élet, mintha mi sem történt volna. Marci iskolába ment, sokat kellett tanulni, közeledett a félév. Nem gondolt a rádió jóslatával, feledésbe merült a szomorúság is a sok tennivaló közepette. A verőfényes téli napsütés sem sietett az emlékezetébe idézni az aktuális évszakot, már nyoma sem volt az első hónak. Az ember azt hihette volna, hogy holnap a tavasz közelít már, ha nem lett volna kesztyűhúzós hideg, amitől megszaporázódnak a hazafelé tartó léptek is.

Egy felhő sem volt az égen, a nyáron szinte olvadozónak tűnő azúrkék most a fagy páncélos ridegségét árasztotta a levegőben. Ahogy a fiú hazaért, azonnal a bejárati ajtó felé vette az irányt. Nem nézett ma körbe, minek is tette volna. Várta a jó meleg, a tegnap este sütött kalács, és a karácsonyra kapott olvasnivaló. Ha körbenézett volna, talán, de csak talán feltűnik neki, hogy a fészer ajtó nem hogy résnyire sem volt nyitva, de igen szokatlan módon kulcsra volt zárva, s hogy a rozsdásodó fémdarab nem lógott ott a szokott helyén, mint máskor. Valami nagy titokzatosság ült a levegőben, de neki nem volt szeme rá, hogy akár csak egy kicsit is megsejtsen belőle.

 

A sejtés ideje napokkal később jött el, amikor a rádió ismét nagy időváltozásról számolt be, kiadós, több napon át tartó havazást ígért. Marciban ekkor csikordult meg újra a szomorúsággal vegyes vágyakozás hangja, eszébe jutott a fészer, s benne a törött szánkó. Szó nélkül vette a kabátját, és megindult kifelé.

–Hová mész, fiam? – nézett fel anyja a varrásból.

–Mindjárt jövök, csak megnézek valamit. – jött a válasz a válla fölött, és már kint is volt az udvaron.

Amikor a fészerhez ért, akkor csodálkozott el először. Ha igazán hűen akarnám visszaadni, ami az arcán látszott, akkor értetlenségnek nevezném a szemeibe költöző érzéseket. „Hát ez meg mi? Miért van ez zárva?” – ez cikkázott át az agyán a kilincset lenyomva, de a vasszerkezet megtagadta előle a bebocsátatást. „Á, mindegy is. Csak szomorúságot találnék odabent. Ha leesik a hó, majd kölcsönkérem valakijét egy-két fordulóra.”

Visszasétált a házba, és tovább folytatta a tanulást. Részéről lezárta a témát, ami úgy is maradt egészen estig. Akkor ugyanis hazaérkezett apa.

–Holnaptól érkezik a havazás. Lehet megint lapátolni, seperni. – jelentette be mintegy mellékesen. Átöltözött, aztán behozta az előszobából az újságját, és olvasni kezdett.

Nyugodtan telt az este, Marci meg is feledkezett róla, hogy akár vacsoránál szóba hozza, miért van kulcsra zárva a fészer ajtaja.

Másnap hajnalban halk neszre ébredt. Anya az ablakban állt, apa nem is volt a házban.

–Mi történt? – kérdezte álmosan. Szemét dörzsölve próbált magához térni, nagyokat ásítozott.

–Éjfél óta esik a hó. Hamarabb ideért, mint ahogy ígérték. Apád kiment havat seperni. – mosolygott rá anya, és átment a konyhába.

„Esik a hó. Remek. Na, majd meglátjuk mennyi lesz belőle. Péntek van, a hétvégén majd megbeszélem valakivel, hogy hadd társuljak be a szánkózásba.” – sietősen felöltözött, és úgy döntött, segít apának a hólapátolásban. Végeztek már az udvar felével, amikor a fészer felé kezdték megtisztítani a járdát. Hatalmas hópelyhek sorjáztak a szürkeségből, szinte kezdhették volna előlről az egészet.

–Eredj csak be az előszobába! Ott van felakasztva az kulcstartóra a fészerkulcs. Hozd ki légy szíves! – szólalt meg egyszer csak apa.

„A kulcstartón? Hogy erre miért nem gondoltam? És mit keres ott? Sosem szoktuk oda tenni.” – döbbent meg Marci, de azért első szóra ugrott, és belépett a házba. Anya rögtön látta, hogy mit keres, s mielőtt a fiú észrevette volna, ő is kabátot húzott, hogy kisurranjon utána az udvarra.

Marci odalépett az apjához, és a kezébe nyomta a vasdarabot. Apja ránézett, valami titokzatos mosoly féle suhant át arcán, amikor beillesztette a zárba a kulcsot. Akár huncutságnak is lehetett volna nevezni mindazt, ami a szeme sarkában egy pillanatra megjelent. Marci most már nem állhatta meg kérdezés nélkül.

–Miért volt bent ez a kulcs? Sose szoktuk odatenni. – bukott ki belőle a számonkérés halvány csírája, mellyel apja titokzatoskodására felelt, mert nem tudta mire vélni annak viselkedését.

Apja arcáról rögtön eltűnt a játékos kifejezés, és a helyét komolyság vette át.

–Az ajándékokat be szokás csomagolni. Amit azonban kapni fogsz, az akkora, hogy nem tudtuk papírba rakni. Ezért nagyobb dobozt választottunk neki, mindjárt egy egész fészernyit. – felelte halálosan komolyan.

Marci most már igazán nem értett semmit. Miféle nagy titokról, ajándékról beszél az apja? Mire azonban ezt végiggondolta, a férfi már el is tűnt a félhomályban. A jelenet elhozta az egy évvel ezelőtti emléket, amikor apa a piros szánkót hozta ki onnan. Éppúgy tűnt most el bent, éppúgy nem engedett neki oda bepillantani akkor sem, és éppoly kíváncsi volt, mi fog onnan előkerülni a végül.

Nagyot dobbant a szíve, és a következő pillanatban tán még meg is állt egy lélegzetvételnyi időre, hogy aztán annál nagyobb iramban verjen tovább, mert apa ismét előtűnt az ajtóban. A jelenet hihetetlenül ismerős volt. Egy szép piros ródlit tartott a kezében, szakasztott mását annak, amelyik összetört.

Ahogy kilépett vele az udvarra, a piros festés felfénylett még a szürkeségben is, lakk csillant meg a simára csiszolt fán. A szürke talpvas feketére volt festve, az ülőke világos, meleget árasztó, színes posztóval bevonva. A régi fekete-fehér kötél helyét erős szürke hajókötél vette át, erősebb, szebb lett az egész, mint új korában.

Marci könnyes szemmel mosolyogva vette a kezébe a szánkóját, jobbról-balról megszemlélte, aztán óvatosan letette a hóra, és megölelte a szüleit. Szóra, köszönetre most nem futotta, nem hagyta beszélni a gombóc a torkában, de nem is volt rá szükség.

–Mit szólnál, ha a hétvégén elkirándulnánk a hegyekbe? Csak akad egy jó kis lejtő, ahol szánkózni lehet? – mosolygott rá szeretettel apja.

–Az jó lenne, majd letesztelem, nem hord-e még jobbra. – válaszolta felnőttesen Marci, aztán bement az iskolatáskájáért, és feltette a ródlira. Szülei figyelmét nem kerülte el az a kósza mozdulat sem, mellyel sietősen letörölte a szeme sarkában kibuggyanó örömkönnyeket. Kezdődhetett a hét utolsó munkanapja.